13. fejezet - Kopp - kopp

Sziasztok! =)

Máris itt a következő fejezet, de előtte millió hála és köszönet az előző fejezethez kapott véleménynyilvánításokért (mind komi, mind pipa ügyben): =)

Mili, repesek az örömtől, akárhányszor elolvasom a komidat. Annyira boldog vagyok, hogy sikerült élethűen átadni Márkot. Bevallom őszintén, nagyon féltem tőle, de megbirkóztam vele. Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed, sokat jelent a számomra. =)

Klau, reméltem, hogy sikerül belopnia magát a szívedbe Márknak. Örülök, hogy tetszett a fejezet és nagyon köszönöm, hogy mindig elmondod/leírod nekem a véleményedet. Szeretlek. =) 

Most pedig jöjjön a folytatás, amiben újra Beca szemén és szívén át látjuk a világot. Egy csajos délután Zoénál, ami nem várt fordulatot vesz... =) 

Jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)

13. fejezet - Kopp - kopp

A szombat délutánt ma is Zoénál töltöttem, ahogy azt már szinte mindig. Mikor még tartott a suli, hétvégenként mindig együtt írtuk a leckénket, vagy gyakoroltunk egy kicsit. Még barátnőm nagyon jó a nyelvekből, addig én a számok embere vagyok, így kiegészítettük egymás gyengeségeit. Mondhatni játszva tanultunk, rengeteget nevettünk, sokkal szórakoztatóbb volt így felkészülni a dolgozatokra és a vizsgákra, mintha otthon görnyednénk az asztal felett egyedül megtéve mindent, hogy belezsúfoljuk a tananyagot csöpp kis agyunkba. Az életben vannak dolgok, amiket csak egy jó baráttal lehet túlélni, szerintem az iskola is az egyike ezeknek. Sokkal elviselhetőbb, ha van valaki, aki veled nevet az elírásaidon, vagy ha nem tudsz kimondani egy szót, ami az én esetemben nagyon gyakran előfordult. Szinte egyetlen problémám ezzel csak az volt, hogy nem egy iskolába járunk Húgival, ami lássuk be néha elég szívás, mert mind a kettőnknek rengeteg dolga van év közben. Egyszer majdnem ráment a barátságunk a „távollétre”, de szerencsére kiküszöböltük a problémát, és sikerült úgy szervezni az életünket, hogy mindenre jusson időnk, és egymást se hanyagoljuk el.  

Egy játszótérre néző padon ültünk egyik délután, emlékszem, be volt borulva az ég. Féltem, hogy ez valami jel akar lenni. Akkor szerettem volna, hogy rám szakadjon az ég, úgy legalább nem látszottak volna a könnyeim. Aznap volt három hete, hogy személyesen találkoztunk, persze tartottuk a kapcsolatot e-mailben, de az mégsem ugyanaz. Nem tudtam, hol áll a barátságunk, a bizonytalanság pedig már kikészített: folyton ingerült voltam; nem sikerült semmi, amibe belekezdtem; ugrottam már a legkisebb piszkálásra is. Még a vak is látta rajtam, hogy valami nincs rendben, de senkinek nem mondtam semmit. Ha valami bántott, azt mindig Zoéval beszéltük meg, de akkor ezzel a problémával nem fordulhattam hozzá. Nem akartam, hogy vége legyen a barátságunknak, de ez így nem tarthatott soká, ezt én is tudtam. Egyedül a bátyám ismert elég jól ahhoz, hogy tudja, mi a bajom, megpróbált türelmes lenni velem, de elég hamar megunta, hogy nem lehetett velem szót érteni, pont ezért ő is feszültebb lett – milyen csodálatos is a testvéri kapcsolat -, folyton kiabált velem, amit persze nem hagytam, így én is felemeltem a hangom. Néha olyan szócsatáink kerekedtek, hogy még az ablaküveg is beleremegett. Az alapja sosem volt komoly, nem is tartottunk sokáig haragot utána, sokszor mondtam olyan dolgokat, amiket nem gondoltam komolyan. Szerencsémre Peti tudta, hogy ne figyeljen arra, amit mondok, így visszagondolva rengeteget segített ezekkel a párbajokkal, általában a küzdelem végeztével mindig sokkal nyugodtabb lettem, néha még aludni is tudtam. Végül beláttam, hogy ez így nem mehet tovább és erőt vettem magamon, felhívtam Zoét. Így kerültünk oda, arra a padra egy péntek délután.

-  Én ezt nem így akartam – szólalt meg barátnőm alig hallhatóan. Felé fordultam, de ő csak maga elé bámult lehajtott fejjel, miközben a pulcsija ujját babrálta.

-  Tudom – mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. – Ne haragudj! - nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem akartam ezt befejezni, de ezt így nem folytathattuk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Szükségünk volt egy jóbarátra, aki mellettünk áll, és segít nekünk kihozni magunkból a legjobbat, de mi körülbelül ennek az ellentettét értük most el, alig látjuk egymást, alig beszélünk. Csak néhány hónapja ismerjük még egymást, mégsem vagyok rá képes, hogy kimondjam a végső szót. Túlzottan ragaszkodom hozzá – tudom, ez őrültség, de mégsem akarom elengedni, ő az első ember, akinek úgy igazán kiadtam magam. De mi lenne, ha hagynánk, hogy az egész így folytatódjon tovább? Nagy valószínűséggel lemészárolnám a fél sulit, és végén mindenért őt hibáztatnám. Pedig, ha szeretnénk, mindketten tehetnénk ez ellen, együtt, hisz minden kapcsolat két emberen áll vagy bukik.

-  Nem akarom, hogy vége legyen – megremegett a hangja, ahogy kiejtette ezt a néhány szót, ahogy felém fordult, láttam a szemében a visszafojtott könnyek csillogását. Tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem, belelátok a szívébe, ahol most nem találtam mást, csak fájdalmat.

-  Ahogy én sem, de ez így nem mehet tovább – nem bírtam a szemébe nézni, ezért a hintákat bámultam, amiket az egyre erősödő szél libegtetett. Máskor ezt biztos nem vettem volna észre, de ez az ismétlődő kis éles hang - ahogy megnyikordultak a láncok az egyre nagyobb és nagyobb lökésektől -, olyan volt, mintha egy páncél hasadna fel, a páncél, ami a szívemet védte. Őszintének kell lennem vele, ezt megérdemli, ezt mindketten megérdemeljük, ezért nagy levegőt vettem, hogy folytassam: – Utálom, hogy alig találkozunk. Utálom, hogy nincs egy szabad percünk sem, és azt, hogy folyton ugráltatnak minket, mintha robotok lennénk, akik csak a parancsra várnak – éreztem, ahogy a könnyek a torkomat marják. Felé fordultam, és a csoki barna szemeibe néztem, így próbáltam erőt meríteni a folytatáshoz: - Utálok gyengének látszani, ezt te is tudod. Olyan, mintha egy kötélen táncolnék valahol ott a magasban, és csak egy hajszál választana el attól, hogy lezuhanjak. Félek, mert nincs háló, ami elkapjon, ha félre lépek… - nem bírtam tovább, könnyek szaladtak ki a szememből, ahogy a kezeimbe temettem az arcom. De nem jött ki hang a számon, némán sírtam…

-  Nem hagylak leesni – közelebb ült hozzám, és remegő kezeivel megszorította az enyéimet. Ahogy felnéztem rá könnyeim fátyla mögül, ő rám mosolygott. És akkor a nap kidugta sugarait a sötét felhők közül, amik az előbb még egy vihar eljövetelét hozták hírül, most lassacskán szerteoszlottak. Ennyi pedig nekem elég volt, hogy tudjam, minden rendbe jön majd. Biztos voltam benne, hogy innentől mindent megteszünk majd azért, hogy egymás mellett állhassunk, és kerüljön bármilyen akadály is elénk együtt mindent leküzdünk majd, rá mindig számíthatok, ő mindig ott lesz velem, hogy beragyogja az életem.  – Lehetek a barátod megint?

-  A legjobb – nevettem fel, ahogy átöleltem, úgy szorítottam, mintha az életem függne tőle.

-  Mindörökre – súgta a fülembe és visszaölelt… És onnantól kezdve hittünk ebben, rendíthetetlenül. 

A napok és hónapok elteltével már sok mindent a hátunk mögött hagytunk, voltak jobb és rosszabb időszakok, de mindig kitartottunk egymás mellett. Így visszanézve, kicsit drámainak tűntek a reakcióink, a szavaink, de biztos voltam benne, hogy most sem tudnék megálljt parancsolni a könnyeimnek, ha a barátságunk forogna kockán. Ezt követően sokáig győzködtem még magam, hogy nem olyan fontos nekem a barátság, hogy ha kell egyedül is nagyon boldog tudok lenni, azonban minden alkalommal, amikor hosszabb időre távol kerültem barátnőmtől, elbuktam a csatát. Így muszáj voltam beismerni – legfőképp magamnak -, hogy Zoé már visszavonhatatlanul az életem részévé vált.

Egy idő után rendszeressé váltak ezek a szombati összejövetelek is, amik a suli végeztével sem fejeződtek be. Annyi különbséggel folytattuk a nyáron, hogy a könyveinket a szekrényben hagytuk. Volt mikor náluk is aludtam, mert képesek voltunk úgy elmerülni a beszélgetésekben, hogy észre sem vettük, órák teltek már el, így sokszor túl késő volt már, hogy hazainduljak. „Jó társaságban repül az idő” – szokta mondani ilyenkor Zoé kacagva. Egy - egy ilyen napon még a gitár is előkerül, főleg mióta barátnőm elhatározta, megtanít játszani rajta. Egész jól megy már, eltekintve a kisebb-nagyobb sérülésektől, amiket a húrok ejtenek a kezeimen és az ujjaimon.

Elterültem Zoé óriási franciaágyán, mikor az emlékekbe temetkeztem, de most újra ülő helyzetbe küzdöttem magam. Zoéra vártam, aki néhány perce szaladt le a földszintre, hogy megnézze mi a helyzet a család többi tagjával. Tuti, hogy egy tálca kajával jön majd vissza, mindig ezt csinálja. Véletlenül sem hagyja, hogy éhen haljon bárki is náluk. Az első néhány alkalommal még furcsa volt, mikor ötpercenként megkérdezte tőlem valaki, hogy nem e vagyok éhes, vagy szomjas, de egy idő után már megszoktam. Aranyos ez a gondoskodás, melegséggel tölt el a tudat, hogy vannak még ilyen emberek a világon. Ez az úgynevezett „szokás” már egybeolvadt a Vígvári névvel: mindenkiről gondoskodni, mindenáron. Be kell vallanom, nagyon a szívemhez nőtt ez a család, szinte már ez a ház a második otthonom. Pedig azután ami apával történt, sokáig nem is mertem arra gondolni, hogy valaha lesz még igazi családom, vagy akár meg fogok bízni bárkiben is. Erre tessék, egy egész kolóniát kaptam. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezeket a csodálatos embereket.

Végigjárattam a szemem a szobán, aminek minden apró részlete Zoé ízlését tükrözte. A falakat kékre festették, de ez meglepően mégsem keltett hűvös, tartózkodó hatást. Az egész helyiség a melegséget és az életet sugározta, amihez nagyban hozzájárultak az óriási ablakon beáramló nap sugarai, amik néha szinte életre keltették a tárgyakat mindenfelé. A fehér kék kockás lepedővel fedett ággyal szemben egy világos komód állt, amiben mindenféle irat volt összegyűjtve. Egyszer mertem belenézni, amikor segítettem Húginak megkeresni egy papírt… sokkoló volt. Önként vállaltam, hogy rendet rakok a fiókokban, és kialakítok neki egy rendszert, de nem hagyta. „A rendben úgysem találnék meg semmit” – mondta ezt két óra szakadatlan papírbúvárkodás közben. Végül nehéz küzdelem árán, de megtaláltuk, ami kellett, de még akkor sem sikerült meggyőznöm makacsságosságát, szóval ezután már a „rendezett rendetlenség” lett Zoé kulcsszava. Mosolyogva álltam fel és sétáltam át a szobán oda, ahol a világosbarna vitrines szekrény állt, rajta emlékek rengetegével: ajándéktárgyak, fényképek, könyvek sorakoztak a felső polcokon, plüssállatok foglalták el a legalsót. Végig futattam az ujjaim a könyvek gerincén, ahogy az emlékeim tengerén hajókáztam. Néha elkacagtam magam, ahogy eszembe jutottak, hogyan elemeztünk éjszakába nyúlóan egy-egy történetet. Majd leemeltem a plüssök közül a kék lógó fülű kutyust, ami olyan „ölelgetni való”- ahogy barátnőm mondja mindig -, még tőlem kapta tavaly karácsonyra. Új szerzeményemmel a kezemben folytattam az utam tovább, a szekrény mellett egy asztal állt, ami felett a falon montázsok voltak kiakasztva. Mindenki rajta volt a képeken, aki számított: a barátok, a család, példaképek. Bármikor ránézek bármelyik képre, amely rólunk – kettőnkről - készült, nem tudom megállni, hogy el ne nevessem magam. Némelyiken olyan fejeket vágtunk, meg sem lepődnék, ha kitiltanának minket a közterületekről, már ha ez lehetséges. Ketten együtt olyan ökörködéseket vagyunk képesek csinálni, szem nem marad szárazon… a nevetéstől.

-  Itt is vagyok – lépett be ekkor az ajtón Húgi egy tálcát egyensúlyozva a kezeiben. Bingó. Óvatos léptekkel sétált oda a komódhoz, majd letette rá az üdítőket és a kekszet. Aztán felém fordult, és szélesen elmosolyodott, ahogy meglátta, miket is nézegettem az előbb. – Ez a kedvencem – mutatott az egyik képre, amin mosolyogva nézünk a kamerába egymást átölelve, a háttérben pedig egy fákkal körülvett játszótér látszott. – Emlékszel még?

-  Hogy is felejthetném el? – kacagtam én is, ahogy eszembe jutott az emlék, mikor elmentünk egy másik városba „kirándulni”, és persze híven önmagunkhoz, az első utunkba eső hintát lefoglaltuk. Később előkerültek a táskákból a buborékfújók is, nem kis meglepetésére a járókelőknek. Az a nap is fantasztikus volt, egy felejthetetlen élmény, amiről mindig van mit mesélni.  

Miután még néhány percig nézegettük a képeket, újra letelepedtünk az ágyra. Én a kutyussal az ölemben végigfeküdtem rajta, amíg Zoé leült mellém, és kezébe vette Momót, a fekete basszusgitárját, akit még tizenkettedik születésnapjára kapott az apukájától. Megfigyeltem már Húginál: szeret úgy beszélgetni, hogy a kezében van a hangszer. Néha elmereng, csak nézi a hangszert, megpenget néhány húrt, látszik rajta, hogy egy másik világban jár. Beszélhetek hozzá percekig, van, hogy egy szót sem hall az egészből. Szeretem az arcát tanulmányozni, amikor játszik: sokkal nyugodtabb, derűsebb, nem zavarja semmi, a szemében valamiféle láng ég. Ilyenkor kizárja a külvilágot, nincs más csak ő és a zenéje. Kíváncsi lennék, hogy én is így nézek ki, amikor zenélek. Most egy vidámabb dallam bontakozott ki az ujjai között, miközben arról mesélt, hogy lesz majd néhány hét múlva egy koncert egy bárban nem messze innen, amire jó lenne elmenni.

-  Már anyáék is belementek – mosolygott vidáman. – Na, lenne hozzá kedved? – kérdezte az arcomat fürkészve. Nagyon izgatottnak látszik, amit sikerült átragasztania rám is.

-  Ezt még kérded? – ütöttem meg a térdét, amire felnevetett, majd tovább játszott.

Hirtelen valami nagy csattanást hallottam. Ijedtemben felültem és körbepillantottam. Zoé megállította ujjait, és fülelt. – Lehet, hogy az egyik ablak volt, biztos huzat van – rándította meg a vállát, majd a gitár fölé hajolt, de mielőtt még újra megérinthette volna a húrokat, megállítottam a kezét. Valaki kiabált, nem értettem, hogy mit, ezért zavart arccal fordultam Zoé felé. De ő sem tudta a választ. Aztán a kiabálást mintha valami más követte volna… Nevetés? A kíváncsiság győzedelmeskedett a lustaság fölött, úgyhogy gyorsan felpattantam az ágyról, megvártam még Zoé visszateszi az állványra Momót, majd együtt settenkedtünk lábujjhegyen a bejárathoz. Óvatosan nyomtam le a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót, aztán csak figyeltünk:

-  És mi van azzal a lánnyal, tudod, Zoé barátnőjével múlthétről? – kérdezte az egyik hang valahonnan a lenti folyosóról. Még szerencse, hogy ilyen jó a ház akusztikája, így ha valaki kicsit hangosabban beszélt odalent, mi mindent hallhattunk idefent. Viszont akármennyire is ismerős volt, nem jöttem rá, hogy ki beszélt az előbb, ezért barátnőmhöz fordultam, aki némán formált egy szót a szájával, miközben az ujjával rám mutatott: „Krisz.” Ő az egyik srác, aki a vízbe dobott. Rólam beszél? Kivel? Az első dologra, ami az eszembe jutott, hevesebben kezdett verni a szívem.

-  Semmi, mi lenne? – válaszolta a másik. Ahogy meghallottam a hangját rögtön tudtam, hogy ki volt az: Tomi.  

-  Láttam, hogy néztél rá ott a bulin, tetszett neked. Bevethetnéd a hős megmentő kártyát, biztos bejönne neki – nevetett gúnyosan, mintha közelebbről hallatszott volna a hangja. Biztos elindultak felfelé a lépcsőn. Idegesen toporogtam, ahogy Zoéra néztem, aki a szemeit forgatta mosolyogva. Ijedten vettem észre: annyira erősen fogtam az ajtófélfát, hogy elfehéredtek az ujjaim. Majd barátnőm kezét éreztem a vállamon, miközben halkan kuncogott a fülembe, szóval ő is észrevette. Király – korholtam magam egy kis iróniával a „hangomban”. Szégyenemben lesütött szemekkel lazítottam a szorításon. Utáltam magam ezért. Nem lehet, hogy pont én viselkedek így. Hisz nekem nem is tetszik, de mégis majd meg őrülök, hogy halljam a válaszát. Aztán eszembe jutott: mi lenne, ha megtudná, hogy mióta kimentett a vízből minden nap benne volt az álmaimban. Ááá, ezt senki nem tudhatja meg! Biztos csak a sokk miatt volt. Éreztem, hogy szaporábban veszem a levegőt, és izzad a tenyerem, amit a ruhám szélébe töröltem – megpróbáltam úgy, hogy Zoé ne vegye észre.  Mi van velem? Biztos elment az eszem…

-  Hagyj már! - hangja elutasító volt, ami bármennyire nem szerettem volna beismerni, de rosszul esett. Aztán mintha megingott volna a hangja hozzátette: - Nem is láttam őt azóta, és egyébként is… - de nem hallottam a mondta végét, mert Zoé elkezdett hátrafelé húzni, már csak néhány lépcsőfok volt hátra, hogy a fiúk felérjenek az emeletre. Az agyam a lehetséges befejezéseken zakatolt, miközben megpróbáltam visszaállítani a szívverésemet a rendes tempójába, ahogy lehuppantam az ágy szélére, két kezemmel magam mellett támaszkodtam, miközben mély levegőket vettem, hogy lehiggadjak. Miért zaklat ez fel ennyire? Nem értem… Zoé gyorsan odaszaladt a gitárjához és felkapta, majd leült mellém, és úgy helyezkedett, ahogy volt, mielőtt bármit hallottunk volna. Mérges voltam… Zoéra, mert nem hallhattam az utolsó szavakat; Tomira, mert minden miatta van; de legfőképp magamra, mert ilyen helyzetbe kerültem. 

-  Beca, koncentrálj! – szólt rám barátnőm kedvesen, de mégis határozottan. Hallottuk Krisz nevetésén, a léptek zaján, hogy egyre inkább közelednek az ajtóhoz, már nem értettem miről beszélgetnek, de inkább nem is akartam tudni. Ha Tomi meglát itt, tudni fogja, hogy hallottuk őket, hisz ő is legalább olyan jól ismeri ezt a házat, mint én, vagy még ezerszer jobban. Öt… négy… Mit kellene tennem? Három… kettő… behunytam a szemem, és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Mosolyogj! Aztán már csak az ajtó nyitódását hallottam…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =) 

12. fejezet – Újra itt?

Sziasztok!

Mielőtt rátérnék az új fejezetre - már alig várom, pedig én már olvastam =P -, előtte köszönet az előző fejezethez írt komikért és kapott pipákért. Nagyon hálás vagyok nektek. =)

Mili, a naplóbejegyzések különösen fontosak a számomra. Mindenkivel, akivel beszélek, ajánlom, hogy vezessen naplót, nagyon hasznos. Rengeteg mindent tanulhatunk belőle, amellett, hogy megőrzi az emlékeinket. Az ilyen részekben a természet, és a külvilág helyett a saját érzések, a lélek "rejtelmei" veszik át a hangsúlyt... Imádom írni minden sorát. Őszintén szólva, az egész történetre ez vonatkozik, szóval sok újat nem mondtam ezzel. =P Nagyon boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésed, és sikerült átvenned az érzését. Köszönöm a komidat! =)

Klau, nem is tudom kifejezni, és elégszer megköszönni, hogy rávettél arra, hogy megmutassam ezt az oldalamat is. Köszönöm, hogy a kritikusom és a tanácsadóm vagy. Remélem, a továbbiakban is sikerül ideláncolni téged, mindent megteszek a cél érdekében. Köszönöm  minden sorod. Szeretlek. =)

Most pedig térjünk a tárgyra! =) Ahogy arra már az előzetesben is utaltam: egy új szereplő lép a színre, az ő szemével látjuk most a világot. Az említett személy pedig nem lesz más, mint Márk. Nem is árulok el többet róla. Inkább csak jó olvasását kívánok! =)

Puszi: Emi =)

12. fejezet – Újra itt?

Márk szemszög

A délelőtti próba jól sikerült, mindenki beleadott apait-anyait a munkába, ami meg is látszott az eredményen. Már csak egy hét és elkezdjük játszani a darabot élesben. Addig van még min dolgozni, de ezek az előmunkálatok már csak ruha- és hangpróbák, énekórák lesznek, és persze az előadás előtti napon a főpróba. Nagy mázli, hogy megkaptam ezt a szerepet, amihez még egy saját szóló is tartozik, nagyon nagy lehetőség ez a számomra. Persze mindig is a színészet fog az első helyen állni nálam, de azért az éneklést is nagyon élvezem.

Néha elgondolkodom, hogy hol lennék most huszonegy évesen, ha akkor hatévesen apa nem írat be a drámaiskolába. A színészet annyira az életem részévé vált, hogy már el sem tudnám képzelni, mi lenne velem nélküle. Még két év az egyetemen és jöhet a diploma, onnantól már egyenes az út…

  Nagyon szeretek a színházban dolgozni, de már gondolkodtam azon is, hogy kipróbálom magam a kamerák előtt, a tévében is. Az biztos, hogy ez a csaknem tizenöt év - amit itt a színházban töltöttem - hasznos lesz majd a meghallgatásokon, arról nem is beszélve, hogy jól mutat az önéletrajzomban. Persze levelezőn végezni a sulit kicsivel másabb, mint az iskolapadban ülve, de örülök, hogy sikerült megoldani, így tanulhatok amellett, hogy már dolgozom is. Úgy hallottam ezt az előadást ügynökök is megnézik majd, szóval jól kell szerepelnem, hátha kapnék egy jó ajánlatot.

Ha már a darabról van szó, ideje lenne próbálni is – pakoltam össze a cuccaimat az öltözőben, majd elindultam az énekterem felé. Már csak néhány ember lézengett a folyosókon, mert ma már nem lesz előadás, és több próba sincs kiírva. Szeretek ilyenkor a színházban sétálgatni, a falakon lógó különböző képek mind egy - egy történtet mesélnek el. Olyan jó látni már majdnem legendává vált híres színészeket, ahogyan az előadás végeztével meghajolnak, a közönség állva ünnepel, szinte a fülemben hallom a tapsvihart. Néha mikor elbizonytalanodom, csak végignézem ezeket a képeket és erőt gyűjtök belőlük. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy egyszer engem is így fognak ünnepelni, bár addig még sokat kell tanulnom és fejlődnöm – merültem el gondolataimban, ahogy elsétáltam az előadóterem ajtaja előtt. Továbbmentem, kellett néhány másodperc, mielőtt visszazökkentem volna a valóvilágba. Megtorpantam. Valaki volt odabent? Gyorsan visszalépkedtem, majd megálltam az ajtóban és csak figyeltem. Nem láttam jól, mert elég sötét volt, csak néhány lámpa égett, de azt sikerült kivennem, hogy tényleg volt egy alak a színpadon. Mit csinál ez? Mintha táncolna… Hunyorogtam, hátha jobban látom. Olyan ismerős volt. Aztán hirtelen jött a felismerés, majd már csak a néhány nappal ezelőtti képek jártak a fejemben…

Mindenki a próbára készülődött, kész káosz uralkodott mindenhol. Erika a hangját nem kímélve osztogatta mindenkinek a jelmezeket – csodálkozom, hogy még nem rekedt be. Én még az elsők között voltam, ahogy megkaptam, fel is próbáltam, tökéletesen állt rajtam a szolgáló ruha. Aztán ott voltak a srácok, akik megpróbálták felállítani a nagy habszivacs-oszlopokat, mások bemelegítettek a táncos részekhez, mindenki elfoglalta magát valamivel. Mivel én már kész voltam minden feladatommal, már csak türelmesen kellett várnom a próba kezdetét. Épp a hátsó székek felé tartottam, amikor meghallottam valamit. Mintha egy dallam lenne… Gyorsan körbepillantottam, de nem volt senki a közelemben. Forgolódtam még néhányat mire rájöttem, hogy honnan jön a zene. A Barlangból. Ott tartjuk azokat a hangszereket, amiket épp nem használunk. De ki játszhat, hisz általában nagyon ritkán megy be oda bárki is? Halkan odasettenkedtem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt. Halvány fény szűrődött ki lágy zongoraszó kíséretében a helyiségből. Lassan megfogtam a kilincset, megpróbáltam minél kisebb zajt csapni, de ahogy tágabbra nyitottam az ajtót, az megnyikordult. Mozdulat közben álltam meg reménykedve, hogy nem voltam annyira hangos, hogy észrevegyenek. Mit csinálok én? – gondoltam bele hirtelen. És mi van, ha meghallanak? Nem tudom miért, de mégsem akartam, hogy így legyen. Óvatosan bedugtam a fejem a résen, majd a lélegzetem is elakadt attól, amit láttam…

Egy lány ült félhomályban a fekete zongora előtt. Egy angyal? Az nem lehet…A lámpa fénye úgy vonta körbe alakját, mint ahogy egy virágot a szirmai. Nem túl hosszú fehér ruhát viselt, ami még így ülve is tökéletesen kiemelte az alakját. Lehunyt szemmel ringott a zene ütemére. Nem ismertem fel, bárhogyan is próbálkoztam. Biztos voltam benne, ha már láttam volna ezelőtt, emlékeznék rá. Szemüveget viselt, akkor nem lehet angyal. Vagy mégis? Hosszú hullámos haja a vállára omlott. Ki ő? Egyáltalán hogy került ide? Annyira meg akartam kérdezni tőle ezeket a dolgokat, de nem akartam, hogy abbahagyja a játékot. Olyan békés volt. Egy tétova lépést tettem előre, hogy jobban láthassam. Biztosan nem itt dolgozik, akkor már találkoztunk volna.  Ahogy egy fénysugár felé fordult, mintha valami megcsillant volna az arcán. Jobban kellett hunyorítanom, hogy rájöjjek… sír. Jó, nem zokog, de könnyezik. Pedig nem is tűnik szomorúnak, hisz mosolyog. A zene miatt lenne? De hisz olyan szépen játszik.  Vagy valami bántja?

Hééé, mi van velem? – tértem észhez, de nem tudtam levenni róla a szememet.  Miért érdekel ez ennyire? Hisz ő csak egy lány, nyilván nem angyal. De akkor is, ki ő?

- Beca – valaki kiabálása rázott fel a gondolataimból. Gyorsan hátrapillantottam, ahogy hallottam a hangot közeledni. Egy fiatal lány sétált felém, miközben még mindig szólongatott valakit. – Beca!

Hirtelen ért a felismerés, hogy már nem szól a zene, a szememet egyből a zongora felé kaptam. A lány még mindig egyhelyben ült, és csak mosolygott. Aztán mintha csak épp abban a pillanatban ébredt volna fel, váratlanul kinyitotta a szemét, és felpattant a székről. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy meglásson. Hátra se nézve kezdtem el távolodni az ajtótól. Nem szabad, hogy megtudja, figyeltem őt! De miért? Aztán valamibe beleütköztem. A másik lány, aki az előbb még – gondolom – a barátnőjét keresve kiabált, most ott állt közvetlenül mögöttem.

-  Jobban járnál, ha előre, néznél – nem tűnt mérgesnek. Gondolom elég zavarodott arcot vághattam, mert halkan felkuncogott.

-  Ne haragudj! Nem volt szándékos, én csak… - dőltek belőlem a szavak. Lehet, hogy ő látta, mit csináltam az előbb? Az arcát figyeltem, de nem láttam rajta semmi jelét, hogy rajtakapott volna.

-  Semmi baj – vágott a szavamba. Aztán elnézett mellettem, és ha lehetséges még szélesebben elmosolyodott. Követtem a pillantását, és rögtön elakadt a szavam, ahogy megpillantottam őt… közvetlenül előttem állt. A mosolygós arcán még mindig ott csillogtam a könnycseppek, a zöldeskék szeme ragyogott a színpad fényei alatt. Egy pillanatra lefagytam, és csak bámulni tudtam őt. Láttam, ahogy végignézett rajtam, majd megállapodott a szeme az arcomon, nem tudom, hogy mit láthatott, de úgy tűnt, az megrémítette egy kicsit. Miután sikerült levennem a szemem róla, elrebegtem még néhány bocsánatkérő szót és gyors léptekben a lépcsőhöz siettem. El kell tűnnöm innen…

Azóta sikerült kiderítenem, hogy az a lány – Beca – a zeneszerző lányának a barátnője. Azért jöttek, hogy körbenézzenek a színfalak mögött. Azóta nem járt itt újra… A színpad felé pillantottam, de már nem láttam ott senkit. Káprázott volna a szemem? Végignéztem a folyosókon, de nem láttam senkit, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Felszaladtam a lépcsőn. A színpad közepén megtorpantam és szememmel kezdtem el keresni őt. Tuti, hogy nem csak képzeltem. Az előbb még itt volt. Aztán mintha hallottam volna valamit… már megint a zongora. Akkor biztos, hogy ő az. Gyorsan a Barlanghoz siettem, ott újra megpillantottam őt. Még szerencse, hogy megkértem a karbantartókat, hogy cseréljék ki az égőt, így most sokkal világosabb volt a helyiségben. Sokáig reménykedtem, hogy visszajön, aztán miután napokig nem láttam, kezdtem elbizonytalanodni. De most mégis visszatért, ugyanúgy ült ott lehunyt szemekkel, mint napokkal ezelőtt. Szerencsémre most sem vette észre, hogy csak álltam, és bámultam őt. Ahogy az ujjai végigsiklottak a billentyűkön, mosoly szökött az arcára. Látva, ahogy kizárja a világot és átadja magát a zenének az én arcom is felderült. Olyan szép volt. Hosszú haját most feltűzte egy nagy csattal, csak néhány tincs hullott ki a szorításból, azok keretezték gömbölyded arcát. Percekig állhattam ott mozdulatlanul, figyelve, ahogy játszik. Csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam dallamos nevetését. Hirtelen megijedtem, azt hittem észrevett. De nem, csak lehunyt szemmel ült ott és nevetett. Értetlenül néztem rá: Mi történt? Boldognak látszott. Aztán felállt és elkezdte összeszedni a holmiját, én inkább úgy döntöttem, hogy visszavonulót fújok. Gyorsan a színpad oldalához futottam, ahol a függönyök lógtak kihúzva, és reménykedtem, a rejtekükben majd nem vesz észre, mikor elmegy…

Aztán már csak én voltam ott egyedül a színpad szélén állva. Még hallottam távolodását, aminek a magas sarkúja kopogása adta meg a ritmusát.

- Utána kellene menned! Miért? Miért ne? – vitáztam magamban - Úgyis visszafog jönni még. De mire várnál, ha most is beszélhetsz vele? De miért beszélnék vele? Igazad van, titkon meglesni sokkal jobb – forgattam a szemem.  

- Rendben – kezdtem el szaladni az ajtó felé ingerülten. Nem vagyok normális. Végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn. A portánál állt még, mikor én a lenti folyosó végéhez értem. Megtorpantam, ahogy megláttam, hogy Judittal – a recepcióssal - beszélt. A nagy ablakokon átszűrődő természetes fényben még világosabbnak tűnt a haja. Egy szürke pántos felsőt – amit narancssárga virágok díszítettek oldalt -, egy farmer és egy fehér magas sarkút viselt. Beszéd közben a pulton dobolt a jobb kezével, miközben a másikkal a táskáját tartotta. Hála a tükröknek, amikkel tele volt az előtér, szinte minden irányból megfigyelhettem. Sajnos nem hallottam, mit mond, de láttam, ahogy felnevet és elmosolyodik.

- Te még mindig itt? – ijedtemben összerezzentem, amin Kitti jót kuncogott.

- Öööö… Igen… Mindjárt megyek is – válaszoltam neki kissé szaggatottan.  

- Rendben – gondolom, jót szórakozott az ábrázatomon, mert még mindig mosolygott. – Légy rossz! Szia!

- Szia! – köszöntem el, aztán újra a recepció felé néztem, de ő már nem volt ott. Gyorsan léptekkel átszeltem azt a kis távolságot, ami a kijárathoz vezetett. Körbepillantottam párszor, hátha meglátom, de nem volt sehol.

- Hahó! Most ment el – kalimpált nekem a pult mögül Judit.

- Mi? – néztem rá értetlenül.

- Nem mi, hanem tessék! – korholt le. - Egyébként a lány.

- Milyen lány? – nem lehet, hogy ő észrevette.

- A lány, akit az előbb bámultál – forgatta szemeit kuncogva.

- Basszus – motyogtam bosszúsan. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

- Nyugi ő nem vette észre – kacsintott rám. – Ha még sietsz, utoléred – értetlen arcomat látva biztatóan rám mosolygott és a kijárat felé intett. – Gyerünk!

Kivágtam a nagy bejárati ajtót, leszaladtam a lépcsőn, majd át a parkon. Nem tellett sok időbe, hogy megpillantsam az egyik ösvényen. Megálltam egy pillanatra.

- Várj! – kiáltottam utána, de mint aki meg sem hallotta, sétált tovább. Újra nekiiramodtam, majd ahogy a közelébe értem lelassítottam, és ráköszöntem – Szia! – de úgy látszik ezt sem hallotta meg, ezért megkocogtattam a vállát. Ijedtében egy kis sikoly hagyta el az ajkait, aztán gyorsan kiszedte a fülhallgatót a füléből. Szóval ezért nem állt meg, zenét hallgatott.  – Bocsi, nem akartalak megijeszteni – mentegetőztem.

- Semmi baj – enyhült meg az arca, ahogy elmosolyodott.– Segíthetek valamiben?

- Ööö… nem. Én csak… - na most bajban vagyok. Arra nem is gondoltam, hogy mit fogok csinálni, ha már nem elég csak nézni, hanem meg is kellene szólalnom. Végül csak ennyit mondtam: - Szépen játszol.

 Először értetlenül nézett rám, majd mikor rájött, hogy mire értettem az előbbi megjegyzést, elpirult és a földet kezdte el fixírozni, miközben a felsője szegélyét piszkálta. Tetszett, ahogy minden érzés kiült az arcára néhány pillanat alatt. Nem bírtam ki, hogy ezt látva ne kuncogjak, amire felkapta a fejét. Azt hittem, hogy mérges lesz, de csak mosolygott, a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Meg sem tudtam szólalni, csak bámultam a fényt a szemében, amivel a nap sugarai játszottak. Mikor ráeszméltem, hogy mit csinálok éppen, rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Még szerencse, hogy én nem vagyok pirulós. Egy – null ide.

- A színházban dolgozol, ugye? – kérdezte egy kis szünet után.

- Igen – válaszoltam neki még mindig mosolyogva. Mi ütött belém, hogy állandóan vigyorgok, mint egy idióta? Úgy döntöttem, a beálló csendet most én töröm meg egy kérdéssel. Arra nem is számítottam, hogy ennyire izgatott leszek a válasza miatt:

- Meginnál velem valamit? 

  

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =) 

A folytatásban...

Sziasztok!

Egy kis kedvcsinálót hoztam most magammal, remélem, várjátok már a következő részt, ami egy kis érdekességet tartogat a számunkra: egy új szereplő - a kiléte még titok =P-, egy új szemszög.

Olvassunk is bele néhány sort:

 "...elsétáltam az előadóterem ajtaja előtt. Továbbmentem, kellett néhány másodperc, mielőtt visszazökkentem volna a valóvilágba. Megtorpantam. Valaki volt odabent? Gyorsan visszalépkedtem, majd megálltam az ajtóban és csak figyeltem. Nem láttam jól, mert elég sötét volt, csak néhány lámpa égett, de azt sikerült kivennem, hogy tényleg volt egy alak a színpadon. Mit csinál ez? Mintha táncolna… Hunyorogtam, hátha jobban látom. Olyan ismerős volt. Aztán hirtelen jött a felismerés, majd már csak a néhány nappal ezelőtti képek jártak a fejemben…"

Remélem, ez meghozta a kedvet a továbbiakhoz is. =)

Puszi: Emi =)

11. fejezet - Beca naplójából #2

Sziasztok!

Újra itt vagyok, és velem van az következő rész is. De előtte köszönet a komikért és a pipákért, sokat jelent nekem: =)

Mili, a tájleírások nekem is a kedvenceim közé tartoznak. Remélem, hogy sikerül majd a következőkben is hasonlókat kiváltanom belőled. =D Köszönöm, hogy írtál. =)

Clary, azt mondta nekem egyszer egy bölcs barátom, hogy minden író szerelmes valamilyen szinten a főszereplőjébe. =) Ha találkozom vele, szólok, már ha nem fog látszani rajtam amúgy is. XD Köszönöm a jókívánságot és a komidat. =) 

Klau, a kapucsínóóóóóóó! Mindenki meneküljön! XD Nem félek tőled, de azért ha eszedbe jut, kire hasonlít Tomi, kérlek ne írd le! =D Csak, hogy biztos legyél a dologban, nem a "szmájlik" (kicsit magyarosítunk =P) miatt lett Smile a blog címe. =P Köszönöm a szép szavaidat, és hogy még ilyen állapotban is írsz nekem. Hálás vagyok érte. Szeretlek. =) <3

Most pedig az következő fejezet: egy újabb naplóbejegyzést olvashatunk.Megláthatjuk, hogyan zakatol Beca agya a nap végére az eseményeken. =)
Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

11. fejezet - Beca naplójából #2

Kedves Naplóm!

Mi a szerelem? Tudom, erre a kérdésre sokan keresik a választ, hozzájuk csatlakozom most már én is. Van szerelem első látásra? Nem, nincs. Ilyen nem létezik, legalábbis én nem hiszek az ilyesmiben. Eddig nem hittem. De akkor ez most mi? Egyfolytában vigyorgok, állandóan rá gondolok, ugrálni volna kedvem, úgy érzem, képes lennék megváltani a világot. Tudom, nem vagyok normális. Biztos, még az események hatása alatt állok, tombol bennem az adrenalin. Vagy ez valami más lenne? Annyi minden kavarog most a fejemben. Gondoltam, hogy majd csak akkor írok neked, ha már lenyugodtam, de végül elvetettem az ötletet. Ez így sokkal mókásabb, bár kevésbé érthetőbb is. Ne haragudj! Nemrég értem haza, eseménydús napom volt. Ma végre találkoztam a „lovagommal”, Tominak hívják. Eddig mindig csak a hercegemként, vagy a lovagomként emlegettem, mivel Zoé nem volt hajlandó elárulni a nevét. Talán így könnyebb is volt ellenállni neki, hogy bele ne habarodjak így látatlanba. Nem mintha nagyon sikerült volna… Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lehet, de ez felülmúlta minden fantáziámat. A szemei… Tudom, meg vagyok áldva a szemekkel, de az övéi - úgy érzem - egy pillanatra megbabonáztak, bár lehet, hogy ez csak az újabb „halál közeli” élménytől volt.

Az érzéseim kissé összekuszálódtak. Megpróbálom összeszedni magam, hogy legalább egy kicsi összefüggés legyen a mondataim között. Kezdjük az elején, mint a mesékben? Legyen:

A történet egy lányról szól, aki úgy gondolta, boldog. Megtanulta, hogy pozitívan álljon hozzá a dolgokhoz. Egy idő után már nem érezte azt, hogy hiányozna valami az életéből. Vidáman élte a tinik életet a barátaival, a suli a végéhez közeledve. A bizonyítványa miatt nem aggódott, az egész jól alakult, a családja… olyan volt, mint a többi. Aztán egy nap a legjobb barátnője előáll egy ötlettel: Mi lenne, ha összehozná valakivel? Ez az egy mondat elindított benne egy lavinát. Gondolatok ezrei kezdtek kavarogni a fejében. Annyi kétely és annyi kérdés merült fel benne… Mikor boldog valaki? Mi a boldogság egyáltalán? Az élet nagy kérdései ezek, amikre nincs is igazán pontos válasz. Na jó, ezt inkább hagyjuk. Nem vagyok valami jó mesélő, igaz?

Szóval akkor, nem tudom miért, de hirtelen úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Persze bizonyos időközönként belegondoltam, hogy milyen lenne, ha párkapcsolatban élnék, de ezeken a hangulathullámokon hamar túl is jutottam. Főleg úgy, hogy nem is találkoztam senkivel, aki elég jó lenne. Tudom, ez kicsit maximalistának hangzik. De miért baj, ha a legjobbat szeretném? Szóval ezeken a fellángolások általában nem tartottak sokáig, viszont ez a mostani valahogy, olyan… más. Ahogy már mondtam Zoé rengeteget beszélt a „hercegemről”, nem elfelejtve a tökéletességét kihangsúlyozni. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem akartam beleélni magam. Mert az ilyen dolgok nálam mindig balul sülnek el, a végén úgyis pofára esek. És emiatt nem okolhatok senki mást, csakis magamat. Azonban ezzel kapcsolatban valahogy mégis folyton elkalandoztam. Elképzeltem, hogy milyen lehet. Elképzeltem, ahogy kézen fogva sétálunk, ahogy átölel, mikor egy horrorfilmet nézünk és én félek. Furcsa bizsergés fogott el mindig, mikor rá gondoltam. Biztos csak a hormonok. Na, ilyenkor fejelnék meg egy falat szívesen. Egy olyan fiúról álmodoztam napokig, sokszor éjszakákon át, akivel még nem is találkoztam. És miért? Nem tudom. Attól féltem, hogy látatlanba beleszerettem egy srácba, pedig nagy valószínűséggel csak szerelmes lettem. Szerelmes a szerelem gondolatába. A „lovagom” tulajdonságait ráhúztam egy ismeretlen srácra. Ez majdnem olyan volt, mint mikor a tinik beleszeretnek a kedvenc sztárjukba, elképzelik, hogy milyen lehet a való életben, persze általában mindegyiknek van valamilyen alapja, az ismeretlent könnyű alakítani. De még nem ismerjük az illetőt, még akár egy percre sem beszéltünk vele, vagy csak néztünk a szemébe, addig nem szerethetünk bele senkibe. Ezért gondoltam azt, hogy nincs szerelem első látásra. Addig csak vágyakozás lehet az elérhetetlenért. De az én helyzetem kicsivel másabb, mint a sztár-rajongó kapcsolat. Mert az én „sztárom” létezik, mármint közel van hozzám. Egy városban élünk, meg minden. Bármikor összefuthatunk az utcán. Na, ilyenkor sajnálom, hogy nem tudom magam jól kifejezni sem szóban, sem írásban. Szóval a lényeg az, hogy én egy létező srácot alakítottam az én kényem - kedvem szerint. Valakit, akivel nemsoká úgy volt, hogy találkozom is. Ez biztosítja a pofára esést. Persze Húgi folyton arról biztosított, hogy milyen tökéletesen összeillenénk. De ez nem így megy. Két ember nem szeret csak azért egymásba, mert valaki szerint „milyen szép pár lennének”. Ehhez valami több kell, egy csepp varázslat…

De én akkor is annyira bizakodó voltam. Annyira szerettem volna valakit közel engedni magamhoz, valaki előtt levenni az álarcom. Egyedül Zoét engedtem még magamhoz elég közel a családomon kívül, még csak ő látott igazán. Mióta őt ismerem, rengeteget változtam: egyre nyíltabb, és barátkozóbb lettem, de még mindig megvan bennem a félsz, hogy megmutassam, ki is vagyok én valójában. Álmaimban, pont az engem körülvevő fal omlott le, szabad lettem, és szerettem. Szeretni és szeretve lenni, ez a legnagyobb vágyam most. Nagy a valószínűsége, hogy ez csak egy buta tinis lángolás, de most ezt szeretném. Kiadni magam valakinek, szeretni valakit, aki viszont szeret. Persze ott van a rizikó. Mostanság beszéltem már néhány emberrel a szerelemről, voltak örök optimisták, és cinikus ellenkezők, de azt senki sem tagadta, hogy a szerelem megváltoztatja az embereket. Én erre a változásra várok. A szenvedély, a csalódástól való félelem, és – mégis a levegőt átjáró – izgalom, a beteljesülés érzése engem is hatalmába kerített. A rózsaszín köd az én szememre is rászállt. Emlékszem, mikor kicsi voltam és „szerelmes” – bár egy nyolcéves mit tud még a szerelemről(?)... ha jobban belegondolunk: talán ők többet, mint mi…na mindegy szóval-, annyira boldog voltam, felszabadult, vidám, állandóan mosolyogtam. Akkor nem érdekelt semmi, szerelmes voltam. Úgy éreztem a világ akár a feje tetejére is állhat én akkor is boldog leszek, mert szeretek valakit. Kisgyerekként, így éreztem. Minden olyan egyszerű volt. Nem agyaltam ennyit, nem voltak ilyen problémáim. Erre tessék: mi van most? Teljesen össze vagyok zavarodva. Néha már magam is megkérdőjelezem az épelméjűségemet.

Miután annyit hallottam Tomiról, bele sem gondoltam, hogy kész vagyok e egy kapcsolatra. Bár szerintem erre nem is lehet felkészülni. Cupido nyila mindig akkor találja el az embert, mikor az a legkevésbé számít rá. Egy ideig amiatt aggódtam, hogy belerángassak valakit ebbe az életbe, amiben én élek – itt főként a családomra gondolok -, a válás, az apám, meg minden. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehet időzíteni. Amennyire szerettem volna szerelmes lenni, amilyen kitörő lelkesedéssel szerettem volna, tudtam, hogy pont ezért úgysem leszek az. Azonban a találkozást így is, úgy is nagyon vártam már, legalább azért, hogy lezárhassam magamban ezt a korszakot. Helyre akartam tenni, mert utálom a bizonytalanságot. A várakozás az, ami kikészíti az embert. Nem szerettem volna sokáig húzni – a kíváncsiság miatti izgatottság eléggé le tudott fárasztani még így is, hogy már nem is nagyon tanultunk a suliban sem.  Azonban azt is tudom, hogy a várakozás döntő fontosságú: vagy megédesíti a beteljesülés pillanatát, vagy elpusztít mindent.

A sok álmatlan éjszaka és az állandó ébren álmodás után eljött ez a nap is. A nap, amikor végre találkozhatom a híres „lovagommal”. Természetesen ideges voltam, pedig nem lett volna szabad. De már lemondtam arról, hogy irányítsam az érzéseimet. Szóval ma reggel kitörő lelkesedéssel vetettem bele magam az ismeretlenbe…

Mi történt mikor találkoztam Tomival? Hűha, meglehetősen érdekes helyzeteket produkál az élet, ez ma is bizonyosságot nyert. Főleg, hogy arra eszméltem a nap közepe felé, hogy a füvön fekszem, miközben valaki fölém hajol, és megpofoz. Azt említettem már, hogy volt egy halál közeli élményem, majdnem megfulladtam. Meglepő módon ez kevésbé foglalkoztat, mint a szerelem gondolata. Vicces, mi? Már annyiszor kerültem víz alá, és hittem azt, hogy itt a vég, hogy már nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. A lényeg az, hogy túléltem, aminek nagyon örülök. Nem hiszem, hogy ettől át kellene értékelnem az életemet, és megváltoztatni a gondolkodásmódomat. Egy „szép” élménnyel gazdagodtam és pont. Biztos vagyok benne, hogy még egy – két napig furcsákat fogok álmodni, mindig ez van ilyenkor, de nem lesz semmi baj, ezen is túl leszek. Mindig meglepődök, hogy mennyire részletesen emlékszem dolgokra, egyáltalán arra, hogyan tudtam nyitva tartani a szemem a víz alatt, vagy a kavicsokra, a gondolataimra, szinte mindenre emlékszem. Ha őszinte akarok lenni, már pedig jobb, ha elmondom, megijedtem. Nem is annyira a haláltól rémültem meg, az az élet velejárója, hanem inkább attól, hogy egy pillanatra nem én irányítottam, hallottam a hangokat a fejemben, amik cselekvésre ösztökéltek, tudtam, hogy mit kellene tennem, mégsem voltam rá képes. Mintha valami meggátolt volna ebben, és ez a valami nem lehetett más csak én…

Na, de térjünk vissza egy derűsebb témára. Szóval a mai nap: nagyon jól éreztem magam, volt néhány vicces szituáció: ahogy a srácok bedobtak a vízbe, aztán ahogy ott feküdtem a füvön átázott ruhákkal, felcsúszott szoknyával, annyiszor elpirultam már ma. Kívülről nézve nagyon jókat lehetett rajtam kacagni. A lényeg: megmenekültem, és mint később kiderült a megmentőm, akinek a szemében egy pillanatra úgy elmerültem, mint méhecske a tavasz színeiben pompázó rét legszebb virágjában, nem volt más, mint a „szőke hercegem” – aki mellesleg barna hajú -, Tomi. A fogalmazási képességeimet most tulajdonítsuk a zavart elmeállapotomnak, jó? Tomival egész nap alig beszéltünk néhány mondatot, meg persze ne feledkezzünk meg arról, hogy – Zoé közbenjárásával – szerenádozott nekem. Teljesen olyan volt, mint egy mesébe illő erkélyjelenet. Mikor ott fent álltam és lenéztem rá, egy pillanatra mintha megszűnt volna a külvilág. Őt néztem, miközben ő engem fürkészett. Mintha várt volna valamire, vagy nem is tudom. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, és legfőképp azt nem, hogy mi zajlik bennem. Úgy éreztem szerelmes vagyok, persze nagy valószínűséggel ez csak valami érzelmi hullám volt. De ez a hullám összezavarta az adóvevőimet, főleg miután Tomi rám mosolygott. Mintha láttam volna valami furcsa csillogást a szemében, bár lehet, hogy csak beképzeltem. Biztosan. Látod? Máris megőrültem.

Tudom, hogy ez az érzés el fog múlni, tudom, hogy ez most csak a hangulat hatása. De perpillanat talán a legfurcsább az, hogy ettől az édes kétségbeeséstől nagyon is boldognak érzem magam. Keserű, mert nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, nem látok bele a jövőbe, sem az ő fejébe. Nem látom a gondolatait, az érzéseit, valójában még a sajátjaimat sem. És mégis édes, mert nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, annyi lehetőség van…

Úgy döntöttem, hogy pozitívan állok hozzá, hozzon bármit is a jövő, emelt fejjel állok elébe. Azt már tudom, hogy sok mindent hoz még számomra ez a nyár, sok új és más dolgot, sok változást…

Mosolyogj!

Beca  

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre, legyen szó akár a pipákról, vagy néhány szóról. Minden érdekel.  =)

10. fejezet - Pacsirták

Sziasztok!

Itt is az új rész, amiből már kaphattatok egy kis ízelítőt, de előtte köszönet a komikért:

Mili, nagyon tetszik, ahogy odafigyelsz minden kis részletre, a kérdésedre a választ megtalálod ebben a fejezetben. =D Köszönöm a komidat. =)

Audrey, semmi baj, mindenki elfoglalt mostanság. De örülök, hogy újra csatlakoztál hozzánk. Köszönöm a szép szavakat és a komit. =)

Klau, reméljük, most jobban helyezést sikerül elérned, mindenki érdekében. XD Boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet, remélem, a továbbiakban sem lesz másként. Köszönöm szépen, hogy írtál nekem. =) 

Most pedig a következő fejezet: a helyszín még mindig a nyaraló, érdekes dolgok várnak még ránk.... Nem is szaporítom tovább a szót. =)
Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

10. fejezet - Pacsirták

Már végeztem a zuhannyal, és épp a hajamat szárítottam a fürdőben, miközben Zoé szavai jártak a fejemben. Tomi a „lovagom”? A srác, aki kimentett? Azok a szemek... Mondjuk, tényleg elég lovagias cselekedet volt tőle, hogy megmentette az életemet – gondoltam bele kacagva. A hirtelen ért meglepetéstől ugrottam egy nagyot, és még egy kis sikoly is elhagyta a számat, mikor Zoé rontott be rám, de olyan lendülettel, hogy majdnem magával hozta az ajtót is. Hatalmas vigyorral az arcán kapta ki a kezemből a hajszárítót, és tette le a mosdó szélére, mihelyst áramtalanította. Teljes döbbenettel figyeltem húgomat, aki, mint egy hurrikán csapott le rám.

- Ezt látnod kell! – kuncogott, majd megragadta a csuklómat és elkezdett kifelé húzni az ajtón.

A hajam még mindig nyirkos volt egy kicsit, de látszott elrablómon, hogy most semmire sem mennék az ellenkezéssel. Az erkély felé mentünk, amikor megütötte valami zaj a fülemet. Hirtelen megtorpantam, és visszahúztam Zoét is.

- Várj!- emeltem fel a kezem, amikor szólásra nyitotta a száját. Füleltem. Mintha hallanék valamit… Egy dallamot. – Gitár? – fordultam értetlen arccal felé.

- Gyere – kacagott fel, és újra a kijárat felé indult. Ahogy kinyitotta az ajtót már tisztán hallottam a zenét, ami a hátsó udvarról hallatszódott fel. Zoé lépett ki elsőnek az erkélyre, én közvetlenül mögötte mentem. Délután három lévén kint még mindig nagyon sütött a nap és meglepően meleg is volt. Nem kellett attól tartanom, hogy megfázom a vizes hajam miatt - néhány perc a szabadban, és már meg is szárad. A szemem nehezen szokott hozzá az erős fényhez, még a könnyem is kicsordult. De nemsokára már mindent tisztán láttam. A látvány bámulatba ejtő volt, a szoba a tóra nézett, ahonnan most a meleg miatt pára szállt fel, amit a kellemes nyári szellő most felénk fújt. A távolban madarak repültek ki a sásból, a parton fűzfák ágaskodtak, némelyik teljesen belenyúlt a vízbe.

Bámészkodásomból Zoé rázott fel, aki megint megfogta a kezem és a korlát felé kezdett húzni. Hirtelen nagyon megijedtem, és lefékeztem, tekintve, hogy tériszonyom van, nem akartam túl közel menni a széléhez. De ismét meghallottam a gitár hangjait, ami szinte megbabonázott, így se szó, se beszéd a korláthoz léptem és lepillantottam. Nem voltunk túl magasan, és úgy, hogy kapaszkodtam már nem is féltem annyira. Barátnőm megpaskolta a bal kezem fejét és küldött felém egy bátorító mosolyt.

A legtöbb fiú félkörben ült a fűben - némelyek elfoglaltak egy-egy széket, vagy padot – és figyelték a középen álló három srácot, akik épp mutogattak valamit. Legalábbis én ezt hittem. Aztán, ahogy jobban megfigyeltem őket, észrevettem, hogy a zene ritmusára próbálnak mozogni, szóval táncoltak. Az arcomat látva – ami nem lehetett túl bizalomgerjesztő -, Zoéból kitört a nevetés, amit én sem bírtam sokáig megállni. Ezt meghallva a zene elhallgatott, a három középen álló srác pedig megfordult és felnézett ránk. Végigjáratva rajtuk a szemem, rájöttem, hogy ők dobtak nemrég a vízbe. Örömmel állapítottam meg, hogy az előbbi majdnem fulladásom nem rontotta el a hangulatot. A maradványokból ítélve az ebéddel sikeresen elkészültek, és a többség már evett is. Majd segítek az elpakolásban, ha már az előkészületeknél hiányoztam – határoztam el magamban. Ahogy végignéztem a tömegen a pillantásom megállapodott a gitárt tartó srácon, aki annak a bizonyos csodálatos zöld szempárnak volt a tulajdonosa. Kicsit belemerülhettem a látványba, mert Zoé bökdöső ujja térített észhez.

- Bocsi – fordultam felé zavartan, de ő csak huncutul mosolygott, majd lefelé mutogatott. Követve a kezét, én is lepillantottam, ahol a három srác közül a legmagasabbik, előrébb lépet és mélyen meghajolt előttünk. Látszott, hogy volt benne már néhány kör, mivel nem tudott tökéletes egyensúllyal megállni a lábán. Majdnem sikerült orral előre esnie, amit látva elmosolyodtam, hallottam, ahogy mellettem Zoé felkuncogott, a többiek lent pedig elnevették magukat. Miután sikerült épségben függőlegesbe helyeznie magát, a srác fennhangon megszólalt:

- Drága hölgyek, kérlek, eresszétek le fürtjeiteket, hogy felmászhassak rajtuk és csókkal hintsem be ajkaitokat – elkerekedett szemekkel néztünk egymásra barátnőmmel, hogy jól hallottuk-e az előző mondatokat. Aztán egyszerre kitört belőlünk a nevetés.

- Bocsi, de ezt passzoljuk – szólt le Zoé kacagva.

- De akkor hogyan kárpótoljuk a melletted álló hölgyet, az előbbi balesetért? – kérdezte azon a nyájas hangon, amilyet csak a tizenhetedik századi francia grófoknál tudtam elképzelni.

- Balesetért?  - pillantottam rá rosszallóan, amire lesütötte a szemét. Ezt látva többen felkuncogtak, köztük én is, amire feltekintett a bűnös és egy hatalmas vigyor ült ki az arcára. – Találj ki valami mást, mert te aztán nem fogod semmimet semmivel sem behinteni – közöltem vele, nemes egyszerűséggel. Ezt hallva lehervadt a mosoly az arcáról.

- Sajnos számítottunk e reakciójára, ezért kérjük a szép Hölgyet – tárta szét a karját, ahogy mellé lépett két tettestársa – hogy fogadja bocsánatkérésünk jeleként a következő – kevésbé szórakoztató – szerenádot.

- Szerenádot? – vidultam fel még inkább. Zoé arckifejezésemet látva csak kuncogott és megveregette a vállam. – Még senki nem szerenádozott nekem – fordultam felé vigyorogva.

- Akkor élvezd ki – könyökölt a fából kifaragott korlátra.

Széles mosollyal az arcomon követtem a példáját, majd figyeltem a srácokat, akik addigra letérdeltek a főbe és felfelé néztek ránk. Nekünk már ennyi is elég volt, hogy elkuncogjuk magunkat. Aztán a legszélső srác - akinek rövid barna haja volt, talán Krisznek hívták – oldalra nézett. Követtem a pillantását, majd megláttam és meghallottam, ahogy a gitár hangja felcsendül. Úgy érzem többen értettünk azzal egyet, hogy a dal addig volt jó még csak a zene szólt. Ahogy megszólalt a három pacsirta megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – „ajándék lónak ne nézd a fogát” felindulással – ám, csak egy grimasz sikeredett belőle. Húgom ezt látva, csak még hangosabban felnevetett. Szerencsére volt a számban egy rész, amikor a fiúknak nem kellett énekelniük – ekkor felsóhajtottam – ezt az időd használta fel Zoé arra, hogy felszólaljon:

- Valaki nem akarja megmenteni a hölgyeket?

Több se kellett, az egyik srác, aki a fal mellett állt, felkapta a locsolócsövet és egy vízsugárral elhallgattatta az énekeseket, akik meglepetésükben hátráltak néhány lépést. Majd mikor felfogták a helyzetet, ellentámadásba lendültek, elkezdtek a támadó srác felé futni. Ám, másik három srác rájuk vetette magát és lebirkózták őket a fűbe. Nevetésünk kilométerekre elhallatszódhatott. A szemem önkéntelenül is újra a megmentőmre siklott, aki kacagva nézte a jelentet. Majd mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém fordult és elmosolyodott. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, majd mikor éreztem, hogy vér szökik az arcomba, gyorsan elfordultam. Néha nagyon tudtam szidni magam, amiért ennyire meglátszik rajtam minden. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam és újra az udvar közepén játszódó birkózást kezdtem el figyelni. Néhány perc után lucskosan, sárosan és kifulladva adták fel a küzdelmet a srácok. Mindenki feltápászkodott, letörölték a ruháikat – már amennyire tudták -, majd kacagva visszaültek a helyükre.

- Nem megyünk le? – kérdeztem barátnőmtől, és elindultam az ajtó felé. De mielőtt beléphettem volta megragadta a csuklómat, ezzel megállásra késztetett.

- Várj! – nézett rám azzal a mosollyal, amiről tudtam, hogy valami olyanra készül, ami nem fog nekem tetszeni. Majd eleresztve a kezem a korláthoz lépett és kissé előre hajolva lekiáltott: - Tomi, nem énekelnél valami rendes számot Becának, ha már szerenádról volt szó?   

Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, ahogy felfogtam, mit mondott Zoé, és hogy kinek. A döbbent pillantásom rosszallóba váltott, ahogy barátnőm felé fordultam, aki csak rám kacsintott. A kíváncsiság azonban engem is hajtott. Rá kellett döbbennem, hogy a válasz a kelleténél jobban érdekel. Visszafojtott lélegzettel lépkedtem az erkély széléhez és óvatosan lenéztem. Tomi első látásra meglepődött a kérésre, aztán rám pillantott. Biztos voltam benne, hogy már megint vörös vagyok, amit ő is jól láthatott onnan, ahol állt. Néhány pillanattal később elmosolyodott és bólintott.

- Ezer örömmel – mintha egy szikla gördült volna le rólam, annyira megkönnyebbültem. Az előző feszültséget az arcomról, már egy széles mosoly váltotta fel. A látható jobb kedvemet húgom is észrevette, aki csak halkan nevetett.

- Ezért még kapni fogsz – súgtam neki szinte csukott szájjal - le sem véve a szememet a lenti eseményekről – és az oldalába böktem az ujjammal, ami inkább ért fel egy simogatással, mint egy fájdalmat okozó mozdulattal.

- Max egy puszit – kacagott fel, majd újra a korlátra könyökölt.

Tomi odakéretett egy széket az erkély elé, amire feltette jobb lábát, hogy megtámassza a gitárt. Miután elkészült egy pillantást vetett ránk és megpengette a húrokat. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy gyakorlott ujjait végigjáratja a hangszeren. A dallam, amit játszott lassan kezdődött, olyan érzés volt, mintha egy kéz simítana végig a testemen. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem a hangok érintését. Síri csend volt, a gitár hangján kívül semmit sem lehet hallani, legalábbis számomra. Aztán a húrok játéka mellé egy másik hang is társult. Mintha oda teremtették volna, olyan tökéletesen csengett az a kicsit mély, dallamos hang. Furcsa bizsergés járt végig, a libabőrös végigfutott rajtam a talpamtól egészen a fejem búbjáig. Még soha nem hallottam ezt a dalt, amit angolul énekelt, de nem volt nehéz megérteni, hogy két szerelmesről szólt. Olyan érzésem volt, mintha elvesztem volna, nem létezett más csak én és a zene, ami átjár. Ahogy egyre inkább közeledtünk a végéhez, újra lassulni és halkulni kezdett a játék, majd az utolsó kiénekelt hang után teljesen elhalt. Egy fél pillanatig senki sem szólalt meg, még a légy zümmögését is meglehetett hallani, aztán valaki elkezdett tapsolni, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, éreztem, ahogy a nyári szellő megérinti a nedves arcomat - észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem. Ahogy kinyitottam a szemem, rögtön egy engem fürkésző zöld szempárba pillantottam. Nem túl hangosan, talán nem is jött ki hang a számon, csak ennyit mondtam:

- Köszönöm – majd lehajtott fejjel hátráltam a mögöttem álló szoba ölelésébe.

Ahogy az ágyhoz értem, leültem a szélére, és csak bámultam magam elé. Zoé rögtön utánam jött be, és helyet foglalat mellettem. Tudom, hogy látta a könnyeimet, de nem szólt semmit, nem is ért hozzám, amiért hálás voltam. Néhány percig ülhettünk így a csendben, aztán egy nagy sóhajjal felálltam a húgomat is felhúzva magammal, majd egymásba karolva, mosolyogva indultunk le a lépcsőn.

Az udvaron kisebb csoportokba verődve beszélgettek a srácok. Ahogy kiléptünk a hátsó ajtón, Roli – az idegenvezetőnk - szaladt felénk mosolyogva. Miután felvette a rendelésünket, az egyik padhoz vezetett és leültetett minket, amíg ő összeszedett egy kis kaját és néhány üdítőt. Az ebédhez csatlakozott hozzánk néhány srác, akikkel jól elbeszélgettünk, vagyis inkább csak Zoé. Én belemerültem a gondolataimban, miközben szemeimet végigjárattam a környéken, a nyaralón, az udvaron. Miért nem jártam én még itt eddig? Persze sokat beszéltünk már róla Húgival, hogy lejövünk majd egyszer, de valahogy mindig közbejött valami. De végre már itt vagyok, és szabadon gyönyörködhetem a tájban: a Nap a tó felszínén tükröződött, ezernyi színes fénycsóvával beszínezve az eget. Mintha valamiféle mágnes lenne, úgy vonzott magához a látvány. Már az erkélyről is körbepillantva bámulatba ejtett ez a hely, de így közvetlen közelről… Megannyi apróság volt – a kis kerítések, amik körbevették a nyaralókat, a tó vizén úszkáló egy-egy kacsa, a bokrok, a nádas -, amik tökéletessé tették az összképet. Lehet, hogy a sok víz miatt voltam ilyen elmerengős hangulatban – jobb volt erre fogni, mint arra, hogy elment az eszem. Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak…

Miután megettük az ebédet, elkezdtünk elpakolni, hála a papírtányérok feltalálójának hamar végeztünk is vele. Majd úgy döntöttünk Zoéval, hogy ideje hazaindulni, bár ez nem sok fiú tetszését nyerte el. De őket csak kacagva leráztuk, ahogy mindenkitől egyenként elköszöntünk. Tomi a teraszon állt, így őt hagytuk utoljára. A fiú nevetve figyelt minket, ahogy odasasszéztunk hozzá. Megölelte Zoét, majd felém fordult:

- Remélem jól érezted magad, eltekintve a fulladástól – mosolygott rám kedvesen.

Nem tudom, honnan jött a bátorságom, de egy széles mosollyal így feleltem: - Végül is egy angyal mentett meg, szóval nem panaszkodhatom – a válaszom egy pillanatra meghökkentette, de végül már mindhárman kacagtunk. Aztán gyors búcsút vettünk egymástól, még mielőtt egy még zavarba ejtőbb szituációba sodortam volna magam, majd barátnőmmel elindultunk arra, amerről jöttünk.

Jó néhány percig egyikünk sem szólt, de éreztem Zoé izgatottságát. Tudtam, hogy kérdezni akar.

- Mondd! – fordultam felé vigyorogva séta közben.

- Hogy tetszett?

Bár tisztában voltunk vele, hogy az egész csak a pillanat heve, de mégis kitörő örömmel, szinte ugrálva mondtam ki ezt a néhány szót:

- Azt hiszem, szerelmes vagyok. 

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre, legyen szó akár a pipákról, vagy néhány szóról. Minden érdekel.  =)