Mindenki keresi a helyét a nagyvilágban...
Beca naplójából #1:
Kedves Naplóm!
Minden folyamatos változásban van, ezt mindenki tudja. Nem tudom, később mennyire fog ez megváltozni, de most az idő megszállottja vagyok. Sokat rágódom a múlton, aggódom a jövő miatt és figyelek a jelenre is. Arra törekszem, hogy megfeleljek mindenkinek, de ez néha nehéz. Főleg, mikor a legkritikusabb személy az életemben saját magam.
Eddig is tisztában voltam azzal, hogy mit miért teszek, de ma reggel - anyáék veszekedését hallgatva - igazán tudatosult bennem. Menekülök. Ki akarok szakadni a körből, amit ez a család, ez a ház jelent. Mást akarok, el akarok innen tűnni. Sokszor fogom arra a tétlenségemet, hogy itt nem lennék képes megtenni a változtatásokat, de majd ha elkerülök innen, akkor majd minden átalakul. Elképzeltem, ahogy az egyetemen majd megfordulnak az emberek utánam, felnéznek rám a diáktársaim, elismernek tanáraim. De valójában ezek csak álmok maradnak, ha nem kezdek el tenni is értük valamit. Eddig attól féltem, nem értem meg rá lelkileg, hogy változtassak. De be kell látnom, itt az ideje. Nem lesz még egy esélyem. Nem lehet több kifogás. Nem várom a csodát, tudom, a változás hosszú folyamat. Változás. Vicces, szerintem ez az egyik kedvenc szavam. Mióta az eszemet tudom, megszállottja vagyok a folytonos átalakulásnak. Mindig azon voltam, hogy valamilyen módon fejlesszem magam, kitörjek a mókuskerékből. Eltelt tizenhét év, és itt az ideje, hogy ezt tényleg megtegyem. De hogyan kezdjek neki? Annyiszor kértek már tőlem tanácsot – még olyan emberek is, akikkel nem is nagyon beszéltem -, de a saját „gondjaimra” most mégsem találom a megoldást. Az évek során kialakítottam magamnak egy álarcot, szinte olyan lett mintha két különböző személy élne benne. Egy magamnak és egy a külvilágnak. Természetesen nem vagyok skizofrén, ettől nem tartok. Csak egy átlagos lány, átlagos problémákkal. Kifelé próbáltam olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok. Lassacskán jó néhány tulajdonság birtokosa lettem, amelyek érettebbnek mutattak a korosztályom tagjainál, ami meg kell, hogy mondjam, nem a legjobb, ha az ember barátkozni próbál. Szóval engem kirekesztettek… Nem panaszkodom, nincs miért. Minden, ami velem történt, hozzájárult ahhoz, hogy ilyen ember legyek. Ahhoz, hogy rájöjjek, ideje cselekedni. Jobb később, mint soha.
Mindig arra vágytam, hogy valakiben megbízhassam, hogy valaki megismerjen, pedig valójában én sem ismerem magam igazán. Annyi minden van, amit nem tudok magamról. Az elzárkózásomnak több oka van, de a legfontosabb – az, amit senki sem szeret beismerni - a FÉLELEM. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden olyan szép, mint amilyennek gyermekként látjuk. Lassan én is felnövök. És ezzel együtt eltűnik a kiskori varázs is, ami beborította a világot. Ez a folyamat sokszor fájdalommal jár. Csalódással. Ez az egyik legjobb szó talán, ami leírja ezt az egészet. Csalódás egy emberben, akire felnéztél, csalódás egy új barátban, csalódás saját magadban. Ez utóbbi, ami igazán megtöri az embert, mikor saját magában csalódik.
A másik a felelősség. Felelősség más emberért, egy családért, a tetteinkért. Nem nagyon ismerek olyan embert, aki nagyon szeretne felelősséget vállalni. Ez stresszel, aggodalommal, adrenalin lökettel jár. Néha szórakoztató, elismerem. De valójában halálosan komoly.
Az évek során felépítettem magam köré egy falat, elég masszív és tartós védelmet, minek a lebontása Zoé megismerésével kezdődött. Az építése is fájdalmas volt, de a rombolása még rosszabb. És mégis… Ha azt mondanám, hogy elkerülhetetlen és szükséges, akkor nem fednék le mindent, mert valójában: csodálatos. Kezdem megérteni, miért olyan keserű a boldogság. A harmónia az oka. Ha csalódtál már, akkor bármikor, mikor kinyílsz valakinek, tartasz az újabb fájdalomtól. Ha törődsz valakivel, akkor pedig érte aggódsz egyfolytában. Vicces, ugye? Pont az, ami boldoggá tesz, egyben keserűvé is. Mégis olyan piszkosul jó érzés, mikor nem vagy egyedül. Olyan jó tudni, hogy ha sírni támad kedved, lesz valaki, aki feltörölje a könnyeidet.
Az életünkben annyi személlyel találkozunk, és ha igazán odafigyelünk egymásra, kincsekre lelhetünk egy-egy emberben. Vannak, akiknek az emléke kifakul az évek során, ám vannak azok, akiket soha nem feledünk. Furcsa azt látni, mennyivel több energiát fordítunk mások megismerésére, mint saját magunkéra. Milyen hamar kiszúrjuk mások hibáit, a sajátjaink felett pedig annyiszor hunyunk szemet. Pedig annyi mindent érhetnénk el, ha csak egy kicsivel szigorúbban szemlélnénk magunkat abban a tükörben. Sokszor én is azt próbálom mutatni, aki nem vagyok, reménykedve, hogy elismernek, és, hogy talán az idő múlásával olyanná is válhatok, mint amilyennek képzelem. Azonban, amíg csukott szemmel nézek végig magamon, addig nem fogok sehova sem haladni.
Nincs olyan, hogy valami csak fekete vagy csak fehér. Annyi árnyalat van, és annyi gondolat. Vannak olyan döntések, amelyek alól bármennyire is szeretnénk, nem bújhatunk ki. És ekkor is mindig arra kell törekednünk, hogy a tudásunk legjavát felhasználva, a szívünk összes jó szándékával helyes döntést hozzunk. A siker sosem garantált, azonban, de attól még meg kell próbálnunk.
Folytonos tanulás az élet, a sírig, ahogy mondani szokták. És milyen igaz. Állandóan okulunk. Egy könyvből, egy rossz lépésből, egy szóból, mindenből. Mindenki, akivel találkozom, jobb nálam valamiben, így tanulok tőlük.
Mi kell ahhoz, hogy jobb légy önmagadnál? Nincs meg hozzá a pontos recept. Talán a legfontosabb hozzávaló a folytonos tévedés. Hisz minden nagy találmányt rossz kísérletek százai előztek meg. És persze elengedhetetlen hozzá a kitartás. Soha ne adjuk fel! Hisz mindig van miért küzdeni, és újra és újra felállni.
Beca
Kedves Naplóm!
Május 26.
Beca naplójából #2:
Kedves Naplóm!
Mi a szerelem? Tudom, erre a kérdésre sokan keresik a választ, hozzájuk csatlakozom most már én is. Van szerelem első látásra? Nem, nincs. Ilyen nem létezik, legalábbis én nem hiszek az ilyesmiben. Eddig nem hittem. De akkor ez most mi? Egyfolytában vigyorgok, állandóan rá gondolok, ugrálni volna kedvem, úgy érzem, képes lennék megváltani a világot. Tudom, nem vagyok normális. Biztos, még az események hatása alatt állok, tombol bennem az adrenalin. Vagy ez valami más lenne? Annyi minden kavarog most a fejemben. Gondoltam, hogy majd csak akkor írok neked, ha már lenyugodtam, de végül elvetettem az ötletet. Ez így sokkal mókásabb, bár kevésbé érthetőbb is. Ne haragudj! Nemrég értem haza, eseménydús napom volt. Ma végre találkoztam a „lovagommal”, Tominak hívják. Eddig mindig csak a hercegemként, vagy a lovagomként emlegettem, mivel Zoé nem volt hajlandó elárulni a nevét. Talán így könnyebb is volt ellenállni neki, hogy bele ne habarodjak így látatlanba. Nem mintha nagyon sikerült volna… Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lehet, de ez felülmúlta minden fantáziámat. A szemei… Tudom, meg vagyok áldva a szemekkel, de az övéi - úgy érzem - egy pillanatra megbabonáztak, bár lehet, hogy ez csak az újabb „halál közeli” élménytől volt.
Az érzéseim kissé összekuszálódtak. Megpróbálom összeszedni magam, hogy legalább egy kicsi összefüggés legyen a mondataim között. Kezdjük az elején, mint a mesékben? Legyen:
A történet egy lányról szól, aki úgy gondolta, boldog. Megtanulta, hogy pozitívan álljon hozzá a dolgokhoz. Egy idő után már nem érezte azt, hogy hiányozna valami az életéből. Vidáman élte a tinik életet a barátaival, a suli a végéhez közeledve. A bizonyítványa miatt nem aggódott, az egész jól alakult, a családja… olyan volt, mint a többi. Aztán egy nap a legjobb barátnője előáll egy ötlettel: Mi lenne, ha összehozná valakivel? Ez az egy mondat elindított benne egy lavinát. Gondolatok ezrei kezdtek kavarogni a fejében. Annyi kétely és annyi kérdés merült fel benne… Mikor boldog valaki? Mi a boldogság egyáltalán? Az élet nagy kérdései ezek, amikre nincs is igazán pontos válasz. Na jó, ezt inkább hagyjuk. Nem vagyok valami jó mesélő, igaz?
Szóval akkor, nem tudom miért, de hirtelen úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Persze bizonyos időközönként belegondoltam, hogy milyen lenne, ha párkapcsolatban élnék, de ezeken a hangulathullámokon hamar túl is jutottam. Főleg úgy, hogy nem is találkoztam senkivel, aki elég jó lenne. Tudom, ez kicsit maximalistának hangzik. De miért baj, ha a legjobbat szeretném? Szóval ezeken a fellángolások általában nem tartottak sokáig, viszont ez a mostani valahogy, olyan… más. Ahogy már mondtam Zoé rengeteget beszélt a „hercegemről”, nem elfelejtve a tökéletességét kihangsúlyozni. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem akartam beleélni magam. Mert az ilyen dolgok nálam mindig balul sülnek el, a végén úgyis pofára esek. És emiatt nem okolhatok senki mást, csakis magamat. Azonban ezzel kapcsolatban valahogy mégis folyton elkalandoztam. Elképzeltem, hogy milyen lehet. Elképzeltem, ahogy kézen fogva sétálunk, ahogy átölel, mikor egy horrorfilmet nézünk és én félek. Furcsa bizsergés fogott el mindig, mikor rá gondoltam. Biztos csak a hormonok. Na, ilyenkor fejelnék meg egy falat szívesen. Egy olyan fiúról álmodoztam napokig, sokszor éjszakákon át, akivel még nem is találkoztam. És miért? Nem tudom. Attól féltem, hogy látatlanba beleszerettem egy srácba, pedig nagy valószínűséggel csak szerelmes lettem. Szerelmes a szerelem gondolatába. A „lovagom” tulajdonságait ráhúztam egy ismeretlen srácra. Ez majdnem olyan volt, mint mikor a tinik beleszeretnek a kedvenc sztárjukba, elképzelik, hogy milyen lehet a való életben, persze általában mindegyiknek van valamilyen alapja, az ismeretlent könnyű alakítani. De még nem ismerjük az illetőt, még akár egy percre sem beszéltünk vele, vagy csak néztünk a szemébe, addig nem szerethetünk bele senkibe. Ezért gondoltam azt, hogy nincs szerelem első látásra. Addig csak vágyakozás lehet az elérhetetlenért. De az én helyzetem kicsivel másabb, mint a sztár-rajongó kapcsolat. Mert az én „sztárom” létezik, mármint közel van hozzám. Egy városban élünk, meg minden. Bármikor összefuthatunk az utcán. Na, ilyenkor sajnálom, hogy nem tudom magam jól kifejezni sem szóban, sem írásban. Szóval a lényeg az, hogy én egy létező srácot alakítottam az én kényem - kedvem szerint. Valakit, akivel nemsoká úgy volt, hogy találkozom is. Ez biztosítja a pofára esést. Persze Húgi folyton arról biztosított, hogy milyen tökéletesen összeillenénk. De ez nem így megy. Két ember nem szeret csak azért egymásba, mert valaki szerint „milyen szép pár lennének”. Ehhez valami több kell, egy csepp varázslat…
De én akkor is annyira bizakodó voltam. Annyira szerettem volna valakit közel engedni magamhoz, valaki előtt levenni az álarcom. Egyedül Zoét engedtem még magamhoz elég közel a családomon kívül, még csak ő látott igazán. Mióta őt ismerem, rengeteget változtam: egyre nyíltabb, és barátkozóbb lettem, de még mindig megvan bennem a félsz, hogy megmutassam, ki is vagyok én valójában. Álmaimban, pont az engem körülvevő fal omlott le, szabad lettem, és szerettem. Szeretni és szeretve lenni, ez a legnagyobb vágyam most. Nagy a valószínűsége, hogy ez csak egy buta tinis lángolás, de most ezt szeretném. Kiadni magam valakinek, szeretni valakit, aki viszont szeret. Persze ott van a rizikó. Mostanság beszéltem már néhány emberrel a szerelemről, voltak örök optimisták, és cinikus ellenkezők, de azt senki sem tagadta, hogy a szerelem megváltoztatja az embereket. Én erre a változásra várok. A szenvedély, a csalódástól való félelem, és – mégis a levegőt átjáró – izgalom, a beteljesülés érzése engem is hatalmába kerített. A rózsaszín köd az én szememre is rászállt. Emlékszem, mikor kicsi voltam és „szerelmes” – bár egy nyolcéves mit tud még a szerelemről(?)... ha jobban belegondolunk: talán ők többet, mint mi…na mindegy szóval-, annyira boldog voltam, felszabadult, vidám, állandóan mosolyogtam. Akkor nem érdekelt semmi, szerelmes voltam. Úgy éreztem a világ akár a feje tetejére is állhat én akkor is boldog leszek, mert szeretek valakit. Kisgyerekként, így éreztem. Minden olyan egyszerű volt. Nem agyaltam ennyit, nem voltak ilyen problémáim. Erre tessék: mi van most? Teljesen össze vagyok zavarodva. Néha már magam is megkérdőjelezem az épelméjűségemet.
Miután annyit hallottam Tomiról, bele sem gondoltam, hogy kész vagyok e egy kapcsolatra. Bár szerintem erre nem is lehet felkészülni. Cupido nyila mindig akkor találja el az embert, mikor az a legkevésbé számít rá. Egy ideig amiatt aggódtam, hogy belerángassak valakit ebbe az életbe, amiben én élek – itt főként a családomra gondolok -, a válás, az apám, meg minden. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehet időzíteni. Amennyire szerettem volna szerelmes lenni, amilyen kitörő lelkesedéssel szerettem volna, tudtam, hogy pont ezért úgysem leszek az. Azonban a találkozást így is, úgy is nagyon vártam már, legalább azért, hogy lezárhassam magamban ezt a korszakot. Helyre akartam tenni, mert utálom a bizonytalanságot. A várakozás az, ami kikészíti az embert. Nem szerettem volna sokáig húzni – a kíváncsiság miatti izgatottság eléggé le tudott fárasztani még így is, hogy már nem is nagyon tanultunk a suliban sem. Azonban azt is tudom, hogy a várakozás döntő fontosságú: vagy megédesíti a beteljesülés pillanatát, vagy elpusztít mindent.
A sok álmatlan éjszaka és az állandó ébren álmodás után eljött ez a nap is. A nap, amikor végre találkozhatom a híres „lovagommal”. Természetesen ideges voltam, pedig nem lett volna szabad. De már lemondtam arról, hogy irányítsam az érzéseimet. Szóval ma reggel kitörő lelkesedéssel vetettem bele magam az ismeretlenbe…
Mi történt mikor találkoztam Tomival? Hűha, meglehetősen érdekes helyzeteket produkál az élet, ez ma is bizonyosságot nyert. Főleg, hogy arra eszméltem a nap közepe felé, hogy a füvön fekszem, miközben valaki fölém hajol, és megpofoz. Azt említettem már, hogy volt egy halál közeli élményem, majdnem megfulladtam. Meglepő módon ez kevésbé foglalkoztat, mint a szerelem gondolata. Vicces, mi? Már annyiszor kerültem víz alá, és hittem azt, hogy itt a vég, hogy már nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. A lényeg az, hogy túléltem, aminek nagyon örülök. Nem hiszem, hogy ettől át kellene értékelnem az életemet, és megváltoztatni a gondolkodásmódomat. Egy „szép” élménnyel gazdagodtam és pont. Biztos vagyok benne, hogy még egy – két napig furcsákat fogok álmodni, mindig ez van ilyenkor, de nem lesz semmi baj, ezen is túl leszek. Mindig meglepődök, hogy mennyire részletesen emlékszem dolgokra, egyáltalán arra, hogyan tudtam nyitva tartani a szemem a víz alatt, vagy a kavicsokra, a gondolataimra, szinte mindenre emlékszem. Ha őszinte akarok lenni, már pedig jobb, ha elmondom, megijedtem. Nem is annyira a haláltól rémültem meg, az az élet velejárója, hanem inkább attól, hogy egy pillanatra nem én irányítottam, hallottam a hangokat a fejemben, amik cselekvésre ösztökéltek, tudtam, hogy mit kellene tennem, mégsem voltam rá képes. Mintha valami meggátolt volna ebben, és ez a valami nem lehetett más csak én…
Na, de térjünk vissza egy derűsebb témára. Szóval a mai nap: nagyon jól éreztem magam, volt néhány vicces szituáció: ahogy a srácok bedobtak a vízbe, aztán ahogy ott feküdtem a füvön átázott ruhákkal, felcsúszott szoknyával, annyiszor elpirultam már ma. Kívülről nézve nagyon jókat lehetett rajtam kacagni. A lényeg: megmenekültem, és mint később kiderült a megmentőm, akinek a szemében egy pillanatra úgy elmerültem, mint méhecske a tavasz színeiben pompázó rét legszebb virágjában, nem volt más, mint a „szőke hercegem” – aki mellesleg barna hajú -, Tomi. A fogalmazási képességeimet most tulajdonítsuk a zavart elmeállapotomnak, jó? Tomival egész nap alig beszéltünk néhány mondatot, meg persze ne feledkezzünk meg arról, hogy – Zoé közbenjárásával – szerenádozott nekem. Teljesen olyan volt, mint egy mesébe illő erkélyjelenet. Mikor ott fent álltam és lenéztem rá, egy pillanatra mintha megszűnt volna a külvilág. Őt néztem, miközben ő engem fürkészett. Mintha várt volna valamire, vagy nem is tudom. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, és legfőképp azt nem, hogy mi zajlik bennem. Úgy éreztem szerelmes vagyok, persze nagy valószínűséggel ez csak valami érzelmi hullám volt. De ez a hullám összezavarta az adóvevőimet, főleg miután Tomi rám mosolygott. Mintha láttam volna valami furcsa csillogást a szemében, bár lehet, hogy csak beképzeltem. Biztosan. Látod? Máris megőrültem.
Tudom, hogy ez az érzés el fog múlni, tudom, hogy ez most csak a hangulat hatása. De perpillanat talán a legfurcsább az, hogy ettől az édes kétségbeeséstől nagyon is boldognak érzem magam. Keserű, mert nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, nem látok bele a jövőbe, sem az ő fejébe. Nem látom a gondolatait, az érzéseit, valójában még a sajátjaimat sem. És mégis édes, mert nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, annyi lehetőség van…
Úgy döntöttem, hogy pozitívan állok hozzá, hozzon bármit is a jövő, emelt fejjel állok elébe. Azt már tudom, hogy sok mindent hoz még számomra ez a nyár, sok új és más dolgot, sok változást…
Mosolyogj!
Beca
Június 4.