Egy végtelennek tűnő boldog pillanat

Sziasztok!

Mivel a következő fejezetet még nem érzem annyira magaménak, ezért úgy döntöttem, kicsit halasztok.
De addig sem maradtok olvasnivaló nélkül. =)
Ezt a szösszenetet még "írói pályám" elején készítettem. Lehet, hogy nem a legjobb művem, de én szeretem. Tudom, elfogult vagyok. De megtehetem. =D
Hogy ne legyenek félreértések, ez nem kapcsolódik az alaptörténethez! Ez az én kis szárnypróbálgatásaim egyike. =)

Egy kis bepillantás a régi énembe:

Puszi: Emi =)

Egy végtelennek tűnő boldog pillanat

Az érzelmi kötődés veszélyes sportág. Számtalan akadályba ütközhetünk, miközben az ismeretlenben tapogatózunk. Aztán meg ott van az az érzés: a félelem, ami hatalmába kerít folyton. A félelem attól, hogy, megsérülünk, a félelem, hogy amit megkaptunk egy nap elveszíthetünk, a félelem attól, hogy minden jó véget ér. Aki volt már egyszer igazán boldog, az tudja, semmi sem tart örökké. Mindig jön valami, ami megtöri a gondtalanságot.

Nincs olyan, hogy valaki mindig boldog. Viszont vannak pillanatok, mikor igazán boldogok lehetünk. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy összevesztünk a szüleinkkel, vagy rossz jegyet kaptunk a suliban, vagy alulmaradtunk egy vitás helyzetben. Ekkor nem bánkódunk semmi miatt, csak kiélvezzük az adott pillanatot. De ezek olyanok, mint a nyári szellő, elsuhannak a fák között, megérintik arcunkat, de mire észbe kapunk már a nyomuk is elvész, csak egy-egy foszlány marad a gondolatainkban. Ennek a harmónia az oka. Senki sem maradhat maradéktalanul boldog túl hosszú ideig, az természetellenes lenne. Ironikus, nemde bár?

De mi is valójában a boldogság. Mindenkinek mást és mást jelent. Azt tudom, én mikor voltam boldog. Ám, ez mindig máshoz kötődött. Van egy kép a fejemben, hogy mikor lennék teljesen elégedett. Vágyálom, talán ez a legjobb szó rá, mivel tisztában vagyok vele, hogy lehet, soha nem válik valóra. De azért mégis, hátha. Tudom, néha megéri reménykedni.

Szóval akkor lennék igazán boldog, ha azok, akik fontosak nekem gondtalanok lennének. Érthető a problémám? Mindenkire más és más gyakorol hatást, így nagyon kicsi az esélye, hogy egy adott pillanatban mindenki maradéktalanul boldog legyen. De semmi sem lehetetlen, nem igaz?

Volt az életem során egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy pillanat mikor bár társaságban voltam, mégis egyedül éltem át a boldogság mámorító érzését úgy, hogy minderről mit sem tudtak a körülöttem lévők. Akkor azt éreztem, hogy az idő megállt, és akár örökre ott tudtam volna maradni. Boldogságom nem kötődött semmilyen kimondottan különleges eseményhez, talán ez rejtette a varázsát is. Olyan egyszerű és természetes lehetett az a momentum mások számára, ám nekem nagyon sokat jelentett. Rátaláltam valamire, ami hiányzott az életemből…

Két számomra nagyon fontos emberrel voltam akkor. Velük, akikre mindig számíthatok, bármi történjék is. Családom tagjaiként szeretem őket, vagy még annál is jobban. Hisz a barátokhoz nem fűz a vér köteléke, így ezek a kapcsolatok ezerszer erősebbek. Jelenlétük nem természetes, meg kell küzdeni értük, és rengeteg energiát emésztenek fel, de mindezek mellett felbecsülhetetlen az értékük.

Az a bizonyos varázslat egy péntek délután talált meg, amikor is meglátogattam a lányokat. Hogyan is jellemezhetném őket? Egy testvérpár, akik lehetnének olaszok is, annyira temperamentumosak. Talán ezért is olyan jó írók. Mindent szenvedéllyel és rengeteg érzelemmel élnek meg. Fantáziájuk határtalan. Elhivatottak és nagyon erősek. Bár külsőre eléggé hasonlítanak, mégis más- más személyiségek. Nehéz lenne őket skatulyákba besorolni, hisz annyira különlegesek.

Szóval, egy átlagos tavaszi napon az iskolapadban ülve fogant meg bennem az elhatározás, hogy meglepem barátaimat délután, mert már olyan régen láttam őket. Mivel nem szóltam előre látogatásomról - mert tudtam, hogy akkor legjobb barátnőm nem engedné meg, mondván: még mindig nagyon betegek -, így be sem engedtek… amíg ki nem takarították a házat. Mondtam már, hogy maximalisták, ha a házuk tisztaságáról van szó? Miután nagy nehezen rávették magukat, hogy mégis ajtót nyissanak, legjobb barátnőm az összes ismert fenyegetésével lebombázott, amiért előre nem jeleztem érkezésem. Mivel hiányuk már rosszabb volt, mint ha én is egy hete az ágyat nyomtam volna, nem foglalkoztam húgom ellenkezésével és megöleltem. Annyira örültem, hogy viszontláthattam őket. Azt terveztük, hogy gyorsan lemásoljuk a házikat, amik a suliban felgyülemlettek, majd tartunk egy csajos dumadélutánt. Kibeszéltük magunkból, ami a szívünket nyomta, vagyis megpróbáltuk. Arra egy egész éjszaka sem lett volna elég, hogy elmondjunk mindent. Igen, mi is nőből vagyunk, nem kell meglepődni! Nevetgéltünk, kielemeztük a feltörekvő popcsillagokat, akiket a tv-ben hallottunk, beszéltünk könyvekről, az osztályról, mindenről, ami az eszünkbe jutott. Már néhány órája náluk voltam, legjobb barátnőmmel beszélgettem a nagyszobában, amikor is bejött a szobába legkisebb húgunk. Mind a ketten tehetséges írók - ahogy már említettem -, ezzel kapcsolatban szeretett volna mutatni nekünk valamit. Mivel sokszor panaszkodtam már arra – persze, csak megjátszott sértődöttséggel -, hogy vér szerinti nővére mindig hamarabb olvashatja a történetének az új fejezeteit, mint én, így most ajándékba megkaptam az elsőbbség jogát. Nem kell mondanom, repestem az örömtől. Leültem a számítógéphez és belevetettem magam az olvasásba. Szemeim száguldoztak a sorok között, gyakorlatilag faltam a betűket. A történet magával ragadott. Az arcomra mosoly ült ki, a széken előrébb csúsztam, hátha ezzel még közelebb kerülhetek az eseményekhez, erre persze fojtott kuncogást hallottam a hátam mögül. Az író szemléli olvasóközönségét… De nem néztem hátra, nem akartam kilépni a képzelet világából. Mikor az utolsó mondatot is harmadjára olvastam vissza, már képes voltam levenni szememet a monitorról. Hátrafordultam, és tudtam, nem kell mondanom semmit, mert az arcomon elterülő széles mosoly mindent elárul a véleményemről. Mindig is jó érzékük volt a lányoknak a befejezésekhez, ezt folyton a tudtukra is adtam, amire persze sunyi kis nevetés volt a válaszuk. Tudták, hogyan kell felcsigázni az olvasókat. Folytatásért kiáltottam, persze csak csendesen. Miután szomorúan konstatáltam, hogy nem kapok többet, legjobb barátnőm lépett be a szobába. Elfoglalta a helyemet a gépnél, még én befészkeltem magam a franciaágyba kisebbik húgom mellé. A falnak támasztottuk hátunkat és testvérünk reakcióit figyeltük, ami tényleg jó mókának bizonyult. Ahogy ott ültem, fejemet barátnőm vállára hajtva. Magába kerített egy érzés, mintha minden lelassult volna. Mintha órákig ültünk volna ott, így hárman, abban a kis szobában. A nevetésünk átjárta az egész házat. Minden olyan nyugodt volt, és békés. Abban a röpke pillanatban elfelejtettem minden bánatomat, mindent, ami miatt ideges lehettem volna.

Abban a bizonyos pillanatban… boldog voltam. Könny csordult ki a szememből, amit nem töröltem le. Hagytam hagy járja át testem minden porcikáját a fejem búbjától a talpamig a boldogság bizsergető érzése. Úgy éreztem annyi év után újra otthonra találtam. Hisz ott az otthon, ahová a szív húz. Engem fogadott testvéreim mellett talált meg a boldogság. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy most már minden sínen van, biztos voltam abban, hogy a jövő még sok mindent tartogat a számunkra, így együtt. Arra gondoltam, hogy végre azokkal vagyok, akiket nagyon szeretek. Tudtam, bármi történjék is, őket örökre a szívembe zártam…  

19. fejezet - Az idegen ismerős

Sziasztok!

Újra befutottam. Mielőtt megosztanám a következő fejezetet veletek, tartozom néhány szép szóval a komizóknak. =)

Klau, boldog vagyok, hogy újra itt köszönthetlek. Nagyon üdítő olvasni a lelkesedésedet, jókat kuncogok rajta. Az élet nagy kérdései, mi? =D Örülök, hogy tetszett. Köszönöm a véleményed. =)

Mili, zavaros az egész, mint a felnőtté válás. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Mindenkinek meg kell tanulni ezeket kezelni, azzal egyetemben, hogy eldöntsék a szív, vagy az ész irányítson. A folytatás már meg is érkezett. Köszi, hogy írtál. =)

Nem is húzom tovább a szót. Csak jó szórakozást kívánok!

Puszi: Emi =)

19. fejezet - Az idegen ismerős

Reggel fáradtan ébredtem, alig bírtam kikászálódni az ágyamból. Hangos recsegéssel nyújtóztattam ki a végtagjaimat miközben bosszúsan állapítottam meg: öreg koromra olyan ízületes leszek, hogy nem fogok tudni fájdalom nélkül megmozdulni. Az asztalomhoz sétálva felvettem a szemüvegemet, de még így is azt hittem rosszul látok. Kilenc óra van? – kerekedett el a szemem, ahogy a telefonom kijelzőjére meredtem. Átaludtam a fél délelőttöt, ilyen nincs. És mégis olyan fáradt vagyok, mint aki egy percre sem hunyta le a szemét. Ez aztán király – a fejemben hangzó szavak feszülten csengtek. Miután odacsoszogtam az ablakhoz, egy hirtelen mozdulattal kirántottam a sötétítőt, ami nem bizonyult túl jó ötletnek, mert a beáramló fénytől teljesen megvakultam. Ezt követően kitapogattam a kilincset, majd szélesre tártam az ablakot, hogy a bezártság fülledt állottságát a friss nyári levegő váltsa fel. A szemeimet dörzsölve indultam el az ajtó felé. Amikor elhaladtam az ágyam mellett, erős késztetést éreztem, hogy visszabújjak a párnáim puha ölelésébe még néhány percre, de inkább elfordultam, ezzel is megtörve a „varázst”. Majd később megágyazom.

Kínkeservesen készülődtem el: a zuhany alatt állva hideg vizet folyattam a bőrömre abban reménykedve, hogy attól majd felébredek, de ehelyett csak a csuklás kapott el. Miután felkaptam az első kezem ügyébe kerülő felsőt és rövidnadrágot, majd felfogtam a hajam egy laza copfba, lecammogtam a földszintre. Valami furcsa indiános zene szólt, így biztosra vehettem, hogy Anyán és rajtam kívül senki sincs itthon péntek délelőtt.

-  Jó reggelt! – dünnyögtem az orrom alatt, ahogy beléptem a konyhába.

-  Szia! – fordult felém mosolyogva édesanyám, miközben egy marék sárgarépát pucolt éppen a pult mellett állva. – Úgy nézel ki, mint egy csipásmacska – kuncogott az orra alatt, amire csak egy morgás volt a válaszom, ahogy lehuppantam a konyhaasztal melletti székre - ahonnan tökéletesen láttam Anyát. – Rántotta jó lesz?

-  Tökéletes – bólintottam bágyadtan. Még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam, hogy a villát felemeljem, vagy az ételt összerágjam.

Az asztalon könyökölve az államat a tenyerembe támasztottam és úgy figyeltem, ahogy Anya tett-vett a gáztűzhely előtt. Velem ellentétben ő majd kicsattant az energiától. Miközben néztem, ahogy a zene ütemére ringatózik és dúdol, kellemes melegség járta át a mellkasomat.

Nagyon szerettem őt, el sem tudnám képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Jó, persze tudom, ha ő nem lenne, akkor én sem, de nem a dolgok biológiai oldalára gondoltam. Az elmúlt csaknem hét évben ő lett a legjobb barátnőm. Mióta az eszemet tudtam én nagyon apás voltam, felnéztem rá, Istenítettem, rajongtam érte. Akkoriban fel sem fogtam, hogy Anyának ez mennyire fájt, hisz a gyermekkorom Apának szenteltem, Anyáról alig maradtak emlékeim. De mikor eljött az idő, hogy kiábránduljak az apámból, ő mellettem állt. Persze nem azzal a céllal, hogy Apa ellen hangoljon – hisz még mindig a szereti őt mélyen, a válás ellenére is. Bármennyire titkolni próbálja, ezt érzem rajta. Végül ő lett az egyik legfontosabb ember az életemben, mindent meg tudtam vele beszélni. Hálás voltam azért, mert őt magam mellett tudhattam minden – boldog és boldogtalan – pillanatomban. És szerencsésnek éreztem magam, mert a kamaszkori változásaim miatt nem sikerült eltaszítanom magamtól.  

Miután összepakoltuk a cuccainkat, és cipőt húztunk, úgy döntöttünk, biciklikkel megyünk fel a városba, tartunk egy anya – lánya napot. Igazán ránk fért már. Imádtam kerékpározni, bár az ehhez hasonló fülledt, nyári napokon nem volt a legjobb választás. Szerencsénkre nem volt nagy a forgalom, így nagyobb nehézségek nélkül értünk el az alapítványig, amely szegény családok megsegítésével foglalkozik. Már évek óta ide hoztuk a kinőtt vagy már nem használt ruháinkat, játékainkat. Anyáék már kiskorunk óta arra neveltek minket, hogy segítsünk a rászorulóknak. Mivel én nem dolgozom, így annál többet még nem tehettem, hogy odaadtam a régi cuccaimat, és néha eljöttem segíteni az ételosztásban.

Nagyokat ásítozva léptem be a kis mellékutcából nyíló szürke háromemeletes épület oldalából nyíló irodahelyiség ajtaján. Bea ült az asztalnál, ő volt a főnök, amihez megfelelő vezéregyéniséggel rendelkezett, a maga pöttöm kis százötven centijével és a hatvanöt évével mindenkit levett a lábáról. A megjelenése teljesen olyan volt, mint egy lázadó tinié, azzal ellentétben, hogy a haját már jócskán fehér hajszálak tarkították, azonban ez őt nem akadályozta abban, hogy – mint például ma is – fekete alapon rózsaszín mosolygófejes felsőt, egy bőrnadrággal, a kedvenc szögekkel kivert övével és az elmaradhatatlan bakanccsal viselje. Mindig mikor megláttam, mosolyt csalt az arcomra.

Az unokáinak a frissen készült fotóit nézegettem a tornádó sújtotta övezet képét tökéletesen hűen átadó iroda egyik sarkában, a lábamat lóbálva, miközben Anyáék a táskákból kiszedett ruhákat válogatták szét.

-  Na, és mi a helyzet a pasikkal? – fordult felém váratlanul Bea a tőle már megszokott sokatmondó vigyorral az arcán. Már megint? Mindig is utáltam, ha ezt a kérdést feltette nekem valaki, főleg most, hogy még az eddigieknél is jobban össze voltam zavarodva…

Alig volt közöttünk néhány centi, a testünk összeért. Bal kezének hüvelyujjával a kézfejemen apró köröket írt le, ahogy szemeivel a tekintetem és az ajkam között cikázott. A mellkasa őrült ütemben emelkedett, ahogy az enyém is. Parfümjének illata elkábított. Valahol nagyon mélyen, egy hang kiáltott a bensőmből: Ne tedd! De nem tudtam parancsolni magamnak. Elöntött a forróság, ahogy a másik kezével felém nyúlt. Néhány hajtincsem kiszabadult a gumi szorításából, amelyeket óvatos lassúsággal simított a fülem mögé, majd ujjaival végigsimított az arccsontomon, amitől furcsa bizsergés futott végig a testemen, megremegett a gyomrom. A szemeibe néztem, amelyek a vágytól csillogtak. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, ahogy még mindig az arcomat simogatva kezdett közeledni felém. Forró lehelete cirógatta a bőrömet, felborzolva minden idegszálamat. A dobhártyámat átszakítva dübörgött a szívem, attól féltem szívrohamot kapok. A kezét, amely az előbb még az arcomon vándorolt, a tarkómhoz vezette. Milliméterek választottak el az ajkától, ezért lehunytam a szemem. Az érzékszervem mintha kiélesedtek volna, legalábbis azok, amelyekhez köze volt: hallottam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt; éreztem a nekem feszülő teste melegét, amely szinte égetett.   Kínzó óráknak tűnt minden pillanat, ahogy egyre közelebb araszolt felém… aztán valami furcsa rezgést éreztem magunk között, majd hangos szólamba kezdett a telefonom.

Ijedten rebbentünk szét, mint akiket rajtakaptak. Ahogy az arcára néztem, ugyanazt láttam, mint ami az enyémen tükröződhetett: zavartságot. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, még láttam a szemében, ahogy a vágy csillogása szertefoszlik, majd elfordult tőlem. Hirtelen kaptam észbe, így kotorni kezdtem a zsebemben. Remegett a kezem, miközben a kijelzőjére meredtem: „Márk”. Az előbbi bizsergést, most bűntudat váltotta fel, ami elárasztotta az egész bensőm. Hogy tehettem ezt? Millió hang üvöltött a fejemben, de a leghangosabb mégiscsak az volt: Fuss! Még utoljára Tomira néztem, aki háttal állt nekem, és a hajába szántott. Tétováztam, majd egy sóhaj kíséretében kinyitottam a kaput, és rohanni kezdtem…

…

Úgy értem haza, hogy közben fel sem fogtam semmit a mellettem elszaladó világból. Teljesen a gondolataimba merültem, ahogy a földet fixíroztam, így csak akkor vettem észre, hogy ül valaki a lépcsőnkön, amikor elé értem és rájöttem, nem tudok elmenni mellette. Ijedten ugrottam meg, ahogy kezdtem kicsit észhez térni.

-  Szia! – nézett rám kedvesen Márk, ahogy felállt ültéből. A délután érzett rossz érzés, mintha ezerszeresére fokozódott volna. – Nem vetted fel a telefont – az arcomat nézte kíváncsian, mikor már néhány perc elteltével sem szólaltam meg, csak néztem a végtelen óceánba, amit a szemei rejtettek.

-  Igen, mert nem voltam olyan állapotban – túrtam bele, a már szabadjára engedett hajamba. Kár lenne titkolni, úgyis átlátna rajtam.

-  Minden rendben? – lépett közelebb hozzám, és végigsimított a karomon. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, így lehajtottam a fejem. Vettem néhány mély levegőt, majd újra felnéztem rá.

-  Most már igen - aggódó szemekkel fürkészett, ezért egy mosolyt próbáltam magamra erőltetni, hogy megnyugtassam. A szemében láttam, hogy nem jártam sikerrel. Néhány pillanatig még várt a folytatásra, de miután rájött, hogy nem mondok többet, magához vont. Mellkasán nyugtattam a fejem, ahogy egyik kezével a hajamat simogatta, a másikkal pedig szorosan ölelt. Bocsáss meg! Bocsáss meg! – sírt egy hang legbelül.

-  Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – suttogta a fülembe halkan. Bárcsak ne lettem volna olyan idióta. Abban a pillanatban minden vágyam az volt, hogy a néhány órával azelőtti eseményeket eltöröljem. Könyörgő szemekkel néztem fel rá: Kérlek, bocsáss meg! Mérhetetlen fájdalom tükröződött a tekintetéből, ahogy végignézett  rajtam. Lágyan simogatta le a könnyeket az arcomról, aztán fölém hajolt, ahogy újra átfogta a derekamat, és magához húzott. Forró ajka lassan simított végig az enyémen, óvatos volt. Nem a vágy hajtotta, inkább a vigasztalás. És abban a pillanatban talán még az eddigieknél is sokkal jobban éreztem, hogy mekkora hibát készültem elkövetni néhány órával ezelőtt. Azonban ez soha többé nem fog előfordulni – hangzott a határozott állítás a fejemben, ahogy egyre szenvedélyesebben viszonoztam Márk csókjait.

- Halihó! – ijedtemben akkorát ugrottam, hogy kiesett a kezemből a fotóalbum. Az emlékektől ködös tekintettel néztem gyorsan körbe, újra ugyanabban az irodában találtam magam, mint ahonnan néhány perce – talán -, az emlékeim habjába merültem. – Szia Kislány! Mi a helyzet? – lépett elém Kitti – Bea lánya -, és mielőtt bármit mondhattam volna, a nyakam köré fonta karjait és magához ölelt. Ahogy ellépett tőlem gyorsan magamra öltöttem a mosolyomat és felálltam.

- Semmi különös – válaszoltam. Kissé rekedtes volt a hangom, ezért megköszörültem a torkom.

- Nekünk mennünk kell – szólt közbe Anya, amiért nagyon hálás voltam. Óvatosan néztem Beára reménykedve, hogy nem vette észre az előző elmélázásomat. Hiába. Ő volt az egyik olyan ember, akit szavak nélkül is megértettem, az arca pedig most erről ordított: „Ez meg mi volt? Minden részlet érdekel!” Szemeimet forgatva bólintottam, pedig nem voltam benne biztos, hogy be fogok neki valaha számolni az érzelmi életemről. Azért mielőtt még bárki bármit is mondhatott volna gyors köszönéseket követően karon fogtam Anyát és távoztunk.

-  Minden rendben? – kérdezte érdeklődve, mikor már a sétálóban sétáltunk a bicikliket magunk mellett tolva.

-  Persze – mosolyogtam rá erőtlenül.

-  Akarsz róla beszélni? – ezt is szerettem benne, hogy bár tudtam: majd megeszi a kíváncsiság, mégis lehetőséget ad nekem arra, hogy elhárítsam a kérdéseit.

-  Majd elmondom, ha végeztél a munkában, jó? – néztem rá engesztelően, ahogy odaértünk az említett helyre. Még indulás előtt mondta, hogy be kell néznie az irodába, ahol asszisztensként dolgozott, mert hívta a főnöke. Bosszúsan nézett az épületre – ami egy új építésű belvárosi üveg irodaház volt -, mert attól tartott, csak az időt húzom ezzel, ezért megpaskoltam a kezét: - Ígérem – mosolyogtam rá egy óriási ásítás kíséretében.

-  Bejössz? – intett a bejárat felé.

-  Inkább leülök a parkba – bár hívogatott a gondolat, hogy a légkondival hűtött helyiségben limonádét iszogassak.

-  Oké. Akkor sietek – nyomott két puszit az arcomra, majd otthagyta nekem a biciklijét.

Miután hozzálakatoltam a sajátomat az övé mellé a kerékpártárolóhoz, a park felé vettem az irányt. Nem ez volt az egyetlen „zöldövezet” a városban, nem is a kedvencem, de azért jó volt néhanapján itt megvárni Anyát. A szökőkúthoz sétáltam, ahol meglepő módon rajtam kívül nem volt senki. Leültem a csobogó víz előtti üres padra, ami mögött egy fa állt, így még az árnyékában a Naptól is védve voltam. Oldalra fordultam, és a karjaimmal átkulcsoltam a felhúzott lábaimat. Néztem, ahogy a kisebbnél kisebb madarak a fűben kotorásznak valami élelem után. A bátrabbak közelebb ugráltak hozzám, így halhattam az aranyos csipogásukat. A víz felől a szellő lágy fuvallatot hozott, ami kissé felfrissítette a már szinte fojtogató hőséget.

Ásítozva hajtottam a fejem a pad támlájának, miközben azon gondolkodtam miért nem lehet minden pillanat ilyen idilli, mint ez. Semmi sem zavart, minden olyan tökéletes volt, egy pillanatra nem jutott eszembe semmi, ami miatt aggódnom kellene. Sem a válás, sem az, hogy milyen gyorsan telik a nyár, és mindjárt itt van újra a suli; sem a fiúk. Igen, ők. Már megint – túrtam bele bosszúsan a hajamba. Na, eddig a pillanatig volt tökéletes a hangulatom. Már néha annyira elegem volt, a saját gondolataimtól… Sokszor azon kaptam magam, hogy róluk ábrándozom, ilyenkor általában kényszerítettem magam, hogy eltereljem a figyelmemet valami mással – kisebb-nagyobb sikerrel. Persze mikor kislány voltam ábrándoztam, hogy szerelmes leszek, eljön értem a szőke herceg, és nagy családunk lesz, de lassan rájöttem, hogy ezek csak álmok. Egy idő után elmúltak ezek az ábrándozások. Voltak olyan időszakjaim, hogy oda sem figyeltem egyik fiúra sem, nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Igen, voltak ilyen időszakjaim. A ragyogó múlt – sóhajtottam lemondóan. Erre tessék, itt vagyok, most tizenhét évesen tele kérdésekkel. A többieket látva reménykedtem, hogy nálam a „szerelem” nem jár majd elmebajjal. Hát igen, a remény hal meg utoljára… Miért kell mindig mindent túlbonyolítani?- tettem le újra a földre a lábaimat, majd rájuk könyököltem és a tenyerembe temettem az arcom.

-  Szia! – ijedten kaptam fel a fejem. Egy lány állt előttem szürke atlétában, egy farmer sortban és egy fekete tornacipőben. Szinte derékig erő, kiengedett szőke hajával úgy nézett ki, mint egy oroszlán. Pirospozsgás arcából szinte áradt a vidámság.

-  Szia! – visszamosolyogtam rá, miközben próbáltam rájönni, hogy ismerem – e őt. Nem hinném, abban biztos voltam, hogy ha találkoztunk volna, arra emlékeznék.

-  Leülhetek? - simította hátra a szemébe hulló hajszálakat. Válaszként csak a mellettem lévő üres helyre intettem. – Min gondolkodtál?

-  Tessék? – zavart arcomat látva felkuncogott, ami valahogy engem is felvidított.

-  Tudod, az előbb, olyan bosszúsnak tűntél – magyarázta, majd várt egy kicsit, amíg nekem is leesik, hogy mire célzott. Az arcomon a mosoly rögtön grimaszba torzult, amit látva megint kuncogott.

-  Semmin – hessegettem el a gondolatot a kezemmel, miközben a szemeimet forgattam.

-  Aha – nézett rám sokatmondó vigyorral az arcán. Olyan ismerős ezekkel a kékeszöld szemekkel.  De honnan? – Szóval szerelmi probléma…

-  Nincs itt semmiféle probléma – szegültem szembe vele, amire újra kacagni kezdett. Olyan volt a hangja, mint a zeneszó. Elég volt hallani, már jobb kedvre derült az ember tőle, az előbbi fáradtságom is egy szempillantás alatt elillant. Ahogy beszélt hozzám, és szemeimbe nézett, minden mozdulata olyan ismerős volt, de nem jöttem rá, hogy honnan.

-  Mondok én neked valamit – kezdett bele még mindig mosolyogva – néha össze fogják törni a szívedet és néha te töröd össze majd másokét – Miről beszél? – Ez is hozzátartozik az élethez. Nem irányíthatsz mindent, főleg nem az érzéseidet. Pont abban a korban vagy, hogy a kuszaság a fejedben elkerülhetetlen – szólni akartam valamit, bármit, de nem tudtam. –Tudom, most az az egyik legnagyobb problémád, hogy melyik fiú az igazi, mert mind a kettő iránt érzel valamit, de azt kell, hogy mondjam: az is lehet, hogy egyik sem – Ezt… ezt … meg honnan… ? – dadogtam, de egy hang sem jött ki a torkomon. A kimondatlan kérdésemre csak engesztelően megvonta a vállát: - Tapasztalat – egy kicsit elhallgatott, megvárta, amíg magamhoz tértem újra. Majd folytatta: - Sajnos akaratlanul is meg fogsz bántani embereket, emiatt ne rágd magad. Lehet, hogy azt érzed, szükséged van valakire, akire támaszkodhatsz, akinek a karjai között biztonságban érzed magad, akivel megtervezhetitek a jövőtöket lépésről lépésre. De biztos, hogy ez tesz boldoggá? Emlékszel még, kiskorodban miről ábrándoztál? Eltervezted, hogy a férjeddel majd egy fehérkerítéses családi házban fogtok élni a gyerekeitekkel, és a hátsó kertben majd lesz egy kis tavacska és mellette egy hintaágy a nyárfák árnyékában – ő is erről ábrándozott? De kreatív voltam már akkor is... - Azóta talán rájöttél, hogy nem minden úgy alakul, ahogy eltervezted – hát igen. - Bármennyire görcsösen ragaszkodsz valamihez, annyival nagyobb a valószínűsége, hogy nem kapod meg. Nem baj, ha néha elveszted az irányítást. Nyugi, fogsz még arccal előre a porba esni, és érzed majd azt, mintha kitépték volna a szívedet a helyéről. Ezt mindenki átéli – veregette meg a vállam, hogy megnyugtasson, mert a légzésem őrült vágtába kezdett. Kicsit sikerült is a célja, lassan újra visszaállt a rendes szívverésem. De érzetem, hogy zúgni kezd a fejem a hallottaktól. Ki ő? És miért mondja mindezt most nekem? – A lényeg, hogy ne akarj annyira a kezedben tartani mindent, hogy elfelejts élni! Csak azt tudom javasolni, hogy ússz az árral egy kicsit, majd minden helyreáll!

-  Meg fogok fulladni – nyögtem alig hallgatóan, amire újra széles mosoly kúszott az arcára, ahogy átkarolta a vállam. Nem húzódtam el tőle, pedig nem szerettem, ha idegenek hozzám értek.

-  Ügyes leszel – paskolta meg a kézfejem, majd elengedett és felállt. – Csak hallgass a szívedre! És, Beca, sose felejts el mosolyogni! – bennrekedt a levegőm, ahogy kérdőn néztem rá: Honnan tudja a nevem? -  Nem kell mindent megértened, ami körülötted folyik – kacsintott rám mosolyogva, majd megfordult és elindult a park másik irányába. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam mi is történt az elmúlt pár percben, a hallottak jártak a fejemben, több ezer más kérdéssel egyetemben. Ki volt ő? És honnan ismert? Még mielőtt eltűnt volna a sarkon, utána kiáltottam:

-  Ki vagy te?

-  Csak egy barát – kacagott fel csilingelős hangján, majd intett a kezével, és eltűnt a fák takarásában.

Ott hagyott engem, egyedül. Egyedül a gondolataimmal. „Ússz az árral”, „nem irányíthatsz mindent” – sorakoztak a fejemben az elhangzott szavai, ahogy a szökőkutat néztem. „… sose felejts el mosolyogni.” Itt az ideje, hogy észhez térjek – hirtelen egy kéz kezdte rázni a vállam, olyan nehéznek éreztem a fejem, kezdett elhomályosulni a kép, a hangok összekuszálódtak. Küzdöttem a sötétség ellen, ami húzott maga felé, de eredménytelenül. – Beca. Beca – valaki a nevemen szólongatott. Rémület fogott el. – Rebeka – sötétség csak egyre inkább húzott, elhagyta az erő a kezeimet, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna a csuklóimra. – Rebeka! – hunyorogva nyitottam ki a szemem újra, de éreztem, hogy valami megváltozott. Újra rám telepedett a bágyasztó hőség, nehezen vettem a levegőt, ahogy próbáltam észhez térni. Ahogy megfordultam éreztem, hogy megfájdul a nyakam. Lassan kezdtek eltűnni a csillagok a szemem elől, és kitisztult a kép. Kiszáradt a szám. Az előttem álló alakra néztem, aki az előbb a vállamnál fogva rázogatott: Anya nézett rám, majd mosolyogva végigmért. Én is követtem a példáját: a padon ültem oldalra fordulva két lábamat felhúzva magam elé…

- Jó reggelt, Csipkerózsika!   

Örülnék, ha megosztanátok velem a véleményeiteket! =)

18. fejezet - Túl közel

Sziasztok!

Újra itt a következő rész. Köszönet az előző fejezethez kapott pipákért, és komiért:

Mili, nem is tudom, hogy hányszor mondtam már, mennyire örülök, hogy te itt vagy, és mindig elmondod a véleményedet. Nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm, hogy itt vagy, remélem, hogy ez a rész is elnyeri a tetszésedet. =)

Nem írok ismertetőt, nem  szaporítom tovább a szót! =D

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

18. fejezet - Túl közel

-  Lődd le magad! – hallottam Maja hangját - ami mosolyt csalt az arcomra -, ahogy beléptem a barnára festett kiskapun. A garázs felé indultam, bár kicsit fáradt voltam, de mégis vidáman tettem meg azt a néhány lépést. Az idő kellemes volt, lágyan fújt a szél – megremegtetve a fák leveleit -, így jó választásnak tűnt, hogy reggel az egyik kedvenc farmeromat, az enyhén kivágott sárga trikómmal vettem fel, a hajamat pedig lófarokba fogtam hátra. A talpam alatt a fű száraz volt az állandó nyári hőségnek köszönhetően, de láttam, hogy az udvar végében jó néhány locsoló ki volt szúrva a földbe. A szellő hűsítő levegőt hozott felém az áradó vízsugarak felől, amitől felfrissültem egy kicsit.

Nem lepődtem meg, mikor az autófeljárón egy asztalt találtam telepakolva kajával. Szóval Krisz már itt van. A földre tett hűtőláda felé hajolva pillantottam meg legjobb barátnőmet, aki amint észrevett, mosolyogva lépett oda hozzám, és megölelt.

-  Téged kezeltetni kellene – kiabálta Maja, a hangjából ítélve kicsit ingerülten. Barátnőm oldalán sétáltam be a garázsba – vagyis inkább a stúdióba -, aki a tesóját nézve halkan kuncogott, majd a gitárjához lépett, ami a fal mellett állt az állványán. Kíváncsian hallva körbe, próbáltam rájönni legkisebb húgicám idegességének az okára, ami nem volt nehéz feladat, mert rögtön kiszúrtam a dobfelszerelés mögött ülő Kriszt, aki vigyorogva törölgette a cintányérokat.

-  Jaj, most miért? Csak annyit mondtam, hogy simán felvehetnénk azt a lányt a bandába.

-  De hisz nincs is semmiféle banda, a csaj meg egyébként sem tud semmilyen hangszeren játszani. Csak azért jön be neked, mert lazán alád feküdne – idegesen huppant le a barna kanapéra, ami a fal mellett állt.

-  Hmm... – vágott komoly fejet Krisz. Féltem a folytatástól: - Szerintem oboán meglehetősen ügyes lenne. Egy kis gyakorlás csodákra képes – bólogatott elismerően, miközben állta Maja szúrós pillantásait. Undorító.

-  Fúj! – Maja hirtelen felpattant ültéből, és az egyik párnával a kezében kezdett közeledni a srác felé, aki kissé megemelkedve a székén egy letörölhetetlen vigyorral az arcán várta a támadást. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet, ezért ezt a pillanatot választottam arra, hogy közbelépjek. Főleg arra tekintettel, hogy a dobfelszerelés mellett állt a szintim, amit még a széltől is óvtam, nemhogy még két hormonoktól túlfűtött tini párnacsatájától.

-  Sziasztok – léptem gyorsan Maja elé, és nyomtam egy puszit az arcára, majd megöleltem. Éreztem, hogy szabadulna már a karjaim közül, de nem eresztettem, addig nem, amíg kicsit le nem higgadt. – Egy nő nem verekszik, az nem nőies – súgtam a fülébe, hallottam, ahogy mérgesen kifújta a benntartott levegőt, nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy forgatta a szemeit is – abban nagyon jó volt, főleg életének ennek a szakaszában. – Csak kíméletesen! Mert ha a szintimnek baja esik, nem fogok attól megrémülni, hogy bepiszkítsam a kezem – fogtam meg a két vállát kényszerítve, hogy a szemembe nézzen, ahogy kicsit eltartottam magamtól. Tudtam, hogy a nőies megszólalásommal nem győztem meg, így új taktikára váltottam. Úgy tűnt bevált, mert egy percnyi farkasszemnézés után fújtatva visszaült a kanapéra és a párnát az ölébe vette, miközben villámokat szóró tekintettel Krisszel szemezett. Szinte szikrázott a levegő közöttük… – megforgattam a szemeim, ahogy Zoéra néztem. Vigyorogva könyveltem el, hogy ő is ugyanazon a véleményen volt, mint én. Egy szavak nélküli néma párbeszédben meg is „tárgyaltuk” az előbb látottakat, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Imádtam, hogy szinte mindig tudtuk, hogy mit gondolt a másik, még akkor is, ha a véleményünk merőben eltért. Néha nagyon hasznos volt ez a „társalgási módszer”, főleg ebben a pillanatban, mert biztosra vettem: egy épp hangszer sem maradt volna a kis házistúdiónkban, ha Maja meghallotta volna, hogyan vélekedtünk a nővérével róla és Kriszről. Látszott rajtuk, hogy alakulóban volt közöttük valami. Maja minden ellenszegülésével szemben úgyis igazunk volt, ebben biztosak voltok, főleg ha azt is figyelembe vettük, hogy húgicánk még mindig itt ült, pedig máskor egy-egy csúnya beszólással faképnél hagyta azokat, akik kihúzzák nála a gyufát. Most mégsem ment sehova, inkább maradt, hogy tovább élcelődjön. Hmm… ez jelenthetett valamit – kuncogtam az orrom alatt.    

Miután megbizonyosodtam, hogy a balhéjuk nem fajul tettlegességbe, visszamentem a ládához, és én is elkezdtem benne kotorászni egy ásványvíz után, mert megszomjaztam. Néhány perc kutakodás után – lefagyott kezekkel -, diadalmasan mosollyal az arcomon álltam fel, amikor is ijedtemben bennrekedt a levegő a tüdőmben. Ő itt, már megint? Közvetlenül előttem állt egy kék kockás térdnadrágban és egy sárga pólóban, kócos hajjal - amin megcsillant a Nap sugara -, a szeme jobban ragyogott, mint eddig bármikor, de a tekintette kicsit furcsának tűnt, ahogy engem bámult. Zavaromban éreztem, hogy vér szökött az arcomba. – Szia – nyögtem ki halkan. Mi ütött belém? - a szívem a kétszeres tempóra kapcsolt, a gyomrom összerándult. Biztos csak az ijedtség miatt. Ő hogy kerül ide? Mikor kérdeztem Zoét, hogy Ő is itt lesz-e, azt mondta: „Tomi nem ér rá.” Erre tessék. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez barátnőm csínytevése, vagy a véletlen műve. Ha tudtam volna, hogy ő is eljön, akkor nem jöttem volna el, vagy mégis? Miért ne? Ő nem jelent semmit, hisz csak egy párszor álmodtam vele, és nekem egyébként is meglehetősen jól halad a kapcsolatom Márkkal. Akkor meg mi bajom van most? Miért gondolok rá folyton? Miért érzem magam olyan furcsán a közelében? Biztos a meleg miatt… el kell majd mennem orvoshoz!

Néhány pillanattal később, mint aki az álmából ébredt, összerezzent, majd megrázta a fejét, mintha csak egy gondolatot akart volna kiűzni belőle. - Helló – köszönt vissza szinte alig hallhatóan, majd rögtön a fal mellett álló másik gitár felé vette az irányt.

Biztos, mert hirtelen álltam fel és a vérnyomásom még a padlón volt - vagy, csak mert elment az eszem -, kicsit megszédültem, ezért léptem néhány bizonytalan lépést oldalra, így majdnem összeütköztünk, ahogy megpróbált elmenni mellettem. Láttam, ahogy a kezével utánam nyúlt, de még mielőtt elérte volna a karom megtorpant, valami átsuhant az arcán. Basszus – lesütöttem szégyenemben a szemem, majd gyorsan újra egyenesbe állt. Ez meg mi volt? – Bocsi – nyögtem alig kinyitva a számat, majd a következő pillanatban hátat fordítva neki, és a szintetizátorom mögé léptem. Zoé elégedett vigyora eléget elárult abból, ő tudta, hogy Tomi itt lesz. Ez a csaj egyszer a sírba visz. Éreztem Tomi pillantását a bőrömön, inkább a billentyűket fixíroztam, nem belenézni a szemébe. Azokba a zöld szemekbe, amiknek a színét a bőre enyhe barnás fénye kiemelte… Elég legyen!  

Hallottam, hogy néhány perccel később leült az egyik székre a gitárjával a kezében, csak akkor mertem felnézni a hangszeremről. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ahogy észrevettem, hogy most már nem engem nézett, hanem a gitárját babrálta, így alaposan szemügyre vehettem az újonnan berendezett „stúdiót”. Ez a hely volt Zoé kedvence az egész házban – valahogy meg tudtam érteni. A ház oldalába nyíló garázst alig egy hete kapta meg a szüleitől, hogy berendezze a saját kis zenei kuckóját. Barátnőm annyira boldog lett ettől az ajándéktól, hogy rögtön munkához is láttunk. A falakat fehérre festettük, majd teleragasztgattuk különböző bandák posztereivel. Utoljára két nappal ezelőtt jártam itt, amikor is áthoztuk az én szintimet is, így ez lett hivatalosan a „stúdiónk”. Megbeszéltük, hogy néha majd összejárunk zenélgetni egy páran, aztán majd alapítunk egy bandát, ami számomra inkább csak egy álmodozás volt, mint egy határozott cél.

Az elmúlt pár napban egyre több minden került a helyére, így foglalta el a helyiség hátsó részét a szintim és Krisz dobfelszerelése. Be kellett vallanom, leesett az állam, mikor megtudtam, hogy ez a bolond srác hangszeren játszik, vagyis hangszereken – mert mind kiderült nem csak a dobverő áll jól a kezében, de a szaxofon is. A barna kanapé – amin még mindig Maja ült -, a bal oldali fal mellé volt tolva néhány székkel együtt, amiken különböző rongyok lógtak, némelyiken kották hevertek szanaszét. A rend nem a legmegfelelőbb szó arra, hogy az itt uralkodó helyzetet leírjuk. Már messziről látszott, hogy művészlelkek vagyunk – húztam ki magam büszkén mosolyogva. Ahogy körbefuttattam a szemem láttam, hogy Maja szusszanásnyi szünetekkel még mindig szócsatákat vívott Krisszel.  Aztán folytattam a leltárt: jobb oldalt állt egy asztal az ajtó mellett, ami a házba vezetett – úgy terveztük, hogy oda fog majd kerülni a keverőpult - már ha sikerül majd összegyűjtenünk rá a pénzt. Aztán hagytunk helyet még az erősítőknek is a gitárállványok és a székek mellett, amik elengedhetetlen tartozékai voltak álmaink stúdiójának.

Öntudatlanul nyomkodtam a billentyűket, miközben félpercenként lopva rápillantottam. Egyszer-egyszer találkozott a tekintetünk, de olyankor mindig gyorsan inkább beletemetkezett a gitárja hangolásába. Még innen távolról is jól látszott, hogy kicsit feszült volt. Miattam? Persze pont miattad – kontráztam rá saját bugyuta gondolataimra. Általában szerettem a gondolataimba merülni, de mondjuk az érzelmi életem elemzése ez alól kivétel volt. Most mégsem tudtam megállni. Sehogy sem jöttem rá, hogy miért is viselkedek olyan furcsán a közelében: elakad a lélegzetem, pillangók szállják meg a gyomrom. Biztosan elment az eszem. Mással nem tudom megmagyarázni – kezdtem egyre feszültebb lenni, ahogy megint ugyanarra felé haladtam a gondolataimmal: nem értettem semmit. Egyáltalán miért foglalkozom én vele, hiszen ő látszólag magasról ejt rám? Biztos egy elmebetegnek tart. És be kell vallanom nem is téved sokat. Utálom a tinédzserkort! Bárhonnan közelítettem meg a „problémát”, sehogy sem találtam a megoldást. Pedig valójában nagyon szerettem a kihívásokat, de úgy éreztem ennek a rejtvénynek nincs is megoldása. Gondolataimba merülve néha elkaptam egy-egy mondatfoszlányt Maja és Krisz szóváltásaiból: „Néztél már tükörbe?”, „Csodálkozol, hogy nincs barátnőd?”, és hasonlókat. Milyen csodálatos a szerelem – mondtam magamban ironikusan, miközben grimaszra húzódott a szám.

Akárhogy próbálkoztam – bár lehet, hogy nem eléggé kitartóan -, de minduntalan visszakanyarogtak az agytekervényeim Tomira… Hisz alig ismerem, találkoztunk vagy háromszor, de mióta kimentett a vízből nem tudom kiverni a fejemből, az a dal… Alig beszéltünk néhány mondatot, de Zoé áradozásaiból szinte már úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném. Elég legyen! Neked Márkra kell gondolnod! A srácra, aki látszólag odavan érted, meghallgat, ölel, és nem mellékesen fantasztikusan csókol. Annyira egyszerűnek tűnik azt mondani, hogy „ne foglalkozz vele”, vagy „felejtsd el”, pedig valójában mindez most szinte teljesen lehetetlennek tűnik. Pedig azt kellene, hisz nekem ott van Márk. Márk. Márk. Márk. Ő olyan kedves és figyelmes, és megdobogtatja a szívem, udvarias, jó a humora, figyel rám. Mikor csókol, megszűnik minden. Hogy kívánhatnék ennél többet?  Biztos a hormonok miatt van mindez. Minden tinédzser átmegy ezen? Remélem, különben kénytelen leszek dilidokihoz menni. Hogy lehet, hogy a fiúk így elvegyék az ember eszét? Ez esztelenség. Pedig megesküdtem magamnak, hogy egy fiú sem kerget az őrületbe, erre tessék.  Mondjuk, ők ketten vannak…

Ijedten ugrottam egyet, ahogy Krisz egy erős ütéssel a cintányérokra csapott, legszívesebben elmondtam volna egy - két nem túl szép szót, de visszafogtam magam. Mély levegőket vettem, hogy visszaálljon a légzésem a normális ütemébe, miközben próbáltam rájönni, hogy min vitatkozott épp abban a pillanatban Majával. Sikertelen próbálkozás volt, úgy tűnt épp az adott téma végére értek:

- Mert a pasik idióták… Komolyan, nem tudnál valaki mást szekálni helyettem? – fakadt ki húgom, ahogy újra visszahuppant a párnái közé. Érdeklődve figyeltem Krisz reakcióját, reménykedve abban, hogy ezzel sikerül elterelni a figyelmemet az előző gondolataimról. A srác elgondolkodva nézett körbe, új áldozat után kutatva, ami megmosolyogtatott, amíg meg nem állapodott a szeme rajtam. Az arcomról rögtön lehervadt a mosoly, ahogy az övére egy gonosz „na, mos megszívtad” vigyor kúszott. Mit akarhat, vagyis inkább mit tudhat? Fogalmam sem volt, hogy mit tartogathatott a számomra, bár ez nem volt igaz… Gondoltam, hogy talált valami jó vízbefulladós viccet, vagy valami „miért jobbak a férfiak a nőknél” beszólást, azt még lazán elviseltem volna, de nem volt szerencsém:

- Ha már pasik… Becaaaa – nyújtotta el a nevet, hogy ezzel is az idegeimet húzza. Csak nehogy rákérdezz Tomira, csak őt ne! Aztán így folytatta: - milyen volt a randid azzal a szépfiúval?

Elsőnek értetlenül néztem rá: Miről beszél? Milyen szépfiúval? Én csak Márkkal randiztam, de ő nem szépfiú. Egyáltalán ő honnan tud a randimról? Csak ráhibázott volna? - kíváncsian néztem a lányokra, de mindketten a fejüket rázták jelezve, hogy ők nem mondtak semmit. De hiszen senki másnak nem meséltem a lányokon és Anyáékon kívül Márkról. Rajtuk kívül pedig csak egy valaki tudott róla… Tomi! – kiáltotta egy hang a fejemben. Ő ott volt, mármint, találkoztunk, és neki Márk elmondta, hogy hova megyünk. Gyorsan rá kaptam a pillantásom, így láttam, hogy mérges szemekkel néz a barátjára, majd - mivel ő csak vigyorgott haverja arckifejezésén - megérzethette, hogy figyelem, mert óvatosan felém fordult. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, nem azért, mert semmi nem látszott rajta, inkább túl sok minden. Annyi kifejezés suhant át az arcán, de nem tudtam semmit sem hová tenni: kíváncsiság, zavartság, harag… Most mi van? Tudtam, hogy mit szerettem volna hallani válaszként erre a mondatra, de az annyira abszurdnak tűnt. Annyira bolondnak éreztem magam. Legszívesebben megfejeltem volna egy falat…

- Na? – vonta fel a szemöldökét Krisz. Kérdőn néztem rá, aztán leesett, hogy ő melyik kérdésre gondol a több száz közül, amelyek az agyamban cikáztak. Éreztem, ahogy elvörösödöm, amit ő is észrevett, kacagva csapott a dobra: - Egy - null – húzta ki magát büszkén ültében.

- Jó volt.

- Ennyi? – várta, hogy folytassam, de nem tettem, a szemem sarkából újra Tomira néztem, aki egy halk dallamot kezdett el játszani a gitárján. – Egyébként, hogy áll a tütű a  szépfiúdon, szokott balerinát játszani? – Micsodát? Oké, az rendben van, hogy Tomi látott a városban. De honnan tudta Krisz, hogy Márk a színházban dolgozik?

- Nem. És ne hívd úgy, hogy szépfiú! Van rendes neve is: Márknak hívják – kezdtem egyre mérgesebb lenni, amit még az is fokozott, hogy egyre inkább összezavarodtam.

- Egyáltalán miért kezdesz ezzel a szépfi… Márkkal – helyesbítette, ahogy meglátta szúrós pillantásomat -, amikor én is itt vagyok neked?- mutatott végig a testén egy ezer wattos vigyor kíséretében, amitől nevetnem kellett. Ha ezt akarod, akkor állok elébe – húztam ki magam, az kanapé melletti asztal mögött állva, egy angyali mosollyal az arcomon:

- Meddig érsz rá? – csipkelődtem.

- Egy - egy – ütött egyet a dobra elismerően. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Jött belőle minden: felszínes, személyes, pikáns, és undorító kérdés, vagy beszólás, ami éppen eszébe jutott. A szópárbajunk meglehetősen kiegyenlített volt, bár ebben nagyban hozzájárult, hogy nekem Maja is besegített. Ő azért mégiscsak gyakorlottabb volt ezen a téren, mint én. Néhány kérdésnél lopva Tomira néztem, de sosem nézett fel, nem vettem észre rajta semmi lényeges változást, talán csak mintha feltűnően unatkozott volna, így egyre inkább kezdtem kiverni a fejemből, hogy esetleg én érdekelhetem őt. Nem mintha valaha lett volna alapja annak, hogy ez egyáltalán megforduljon a gondolataimban. Biztos azért, mert nő vagyok, de olyan jól esett volna, ha legalább egy kis érdeklődést mutat irántam – szomorodtam el csalódottan. Elég legyen!

Aztán megváltozott valami:

- Rendben, akkor egy dolgot mondj meg nekem, miért pont ő? - ez egy nagyon jó kérdés volt Krisztől, ezt be kellett látnom.

- Mert ő kedves – kezdtem tétovázva. – Udvarias, és odafigyel rám, meghallgat, van humora, és előzékeny, egyenrangúként viselkedik velem, és nem kezel le – küldtem egy szúrós pillantást a vallatóm felé. – Őszinte velem és türelmes – szépen lassan soroltam fel egyesével a tulajdonságokat, miközben egyre inkább kezdett a hatalmába keríteni az érzés: valami nem stimmel. Mintha hiányzott volna valami, de nem jöttem rá, hogy mi az… - Romantikus – erre Krisz elkezdte azt játszani, hogy rosszul van, aztán Tomira néztem. Nem tudtam megállni, hogy ne így tegyek. De nem változott semmi, ugyanúgy játszott tovább, mint eddig, ami feldühített. Nem igaz, hogy ilyen bolond voltam! A hirtelen támadt feszültségemtől kicsit hangosabban és ingerültebben zártam le a témát. Nem akartam erről beszélni, főleg nem itt: - De tudod mit? A leginkább azért, mert ő az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy más vagyok, mint a többiek. És mielőtt még bármit is mondanál – vágtam közbe felemelt kézzel, mielőtt kinyithatta volna a száját, mert láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle valami -, tudom, hogy igazat mond, és nem csak azért fűz, hogy a te szavaiddal élve: „felkérjen egy fekvőtangóra”- mondtam szinte kiabálva, miközben idegesen hadonásztam a kezeimmel.  

Ahogy felfogtam, hogy mit tettem néhány pillanattal ezelőtt, hirtelen szorító érzést éreztem a mellkasomban. Király! Még az eszem is elvesztettem. El akartam tűnni innen. Még életemben nem emeltem fel a hangomat így senkivel szemben, a családomon kívül, erre tessék, ez a kis mitugrász kihozza belőlem az „állatot”. Olyan dühös voltam - leginkább magamra -, majdnem szétrobbantam, gyors léptekkel igyekeztem a kijárat felé. Nem néztem senkire, csak lehajtott fejjel próbáltam megkerülni a székeket, amikor az egyiknek a lábában megbotlottam. Nem estem el, de mérgesen szitkozódtam egy sort az orrom alatt, majd, mint egy vak őrült, köszönés nélkül kezdtem el szaladni az udvaron a kijárat felé. Azonban mielőtt a kezem elérte volna a kilincset, valaki erősen megfogta a csuklómat hátulról, és megfordított. Már ott tartottam, hogy jól leordítom az ő fejét is, vagy megverem, de akkor hirtelen egy az enyémnél is dühösebb szempárba ütköztem. Megrémültem. Tekintetét az enyémbe fúrta, miközben egy cseppet sem engedett a szorításából. Éreztem a belőle áradó haragot, szinte tapintható volt a feszültsége. A dühöm egy szempillantás alatt elszállt. Annyi minden futott át az arcán… Alig volt köztünk néhány centi, éreztem leheletét a bőrömön, görcsbe rándult a gyomrom, ahogy furcsa bizsergés szaladt végig a testemen. A szívem majd kiugrott a helyéről. Tudtam, hogy odébb kellett volna lépnem, ki kellett volna szabadítanom a kezem és elszaladni, de nem voltam rá képes. Elvesztettem az irányítást, ő viszont mintha újra visszaszerezte volna. Egy pillanatra tétovázott. Az arcomat fürkészte. Nem tudom, hogy mit láthatott rajta, de a szorítása enyhült a csuklómon, mégsem eresztett el. Beharaptam az alsó ajkamat, ahogy közelségétől elkapott a remegés, a mellkasom eszeveszett tempóban emelkedett le-fel. Teljesen megbénultam, ahogy a zöld szemeibe néztem. Szinte hallottam, vagyis inkább éreztem, hogy az ő szíve is őrült vágtába kezdett. Lehunyta a szemét, majd kifújta a benntartott levegőt. Ahogy újra rám nézett már csak egy dolgot láttam a szemeiben: gyengédséget. Még közelebb lépett hozzám, összeért a mellkasunk, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy óriási hibát fogok elkövetni a következő pillanatban, de nem voltam képes elhúzódni tőle.

- Ne hidd azt, hogy csak szerinte vagy különleges! – suttogta alig hallhatóan, ahogy arca egyre közeledett az enyémhez.

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)