9. fejezet - Első pillantásra…

Sziasztok! =)

Itt is van a folytatás, de előtte még köszönet az előző fejezethez kapott véleményekért: mind a pipák terén, mind a komikért: 

Zora, nem is tudod, mennyire örültem a komidnak. Feldobtad a napomat. =) Örülök, hogy tetszett. Remélem, ez most sem lesz másként. ;)

Klau, remélem, nem fog lehervasztani, ha újra megelőznek, és ehhez a részhez kapcsolódóan is megosztod velünk a véleményedet. Ez aztán de szép egy kerek mondat lett. =P Gonosz vagyok tudom - hmm... ezt lehet, hogy tőled tanultam =P <3 -, de örülök, hogy ilyen hatást tudok kiváltani belőled. A megmentő... na majd meglátjuk. =D Köszönöm a komid, sokat jelent. =)

Mili, a folytatás máris a küszöbön áll... =D Bevallom őszintén a fulladásos részt nagyon szerettem írni, mert szinte írta magát. Hűha, remélem, azért lehetett érteni, amit ki akartam fejezni. XD Köszönöm a komid. =)

Most pedig a folytatás...
Csak annyit: Jó olvasást! =)

Puszi: Emi =)

9. fejezet – Első pillantásra…

Először csak hangfoszlányokat hallottam, de nem értettem belőlük semmit. Aztán ahogy kezdtem magamhoz térni, éreztem a kezem alatt a talajt. Meleg homok és fű. Hol vagyok? Fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha valami szét akarna feszíteni belülről. Alig kaptam levegőt. Szóval nem haltam meg. Ez megnyugtató. Komolyan, külön olimpiai szám lehetne a fulladás, biztosan én lennék a bajnok – gondoltam bele nyöszörögve, hogy hányszor is nyelt már el a sötétség a víz alatt. Lehet, hogy nem ártana végre megtanulni úszni…  

- Rebeka. Beca, nyisd ki a szemed! – hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Szegénynek remegett a hangja. Biztos megijesztettem. Zoé? De nem ő volt az, mélyebb volt a hangja. Talán egy férfi? Meg akartam szólalni, bocsánatot akartam kérni, meg akartam nyugtatni mindenkit, de szavak helyett csak nyögések hagyták el a számat.

Au! Valaki felpofozott. Nem túl erősen, de eléggé, hogy fájjon. Kezdtem érezni, ahogy lassacskán újra erő költözik belém, de még mindig iszonyatosan fájt a belsőm. Mintha valami ki szeretne törni belőlem, de nem találja az utat hozzá. Éreztem, ahogy kezek ragadják meg a vállaimat, és rázni kezdenek, miközben valaki még mindig a nevemen szólongat. Émelyegtem, fájt a torkom, úgy éreztem hánynom kell. Aztán hirtelen, mint mikor valaki az éjszaka közepén egy rémálomból ébred, kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy baj van. Nem tudtam megállítani, ami feltörni készült belőlem. Éreztem, ahogy a légcsövemből víz tör elő. Összegörnyedve fogtam a hasam, miközben megpróbáltam az összes vizet kiköpni, amit lenyelhettem a tóból. Valaki a hajamat fogta hátra, miközben a hátamat veregette, de éreztem, hogy a karok szorítása sem engedett, amik az előbb még ráztak, most megtartottak, hogy ne dőljek bele a „művembe”. Mikor már úgy éreztem, hogy nincs több dolog, ami kijöhetne belőlem, visszahanyatlottam a földre, és próbáltam most már rendesen lélegezni.

- Rebeka, nyisd ki a szemed! Jól vagy? – még mindig ugyanaz a férfi, de még most sem tudom, hogy ki az. Nem emlékszem a hangjára. Biztos a sokk miatt. Fájdalmas nyögésekkel kísérve próbáltam teljesíteni, amit az előbb kért tőlem, és válaszolni szerettem volna. Csukott szememen keresztül éreztem, hogy még mindig ragyog a nap. Hunyorogva próbáltam erőt venni magamon. Egyfolytában pislogtam, ahogy résnyire nyílt a szemem. Nem láttam semmit, csak éreztem a fájdalmat, mintha kiégnének a szemeim. De nem adtam fel. Először csak vakító fehérséget láttam, de lassacskán kezdett kitisztulni a kép. Színek, majd formák rajzolódtak ki előttem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a szemüvegem rajtam van. Még mindig a földön feküdve láttam, hogy valaki fölém hajol. Víz csöpögött a barna tincseiről az arcomra. Tudtam, hogy meg kellett volna szólalnom, de nem tudtam, csak néztem… a szemeibe. Elmerültem bennük. A férfi, valójában egy srác volt, aki nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. A tekintetéből aggodalom tükröződött, ami miatt mérges lettem… magamra. Ezt jól megcsináltad, komolyan – korholtam magam. Éreztem, ahogy az arcomat simogatva próbál magamhoz téríteni. Meleg kezének érintését, bizsergés követte, ami aztán végigfutott az egész testemen.

- Jól vagy? – kérdezte egy nagy sóhaj kíséretében. Halk moraj zúgott végig a körülöttünk álló tömegen. Gondolom megnyugodtak, hogy nem ájultam el megint. Zavarodottan pillantottam körbe, miután sikerült elszakadnom a tekintetétől.

- Bocsi – próbálkoztam valami válaszadással. De éreztem, ahogy elhal a hangom. Megköszörültem a torkom, hogy valami eredményesebb dolgot tudjak produkálni. – Én nem akartam…

- Te megőrültél? A szívrohamot hoztad rám – ez már Zoé volt, aki időközben letérdelt mellém. Szegénynek rémület látszott az arcán. Komolyan, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy még őt is megijeszted? – szidtam magam még mindig. Próbáltam felkönyökölni, de még éreztem, hogy nem tért vissza teljesen az erőm. Szerencsémre két kéz megtámasztott és segített felülni. Szemem sarkából egy hálapillantást küldtem a fiú felé, amire válaszul egy bátorító mosolyt kaptam. Hasogatott a fejem, ahogy függőlegesbe helyezkedtem. Zoé az eddig kezében tartott törölközőt a hátamra terítette, éreztem, ahogy kezével a hátamon köröz. Nagyon jól esett, megnyugtató érzés volt. Ahogy ott ültem végigpillantottam magamon, láttam, hogy a vizes ruhám a testemre tapad, az alja, pedig kissé felcsúszott a combom közepére. Remegő kézzel és elvörösödve húztam lejjebb, amit a mellettem térdelő srác is láthatott, mert hallottam, ahogy fojtottan felkuncog. – Beca. Beca – újra Zoé hangjára koncentráltam, próbálva elfelejteni az előbbi kínos pillanatot. 

- Én… sajnálom – elszégyelltem magam, amiért ennyi galibát okoztam. Lesütött szemmel folytattam – Nem akartam elrontani a hangulatot.

- Neked komoly bajod van – korholt le barátnőm. – Nem ütötted be a fejed? Még te kérsz bocsánatot? – hallottam a hangjából, hogy neheztel valakire. De ahogy felé fordultam - hogy szembenézzek haragjával -, láttam, hogy dühös pillantásokat vet néhány srácra a tömegben. Gondolom azokra, akik bedobtak a vízbe. – Jobban vagy? – kérdezte már egy kicsit jobb hangulatban.

- Igen – és tényleg így éreztem. Egyre jobban kitisztult a fejem, és az érzékeim is jobban működtek.

- Vigyük be! – hallottam Zoé utasító hangját. De most nem hozzám beszélt. A fiúhoz szólt, aki még mindig a karomat fogta, hogy el ne dőljek.

- Fel bírsz állni? – kérdezte a srác az arcomat fürkészve, még mindig mosolyogva.

- Persze – bár ebben nem voltam teljesen biztos.

Éreztem, ahogy a keze a karomról a kezeimre csúszik. Felállt, majd felhúzott magával. Meglepően könnyen sikerült talpra állnom, ám úgy maradnom már kevésbé. Remegett a lábam, és hirtelen elhomályosult a látásom. Csak azt éreztem, hogy összecsuklik a lábam, de a „támaszom” elkapott, mielőtt eleshettem volna. A karjaiban tartott, a mellkasának dőlve éreztem, hogy kuncog. - Ho-hó. Vagy inkább mégsem?

- Felálltam – nyögtem erőtlenül - utalva a tényre, miszerint nem tévedtem. Közben próbáltam újra megtalálni az egyensúlyom. Úgy látszik, jól szórakozik a szenvedésemen, vagy a makacsságomon, mert a vigyor még mindig nem tűnt el az arcáról.

- Várj! – láttam, ahogy lehajol, hogy az ölébe vegyen. Erre a mozdulatra mintha bekapcsolt volna a vészriasztóm, eléggé felélénkültem. Ne! Akartam kiabálni neki. Kiáltás helyett csak arra futotta, hogy megfogjam a kezét, mielőtt az a combom köré tekeredett volna. Értetlenül nézett vissza rám, nem tudhatta, mit akarok…

- Hagy próbáljam meg még egyszer – kértem, megpróbálva minden magabiztosságot a hangomba erőltetni.

- Rendben- láttam a kétkedést a szemében, de nem erősködött tovább. Bal kezét a derekamra csúsztatta, még a jobbal a kezemet fogta. – Támaszkodj rám!

- Köszönöm – reméltem, hogy kihallja a hálát hangomból.

Ahogy ott álltunk, körbepillantottam, hogy választ kapjak egy régebbi kérdésemre: hol is vagyunk? Mint kiderült a stég mellett feküdtem a füvön még néhány pillanattal ezelőtt. Az, hogy hogyan kerültem oda, még rejtély a számomra. Bár gondolom, kihúzott valaki. A vizes hajból kikövetkeztetve pont ez a srác lehetett az. Ahogy ránéztem, láttam, ahogy az arcomat fürkészi. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem tartott soká, de nekem óráknak tűnt. Zoé érintése térített észhez. Rákaptam a tekintetemet, megtörve a varázst, amit azok a zöld szemek ébresztettek. Barátnőm megfogta a bal kezemet, hogy ő is segítsen. Visszafordultam a mellettem álló fiúhoz, akinek az arcán mintha egy röpke pillanatra zavarodottság látszott volna. Bár ebben nem lehettem biztos, olyan gyorsan tovaszállt. Ahogy meglátta, hogy újra őt figyelem, felém fordult és elmosolyodott, majd bólintott, jelezve, hogy ideje indulnunk.

Bizonytalan léptekkel haladtunk a ház felé, a srácok utat engedtek nekünk. Ahogy az arcokat néztem, már mindenki nyugodtabbnak tűnt, némelyikük még rám is kacsintott, ami mosolyt csalt az arcomra. Na, akkor még sem rontottam el mindent. Örültem, hogy nem vágtam taccsra a partit. Ahogy felértünk a lépcsőre már éreztem, hogy egyre jobban vagyok. Végigsétáltunk egy folyosón, amit kétoldalt lambéria borított, a falakon képek lógtak. Azt nem tudtam kivenni, hogy kik lehetnek a fotókon, mivel két oldalról eltakarták a kilátást a kísérőim. A lépcsőn felevickéltünk a felső szintre, ami sokkal világosabb volt a sárga falaival, mint a földszint, ami kékre volt festve. Az emeleten egy nappali rész volt kiképezve egy hatalmas barna bőrkanapéval és egy tv-vel, ebből a helyiségből pedig két ajtó vezetett - gondolom - két kisebb szobába. Mi a jobb oldaliba mentünk be. A támaszaim elkísértek az ágyig és leültettek rá. Még mindig hasogatott a fejem, de már legalább nem remegett annyira a lábam.

- Jól van. Itt rendbe szedheted magad, vagy pihenhetsz egy kicsit – állt meg előttem megmentőm, még Zoé leült mellém az ágyra. Normális fényviszonyokban így jobban szemügyre vehettem az előttem álló alakot. Kék térdnadrágot viselt, amiből csöpögött a víz, a pólója a testére tapadt, tökéletes kihangsúlyozva az izmait. Nem az a kigyúrt izompacsirta alkat volt, de látszott rajta, hogy foglalkozik a testével. Biztos sportol valamit - néztem rajta végig tetőtől-talpig. Mikor elkapta a tekintetemet, elmosolyodott, majd a hajába túrt és körbepillantott a helyiségben. – Öööö… a zuhanyzó ott van – mutatott az egyik ajtóra, ami egy komód mellett volt. – Hozhatok neked még valamit? – hátrált az ajtó felé, hogy magunkra hagyjon minket.

- Nem kell köszönöm – de ekkor akkorát korgott a gyomrom, hogy szerintem kihallatszott az udvarra is. – Hupsz – sütöttem le a szemem. De már mindhárman nevettünk.

- Oké, akkor utána nézek, hogy áll a kaja – lépett ki az ajtón mosollyal az arcán.

Ahogy bezáródott az ajtó én hátravetettem magam az ágyon. Hallottam Zoét, ahogy fel-alá járkál a szobában és közben morog az orra alatt. Feldühítették, és ez nem jó. Ha valaki csak kívülről nézi őt, nem is gondolná, hogy egy vadmacska lakozik benne. Erre mondják azt, hogy a külső nem minden. Csodálkozom, hogy a fiúk - akik bedobtak a vízbe – még élnek. Legalábbis remélem, hogy nem végezte ki őket. Azt biztosra veszem, hogy már különböző módokat kieszelt a bosszúra. Alig várom, hogy elkezdje majd ecsetelni őket. Mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább idegekkel a cikkázását kénytelen voltam leállítani.

- Zoé, nyugi. Állj le, kérlek, nem lett semmi baj.

- De lehetett volna – szállt szembe velem. Majd tovább sétálgatott. – Ezért még olyat kapnak…  

- De nem lett – mosolyodtam el az előző megjegyzésén. - Kérlek, ülj le, mert szétrobban a fejem a rohangálásodtól – erre hirtelen megtorpant, majd kiment a fürdőszobába. Hallottam, hogy kotorászik valahol és megnyitja a csapat. Egy perccel később egy pohár vízzel és egy aszpirinnel tért vissza, amit nagy hálálkodás közepette gyorsan magamévá is tettem. Miután úgy gondoltam, hogy elég erőm van, hogy elmenjek lezuhanyozni, felültem az ágyon.

- Már csak valami száraz ruhát kellene varázsolni – néztem bizakodó tekintettel barátnőmre, miután végigpillantottam magamon.

- Hmm… Talán van itt még néhány ruhám, amit még akkor hagytam itt, mikor a legutóbb itt voltunk a srácokkal – a haját csavargatva gondolkodott el. – Megyek, megnézem – és végre újra derűsen szaladt ki a szobából. Megkönnyebbültem, hogy újra mosolyogni látom. Utáltam neki fájdalmat okozni és azt is, ha felhúzza magát valamin.

Amíg barátnőmre vártam körbepillantottam a szobában, nagyon hangulatos volt a halványzöld színével és a rendezettségével, mindennek megvolt a maga helye. A falakon poszterek és képek lógtak. Az ágy mellett egy asztal állt. Szemben a másik fal mellett volt egy komód és a fürdőajtó. Balra pedig egy színben tökéletesen passzoló zöld földig érő sötétítő takarta el az erkélyajtót. Miután felmértem mindent, elsétáltam a fürdőig, hogy levegyem a vizes gönceimet, és szemügyre vegyem magam a tükörben. Még nem álltam olyan stabilan a lábaimon, de már biztos voltam benne, hogy nem fogok elájulni. Még szerencse, hogy nem lett semmi baj. Ohh, hogy nézek ki? – simítottam végig víztől csöpögő fürjeimen, ahogy megláttam a képmásomat. A szín már kezdett visszatérni az arcomra, amihez az előbbi néhány pirulásom is hozzásegített –gondoltam bele kuncogva. Jókat szoktam szórakozni a saját szerencsétlenségeimet, persze csak utólag. A szememet látva örömmel állapítottam meg: még jó, hogy nem sminkeltem ki magam, mert akkor most úgy néznék ki, mint egy drogos. A frizurám totál káosz volt, vizes hajamba fűszál és pici ágak ragadtak. De mindezek mellett nem voltam olyan vészes a helyzet. A ruháimat egy lavórba tettem, egy törölközőt tekertem magam köré és úgy mentem vissza a szobába. 

Időközben Zoé is megérkezett egy kék trikóval, egy piros rövidnadrággal és tiszta fehérneművel a kezében. Ahogy átvettem a ruhadarabokat ismét a fürdő felé indultam, hogy egy forró zuhannyal lemossam magamról a mocskot. De az ajtóban megtorpantam, és visszafordultam barátnőmhöz, aki épp az ablakhoz lépett és kifele bámult. Már nyugodtabb volt, mint az előbb, de még mindig érződött rajta a feszültség.  

- Mi történt? – kérdeztem egyszerűen. Zoé lassan fordult felém, látszott rajta, hogy nem akar beszélni róla. Nem szeret olyan dolgokat felhánytorgatni, amik megijesztették, vagy amik fájdalmat okoztak neki. Valójában, van, aki szeret ilyen dolgokról beszélni? Na, de mivel látta rajtam, hogy nem tágítok, leült az ágyra, és várta, hogy mellé telepedjek. Aztán nagy levegőt vett, és nekikezdett a mesélésnek.

 - Én a konyhában voltam, mikor hallottam a sikítozásodat – kezdte kelletlenül. – Rögtön kiszaladtam, de már későn értem oda, csak azt láttam, ahogy a fiúk bedobtak a vízbe. Gyorsan odamentem. A fiúk csak nevettek, meg lepacsiztak mindenkivel, hogy milyen ügyesek voltak – látszott rajta, a tehetetlen düh. – Meg se hallották, ahogy kiabálok nekik, csak vihogtak és várták, hogy fel gyere. De nem jöttél. Azzal viccelődtek, hogy milyen sokáig bírod már a víz alatt. Olyan süketek voltak – egyre dühösebb lett, a kezét simogatva próbáltam megnyugtatni. – Csak akkor hallották meg a hangom, mikor közöltem velük, hogy nem tudsz úszni. Hirtelen lefagytak. Aztán minden olyan gyorsan történt – meredt maga elé barátnőm, az emlékeiben kutatva. – Hirtelen a semmiből megjelent Tomi és beugrott utánad a vízbe. Olyan volt mintha órák teltek volna el, pedig csak néhány perc volt – letöröltem a könnyeket, amik barátnőm szeméből hullottak. Kis szünetet tartott, még összeszedte magát, majd folytatta. – Aztán nagy sokára felbukkantatok a vízen, Tomi kiúszott veled és lefektetett a fűbe. Annyira megkönnyebbültem, de aztán láttuk, hogy nem vagy eszméletednél és nem veszel rendesen levegőt. Nagyon megijedtem – nézett rám szipogva barátnőm, átöleltem, hogy tudja, most már minden rendben van. – Tomi próbált felébreszteni, de nem akartad kinyitni a szemed – halt el a hangja Zoénak a mondat végén.

- Na, de végül mégis kinyitottam a szemem. És most már minden rendben van – paskoltam meg a kezét és rámosolyogtam.

- Igen. Hála Tominak - mosolyodott el most már Zoé is. Miután úgy véltem, hogy barátnőm jól van, felálltam, és a zuhany felé vettem az irányt. Ahogy az ajtóba értem, barátnőm még kuncogva hozzátette:

- Még szerencse, hogy volt egy ilyen lovag a környéken…

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =) 

A legfantáziadúsabb történet díja

Szabályok:
1) Tedd ki a logót a blogodra!
2) Köszönd meg a díjat akitől kaptad!
3) Írj magadról hét dolgot!
4) Küldd tovább hét embernek!
5) Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!


2.
Köszönöm Clary,  hogy rám gondoltál, mikor megkaptad ezt a díjat. Hálás vagyok azért, hogy az életem része vagy. =)

3. Hűűhaaa XD
- Szeretek énekelni, bár a tehetségem nincs meg hozzá, szóval csak a családom tagjait kínzom.
- Hiszek abban, hogy minden okkal történik, legyen az rossz, vagy jó. =)
- Nagyon szeretek naplót írni, mert az mindig mosolyt csal az arcomra. Visszaolvasva jót nevethetünk rajta, és sokat is tanulunk belőle. =)
- A legtöbben azt hiszik rólam, hogy túl komoly vagyok, pedig az igazság távol áll ettől. Ha igazán jól érzem magam valahol, akkor rám sem lehet ismerni. XD
- Ez a nyár megváltoztatott, ezért nagyon hálás vagyok érte. Semmit sem változtatnék meg rajta. =)
- Néha nagyon filozofikus hangulatba tudok kerülni, ami érdekes - sokszor tanulságos - beszélgetésekhez vezet. =)
- Nagyon fontosnak tartom az álmokat az ember életében. Ott egy más világba csöppenhet; van, hogy a problémáinkra a megoldást az álmokban találjuk meg. =)

4. Akiknek továbbküldeném:
Stefi
Alice
Niki
 Mili

Én most csak ennyi embernek küldeném, bocsi... Remélem, nem okozok vele nagy problémát. =)

Még egyszer köszönöm a díjat Clary-nak. Nagyon hálás vagyok érte. =)

Puszi: Emi =)

8. fejezet - Ezt nem úszom meg szárazon…

Sziasztok!

Először is: Nagyon Szépen Köszönöm az előző fejezethez írt komikat:

Clary, örülök, hogy legalább ennyire sikerült átadnom... téged. Lehet, hogy gonoszan hangzik, de kicsit örülök annak, hogy sikerült megbőgetnelek. Bocsi. Ugye, nincs harag? =) Reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit kifejezhetem, hogy milyen fontos szerepet töltesz be az életemben. =)

Klau, köszönöm, hogy az "aranyos" szóval tituláltad a fejezetet. Ezzel mindent elmondtál róla. =P Remélem a történet folytatása is elnyeri majd a tetszésedet, és ennél már csak jobb lesz. =) 

Mili, mindenki örülhet, akinek vannak barátai.Úgy érzem, nem is lehetne nélkülük élni. =) Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy figyelemmel követed az eseményeket. Kezd belendülni a történet, remélem, ez is elnyeri majd a tetszésedet... =) 

Szóval a következő fejezet... Ez egy különleges rész, mivel valójában az egész történet ennek a megírásával kezdődött, majd csak később készült el hozzá az ezelőtti hét fejezetet.
Na lássuk, milyen is lett!
Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

8. fejezet - Ezt nem úszom meg szárazon…

Miután pénteken sikeresen megleptük Maját, átbeszéltük a délutánt náluk. Szegény még el is sírta magát a meghatottságtól. Persze Zoé jó testvérhez híven lekorholta – természetesen csak játékból -, amiért nem árulta el nekünk, hogy milyen tehetséges író. De miután elmesélte, hogy félt elmondani nekünk, mert nem akart csalódást okozni, Zoé is megenyhült. Rengeteget nevettünk, és kifaggattuk Maját minden apróságról. Miután megígérte, hogy első kézből olvashatjuk majd a kész fejezeteket – amit mi olyan kitörő örömmel fogadtunk, hogy a szomszéd néni átcsöngetett -, nekem haza kellett mennem az egyik esti busszal, hogy másnap frissen ébredjek.

Szombat reggel háromszor öltöztem át. Megpróbáltam a legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló alapanyagokból. Zoé ma szeretne bemutatni „álmaim lovagjának”, legalábbis ő így fogalmaz. Még csak a gyerekeink neve nincs meg a listáján, azon kívül mindent eltervezett már. Az elmúlt majdnem két hétben megpróbáltam a legkevésbé belelovalni magam abba, hogy legjobb barátnőm ismeri a legjobb pasit a világon. Nem voltam olyan helyzetben, hogy belevessem magam egy kapcsolatba. És egyébként is elég fájdalmas egy pofára esés, ezt én is nagyon jól tudom. Szóval mindig mikor a híres lovagról áradozott nekem, minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljak valami hibát találni benne. Túl jó: okos, udvarias, jóképű, zenész, aki nincs elszállva magától. Ugye, hogy túl szép, hogy igaz legyen? De amellett, hogy mindezekkel tisztában voltam, mégis izgatottan készülődtem. Ma eljött a várva várt pillanat, mikor is fény derül az igazságra.

A reggeli káoszból egy – a jó időre való tekintettel – térdig érő, vállpántos, libegős sötétkék ruhában és egy hozzá színben illő lábujjközös papucsban keveredtem ki.  A hajamat még tegnap este becsavartam, most csak hagytam, hogy barna tincseim a vállamra omoljanak, az oldalába tűztem egy hófehér műorchideát. Nagyon ritkán sminkelem magam, ezért ezt inkább most sem tettem. Miután késznek nyilvánítottam a frizurámat és az arcomat, feltettem a szemüvegemet. Végig mértem magam tetőtől-talpig, Elégedetten állapítottam meg, hogy így már talán nem nézek ki annyira strébernek. Majd a szék támlájáról leakasztottam a táskám, és az asztalról felkaptam az MP4-emet – amit még szerdán kaptam anyutól, mivel az előző zenelejátszóm elromlott. A fülhallgatót feltéve léptem ki a bejárati ajtón, amikor megcsapott a kellemesen meleg kora nyári szellő a frissen vágott fű illatával. Tökéletes napnak ígérkezik. Széles mosollyal az arcomon libbentem le a lépcsőn és indultam útnak. Szinte ugrálni lett volna kedvem olyan jó volt a hangulatom. A fülemben a kedvenc számaim szóltak talán kicsivel hangosabban, mint szükséges lett volna, de ez most cseppet sem zavart. Nem is tudtam elképzelni, hogy lenne e valami, ami el tudta volna rontani a kedvem. Nem akartam magam belelovalni, de már nagyon izgatott voltam. Alig vártam, hogy végre találkozzam azzal az „angyallal”. Még ha nem is fogok beleszeretni, legalább túl leszek ezeken az őrült ábrándozásokon. Ahogy elmerültem gondolataimban, szinte észre sem vettem, hogy már le kell szállnom a buszról. Belegondolva, fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Még jó, hogy már lassan csukott szemmel is eltalálok a legjobb barátnőmhöz.

Zoéval az utcájuk felénél futottunk össze. Ahogy megláttam fogadott húgomat, ha még lehet az eddiginél is jobb kedvem lett, majd nagy öleléssel üdvözöltük egymást.

- Hogy kicsípte magát valaki – jegyeztem meg nevetve, azzal a huncut kis mosollyal az arcán, amit úgy szeretek.

- Rossz vagy – nyújtottam ki rá a nyelvem. Majd oldalba böktem, és belé karoltam.

Lépteinket hangos kacarászás kísérte, ahogy „hazafelé” sétáltunk. Már lassan otthon érzem magam náluk. Imádom Zoé családját, néha olyan érzésem van, itt sosincs vége a nevetésnek. Maja két évvel fiatalabb nálunk. Fantasztikus egy teremtés. Amellett, hogy gyönyörű és tehetséges, még humora is van. Bár ez nem meglepő ebben a családban. Ő a harcos amazon, aki mindenkivel szembeszáll. Még keresi a helyét a világban, és próbál beilleszkedni, mint minden vele egykorú a tinik válságát éli. Folyton azt próbálgatja, hogyan fejezze ki magát. Mint nemrég kiderült, néhány éve már rendszeresen ír, és szuperül csinálja, emellett a kézügyessége sem elhanyagolható, egy kis Picasso. Zoé papája Józsi bá’ a poéngyáros. Nincs ember, akit ne tudna megnevettetni. Néha elképzelem, ahogy vasárnaponként az újságokat böngészi új viccekre vadászva. 

- Még indulás előtt bekapunk valamit? – kérdezte azzal a sokatmondó mosollyal barátnőm.

- Anyukád? – válaszként szemeit forgatva bólintott. Nem voltam képes megállni, hogy el ne nevessem magam.

Zoé mamája az egyik leggondoskodóbb ember a világon. Ha lehetne, mindentől megóvná az ő szemefényeit. Egyetlen problémája, hogy annyira meg szeretne adni mindent a lányainak, hogy végül mindig a munkájába temetkezik. Ezért gyakran vannak összetűzései a lányaival, de valójában csodálatos anyuka. Nem lehet nem szeretni, ahogyan a körülötte lévő emberek kívánságait lesi. Az biztos, hogy senki nem hal éhen mellette. Néha félek, ha túl sok időt töltök náluk, akkor már ki sem fogok férni az ajtón.

- Senki sincs itthon. Felkapom a táskám és mehetünk is – jött ki a szobájából Zoé. Mikor meglátott, megtorpant és felkuncogott. – Igen, gyönyörű vagy.

- Tudom – mondtam egy magabiztosan mosollyal az arcomon, ahogy a tükörben szemléltem magam.

Zoé mellém sétált, így most már mindketten szemügyre vettük magunkat és egymást. Rajta egy térdig érő virágokkal tarkított fehér ruha volt és egy hasonló színű szandál. Tökéletesen látszottak a hasonlóságok és a különbségek közöttünk. Ő kicsit alacsonyabb és sokkal szebb volt nálam. Még az ő szeme csoki barna volt, addig az enyém zöldeskék. A haját nemrég levágatta, így most csak a válláig értek a majdnem szögegyenes tincsek, amiket egy hajgumival fogott hátra. Miután feltöltődtünk kellő önbizalommal nevetve elfordultunk a képmásainktól és az ajtó felé vettük az irányt.

Úgy döntöttünk elsétálunk a tóhoz, ami nincs túl messze barátnőmék házától. Az odafele úton végig a két hét múlva esedékes kiruccanásunk volt a téma. Alig várom már, hogy elszabaduljak kicsit otthonról. Jót fog tenni a környezetváltozás. Bár Zoé mamáját nehéz volt rávenni, hogy elengedjen minket egyedül egy hétre, de miután bevetettünk minden meggyőző képességünket, amibe persze Józsi bá’ is beletartozik, - nagy örömünkre - beadta a derekát. Ez pontosan két napja történt. Azóta megállás nélkül az utunkat és Maja meglepetését terveztem. Már lefoglaltam a szállást, ami nem volt nehéz, mivel ismerem a tulajt, Dany-t. Az elmúlt négy - öt évben minden nyáron fent töltöttem egy hetet a hegyekben, azonban ez az első alkalom, hogy viszek is magammal valakit. Imádok a természetben elmerülni, mert ott távol lehetek mindentől, kikapcsolhatok és feltöltődhetek energiával.

Már közel jártunk, ezt abból tudtuk, hogy vagy egy kilométerre el lehetett hallani a zenét, és a srácok kiabálását. Jó volt a hangulat, ez nem kétséges. A nyaraló mögül füst szállt fel, szóval már elkezdték a főzőcskézést. Miután beléptünk az udvarra hirtelen elkapott az idegesség, amit sajnos még a zene sem tudott feloldani. Vagy tíz – tizenöt srác volt itt, akik kisebb csoportokban beszélgettek. Rögtön kiszúrtam a kajafelelősöket, akik a hasukat fogva nevettek azon, hogy az egyik társuk – aki már többet ivott a kelleténél – zavartan néz a tűz melletti fáról a bográcsba és fennhangon magyaráz valamit a többieknek a kezeivel durván gesztikulálva. Alig hallatszott el valami hozzánk, de annyit ki tudtam venni a beszélgetésből, hogy a jókedélyű barátnak valamilyen problémája volt az étel ízesítésével kapcsolatban, amibe került néhány falevél a fáról. Mire megérthettem volna a többiek reakcióját, Zoé megragadta a karom és a tornác felé kezdett húzni, ahol három fiú beszélgetett.

- Sziasztok. Én Zoé vagyok, ő pedig a barátnőm, Beca – mutatott be minket barátnőm egy széles mosoly kíséretében, ahogy felszaladt a lépcsőn. - Nem láttátok véletlenül Tomit?

A három srác egyszerre fordult felénk. Gyorsan felmértem őket: mindegyikőjük rövidnadrágot és atlétát viselt, a kezükben pedig egy-egy előre behűtött sört tartottak. Ahogy végig néztek rajtunk mindegyikőjük arcára mosoly csúszott. Szóval tényleg nincs itt egy lány sem?Ajaj. Zoé ezért még kapni fog. Kíváncsi leszek, mi fog ebből kisülni. Gondoltam magamban, és visszamosolyogtam rájuk.

- Hello. Ööö… Tomi most ment el. Valami hiányzott a főzéshez, azt mondta elugrik a városba és megveszi – válaszolta végül kissé elkésve a középen álló srác le nem véve a szemét barátnőmről. – De nem sokára visszajön – folytatta, majd kedvesen hozzátette – Addig hozhatok nektek egy sört?

- Azt megköszönnénk – felelte elkápráztató mosollyal az arcán Zoé. Szóval akkor neki is bejön a srác, nyugtáztam mosolyogva. „Vendéglátónk” nevére fény is derült, ahogy leugrott a lépcsőn és a hűtőláda felé vette az irányt - a felsője hátuljára volt nyomtatva jó nagy betűkkel: „Roli, az ász.”

- Kicsit sem egoista – súgtam oda barátnőmnek, mire mindkettőnkből előtört a nevetés. Úgy látszik ezt Roli is meghallotta, mert egy széles vigyor kíséretében hátrafordult, és ránk kacsintott. 

Az elkövetkezendő háromnegyed órában újdonsült idegenvezetőnk kíséretében körbejártuk a többieket. Megnyugodva tapasztaltam, hogy nem is olyan vészes a helyzet, mint amitől féltem. Mindenki nagyon kedves volt, jókat nevettük és viccelődtünk. Miután már mindenkivel beszéltünk a társaságból, én letelepedtem a bogrács mellé szemmel tartani a „főzést”, még Zoé beugrott a konyhába Rolival, hogy hozzanak még ki egy kis innivalót a hűtőből. Úgy tűnt, nagyon jól kijönnek egymással, kíváncsian várom majd a fejleményeket. Ismerve a barátnőmet, lesz majd miről beszélni, vagyis inkább: mit hallgatni. A tüzet nézve elmerültem gondolataimban, amíg vártam a többiekre, amikor is egy hangos kiáltást hallottam:

- MOST! – nem tudom, ki volt a hang tulajdonosa, de nem is volt időm ezen gondolkodni, mert hirtelen három srác vett körül. Az ijedségtől egy apró sikoly hagyta el a szám. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, mit akarnak velem csinálni.

- Ne! Fiúk. Léci! Ne tegyétek! – kértem őket esedezve.

De úgy tűnt mindegyikőjük elengedi a füle mellett a szavaimat. Hármójuk közül a legmagasabb – talán Eriknek hívták, ha jól emlékszem – felkapott és a stég felé kezdett cipelni. Ez alatt a másik kettő a kezemet és a lábamat fogta meg. Bárhogy kapálództam nem sikerült kiszabadulnom a kezeik közül.

- Kérlek! Fiúk. Komolyan. Ne csináljátok! Léci – próbáltam minél meggyőzőbb lenni, ám ez sem segített.

Elvesztettnek nyilvánítottam minden esélyt, hogy szárazon megúszom ezt a kalandot. Már csak hangos nevetések zaja visszhangzott a fülemben, ahogy a stég szélén lógtam két fiú kezei között, akik himbáltak a víz és a „szárazföld” között.

- Három – kezdték a visszaszámlálást.

- Kérlek! Ne tegyétek! – próbálkoztam még. Csak remélem, hogy nem túl mély a víz…

- Kettő.

- Fiúk! – …mert nem szeretném elrontani a hangulatot egy fulladással…

- Egy.

- Ne! - … mivel nem tudok úszni.

De már hirtelen nem éreztem a kezek szorítását a csuklómon és a bokámon. Nem éreztem semmit csak a levegőt, ahogy elsüvít mellettem a másodperc tört része alatt. Összegömbölyödtem és az utolsó pillanatban megpróbáltam nagy levegőt venni, hogy legyen elég a tüdőmben csobbanáshoz. Magamban elmondtam néhány kedves szót a bűnösökre, akiket tuti, hogy megkeresek, ha élve kikerülök innen.

Minden olyan rövid idő alatt történt. Ám, meglepően sok mindenre emlékszem. Emlékszem, ahogy a víz centiről centire belepi a testem, aztán ahogyan a tó alja felé ereszkedem. A hideg víz mintha a csontjaimig átjárt volna. A szemem nyitva volt, bár nem tudom hogyan. Az adrenalin pumpált az ereimben. A szívverésem majd átszakította a dobhártyámat. Azon voltam, hogy a legtovább kitartsak. Ahogy a víz mélyére értem, éreztem a kezem alatt a homokot és a kavicsokat. Tudtam, hogy fel kell állnom és el kell rugaszkodnom, hogy a felszínre törve újra levegőhöz jussak. Az eszemmel mindezt tudtam, de a testem nem reagált. Meg sem bírtam mozdulni. Aztán éreztem, ahogy az utolsó levegőfoszlány is elhagyja a számat, az utolsó buborék szállt fel a szemem előtt. Segítségért szerettem volna kiáltani, vagy tenni valamit, bármit. De semmi. Aztán minden kezdett elsötétülni. Tudtam, hogy el fogom veszíteni az eszméletemet, ha gyorsan nem csinálok valamit. Mozdulj már! Ordítozott egy hang a fejemben. De semmi. Így nyelt el a sötétség. Úgy, hogy nem tettem ellene semmit…

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =) 

A legváratlanabb fordulatok díja

Ez totálisan váratlanul ért, meg kell hogy mondjam. =) 

A DÍJ SZABÁLYAI:

1. Tedd ki a logót a blogodra

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3. Írj ki 7 dolgot magadról!

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

 

 

2.  

Nagyon szépen köszönöm Nikinek a díjat. Ahogy már mondtam, nagyon megleptél vele. Hálás vagyok, amiért olvasod a történetemet, és azért mert erre a díjra méltónak találtad. Köszönöm. =)

3. 

- Életem a zene. Nem túlzok, ha azt mondanám, hogy nélküle biztosan bekattannék. =P

- Szeretek új arcokat megismerni. Szó szerint értve, mivel szörnyű a névmemóriám. XD

- Bár nemrég kezdtem el "hivatalosan", de imádok írni. Már nem tudom, mit kezdenék nélküle. =)

- Amint ez észrevehető: smile-függő vagyok. =P

- Nagyon szeretek másokon segíteni, sokkal jobb lesz tőle a világ, és boldogabb leszek én is. =)

- Imádok élni. Minden szépségével és hibájával egybevéve semmire se cserélném le az életemet. =)

- Feltölt energiával, ha új dolgokat próbálhatok ki. Így lett az életem része a futás is. =D

 

4.

Akik szerintem megérdemlik (Másoknak is odaítélném, de mivel a lényeg az, hogy terjedjen a díj, olyanokat választottam, akik még - ha jól tudom - nem kapták meg. =D ) :

Elena

Mili

Kesha

Alice

Chanel

Amy 

Evness
  

5. 

Rajta vagyok a feladatmegoldáson... =)

Még egyszer NAGYON KÖSZÖNÖM a díjat Nikinek!

 

7. fejezet - Titkos élet

Sziasztok! =)

Köszönöm az előző fejezethez írt két komit:

Mili, hálás vagyok a figyelmeztetést, át is néztem. A jókívánságokat köszönöm, számítok a véleményedre a továbbiakban is. A folytatás pedig már itt is van. =)

Klau, az arcodra olvasás közben tényleg kíváncsi lennék. Egyszer majd felveszem videóra, ezt mindenkinek látnia kell. XD Hálás vagyok neked minden sorért, amit rám pazarolsz. Szeretlek! <3 =)

Most pedig a folytatás! Ezt a fejezetet egyik barátnőmnek ajánlanám: Clary-nak. Ő is író, ahogy azt már korábban említettem. A történeteiből már rengeteget tanulhattam, és még nincs vége. Az ő személye ihlette a következő fejezet szereplőjét... =)
Nem is szaporítom tovább a szót.

Jó olvasgatást!
Puszi: Emi =)

7. fejezet - Titkos élet

Maja szemszöge

- Hogy lehet valaki akkora idióta, mint ez a Ricsi? – fújtattam a bejárati ajtót becsapva magam után.

- Maja?! Az ajtó! – hallottam anyám korholó hangját a konyhából kiszűrődni.

- Szia! Bocsi – kiáltottam vissza, nem mintha nagyon érdekelt volna.  

Ahogy lerúgtam a cipőmet a folyosó közepén, rögtön a szobám felé vettem az irányt. Felszaladva a lépcsőn a tetőtérben találtam magam. Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy anya kitakarított… Remélem a szobámba nem ment be. Ahogy beértem a sötétben úszó kuckómba, bezárkóztam, lehajítottam a táskám az ajtó elé a sarokba és levetettem magam az ágyra. A plafont bámultam, még mindig totál pipa voltam. Ha még egyszer meglátom azt a… srácot, esküszöm, teszek róla, hogy ne legyenek unokái. Mit képzel magáról? Ki ő, hogy csak úgy fogdosson? Utálom ezt a sulit, tele van önimádókkal, akiket azon kívül, hogyan áll a hajuk semmi más nem érdekel. Jó, azért akad néhány jó arc is, de a többség – forgattam a szemem a gondolatra.  És nekem miért pont mindig ezekkel kell összeakadnom? Még csak elsős vagyok a gimiben, de már tudom, hogy így nem fogom túlélni a következő három évet. Úgy jöttem ide, hogy tiszta lappal indulok. Nem akartam az a megszeppent, kis nyuszi lenni, aki régen voltam. Az általános iskolai emlékek lassan kúsztak be a tudatomba, egyre bosszúsabb lettem. Dühösen vágtam az öklömet az ágyra, megpróbálva elhessegetni magamtól azokat a kellemetlen képeket. Megfogadtam mikor beléptem első nap az új iskola ajtaján, hogy nem hagyom magam megalázni. Erre tessék, egész évben ilyen egocentrikus mitugrászok szívóznak velem. Szerencsére sikerült elég hamar ráébresztenem a többségüket, hogy nem érdemes engem piszkálni - az mellékes, hogy milyen módszereket használtam… Anya persze, ha ezt meghallaná, megint elkezdené a szokásos beszédét, hogy apa és ő mindent megtettek, hogy mi jó nevelést kapjunk. Erre én mindent tönkreteszek, folyton szégyent hozok rájuk a viselkedésemmel… bla-bla-bla. Erre én persze mindig elmondom neki, hogy nem én kezdem a verekedést, de mintha ezt meg sem hallaná. Néha a falnak tudnék menni a szelektív hallásától. Csak akkor vesz észre valamit, ha az tetszik neki. Sosem figyel rám…

És még ez a mai is: volt még néhány gyerek a suliban, akik nem adták fel a szekálást. Az iskola sztárja – Ricsi – és a sleppje nem bírnak leszállni rólam és a barátaimról. Nem volt olyan nap, hogy ne kötöttek volna belénk. Attól, hogy olyan jó pasinak képzeli magát, nem kellene úgy bánnia az emberekkel, mintha a lábtörlői lennének. Mikor ezt megmondtam neki ma is például, csak vigyorgott, és mikor megfordultam, hogy elmenjek, megfogta a fenekem. Nekem sem kellett több, jól képen töröltem, de ez sem hatotta meg. Látszott az arcán, ahogy kirajzolódik a tenyerem nyoma, de csak nevetett. Tuti, hogy nem élte volna túl a délutánt, ha nem jött volna ki az ebédlőből épp Sörhas – a tesi tanár -, aki mellékesen kicsit sem csíp engem. Ennek az lehet az oka, hogy folyton beszólogatok neki órán, mert állandóan piásan jön be tanítani. Ilyen embert hogyan engedhetnek gyerekek közé? Amint meglátott a kis üdvöskéjével szemben – mert persze Ricsike a sztárfocista a suliban -, megfogta a karomat és magával rángatott, mondván már megint biztos valami rosszat tettem. Ez süket volt? Nem hallotta, hogy épp engem aláztak meg a fél aula előtt? Persze, hogy nem, hisz Ricsike a kis kedvenc. Fúj. A hányinger is elkap, ha arra gondolok, hogy az ujjai köré csavarta ez a pávián a tanári kar tagjait – olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy az már fájt. És hát mit számít az igazság? Persze, hogy semmit. A suli hierarchiája felbonthatatlan. Ha egyszer beskatulyáznak, akkor tehetsz bármit, viselhetsz bármit, mondhatsz bármit, nincs menekvés.

Ezek után persze rabszolgamunkára lettem fogva. Mindjárt vége a sulinak, már csak egy hét, és aztán enyém az egész nyár – próbáltam nyugtatni magam. De addig ki kell még bírnom valahogy.

- Húúú, de jól esne most egy cigi – sóhajtottam egy nagyot.

- De te most épp leszokóban vagy, Maja. Ezt ne felejtsd el!- tök jó, már magamban beszélek. Ha ez nem jelenti azt, hogy bediliztem, akkor semmi. Bár, ha úgy vesszük szeretek értelmes emberekkel beszélgetni, szóval ez is elfogadható – gondoltam Tomi szavaira kuncogva. Tomi Zoé egyik legjobb haverja, akit ha minden igaz holnap akar bemutatni Becának. Kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből… - mosolyodtam el, ahogy elképzeltem néhány lehetőséget.

Merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel, rögtön a zsebemhez kaptam, de az üres volt. Hova is tettem? Zavartan néztem körbe a szobámban. Azt hallom, hogy valami alatt van… De hol? Mikor leesett, hogy még mindig a táskám mélyén lapul, akkorát csaptam a homlokomra, hogy az biztos, meg fog látszani.

- Gratula – nálam szerencsétlenebb ember nincs is a Földön. Talán csak a nővérem. Ahogy eszembe jutott a ma reggeli incidense, mosolyra húzódott a szám. Közben már a táskám előtt térdelve sikerült nagy nehezen kihalászni a készüléket, ami SMS érkezését jelezte. Ismeretlen számról jött az üzenet és csak egyetlen szóból állt: „chat”.

 Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy mit is jelenthet ez. Rögön levágódtam az asztalom előtti gurulós székre.

- Gurulós szék! Gurulós szék! – sikítottam pánikozva. Még idejében sikerült - megkapaszkodva az asztal szélébe - megállítanom magam, mielőtt nekiestem volna a szekrénynek. Aztán ijedten néztem körbe a szobában, hogy látta e valaki az előző megmozdulásomat. Mintha koppanást hallottam volna? Ááá, dehogy csak a fejem volt… leesett, hogy egyedül vagyok. Ufff. Én sem vagyok normális.

Totó – a gépem – meglehetősen lassan töltött be, amíg én azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az üzenet feladója? A dühöm elpárolgott, már csak feszült voltam. Ujjaimmal az asztalon dobolva vártam, hogy kapcsolódjon a net. De mivel ez is eltartott egy darabig, elindítottam közben a válogatás albumomat, így most már zene járta át az egész helyiséget, ami megnyugtatott egy kissé. Ahogy betöltött a böngésző, a kezdőlapon már rögtön megjelent a drágaságom. Széles vigyor ült ki az arcomra, ahogy végignéztem rajta. A legjobb dolog az életemben. Az életművem. A saját blogom. Ahogy láttam Jay és Nichol ölelkező alakját az oldal tetején, egy jóleső bizsergés futott át rajtam. Alattuk pedig a legszebb mondat cikornyás betűkkel írva: „Ha az álmok útját járom”. Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, na de ennyi még belefér – nyugtattam meg magam. A szemem tovább siklott: a nap folyamán lett két új rendszeres olvasóm. Aztán észbe kaptam, hogy miért is jöttem fel… az üzenet. Rögtön a chatet kerestem a szememmel. A legfelső bejegyzés: „ A legnagyobb rajongóid: kop-kop.” Mi van? Ez meg mit akar jelenteni? Összerezzentem, ahogy meghallottam, hogy valaki kopogtat, de most igazából. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha egy horrorfilmbe cseppentem volna – és a homályban úszó szoba nem sokat javított a hangulaton. Aztán mégis felálltam, odébb rúgtam a táskám, majd remegő kezekkel a kilincs felé nyúltam. Megtorpantam, de aztán nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Meglepődve láttam, hogy senki nem áll előtte. Ki akartam lépni, hogy körbenézzek, de a lábammal belerúgtam valamibe. Ahogy lenéztem, egy dobozt pillantottam meg díszcsomagolásban. Mi van? Én itt már semmit sem értek. Lemaradtam valamiről? A szülinapom majd csak három hónap múlva lesz. Leguggoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a csomagot. Kék alapon könyvek díszelegtek a csomagolópapíron, szürke szalaggal volt átfűzve a doboz, aminek a tetején egy kézzel írt kis kártya díszelgett: „A legnagyobb rajongóidtól. =)”. Nem ismertem fel a kézírást. De hogyan kerülhetett ez ide? Még mindig nem értettem semmit, és ez egyre inkább frusztrált. Ahogy felemeltem, meglepődve vettem észre, hogy sokkal könnyebb, mint amire számítottam – tekintve, hogy milyen nagy. Bevittem a szobámba, majd sarokkal berúgtam az ajtót magam után, miközben le sem vettem a szememet az ajándékról. Miután letettem az ágyra, az ablakhoz léptem és felhúztam a redőnyt. Na, így már sokkal jobb. Nyugodtabb lettem, ahogy a fénysugarak egyre jobban betöltötték a teret. Nincs nagy bajom a sötétséggel, csak épp nem akkor vágyom rá, mikor ismeretlenektől kapok csomagot. A legnagyobb rajongóim? Ez csak valami vicc lehet. Egyetlen dolog, amiért rajongóim lehetnének az… a blog. Ezzel kapcsolatban már rengeteg e-mailt kaptam a csajoktól, és néhány sráctól is – amin meg is lepődtem. De anya nem enged be idegeneket a házba, és a családból pedig senki nem tudja, hogy én írok. Vagyis azt tudják, hogy írok – még néhány művemet meg is mutattam nekik, még Becának is -, de azt nem, hogy blogolok, főleg, hogy elég jól is megy. Hogy miért nem mondtam el nekik? Nem is tudom, talán nem akartam, hogy ez alapján ítéljenek meg. Anya szerint az írásból nem lehet megélni, és mint hivatásos munkamániás hobbiként sem tudja ezt elfogadni. Vagy talán nyomósabb indok volt, hogy féltem. Féltem a véleményüktől. Szóval ők sem tudhatják. Akkor meg ki?

Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem kibontom a meglepetés tárgyát. Jó alaposan le volt ragasztva, szóval fel kellett túrnom - a nem túl rendezett - szobámat az ollóért. De végül megtaláltam. Ahogy lefejtettem a csomagolást és levettem a doboz fedelét, még mindig értetlenül álltam a „probléma” előtt. Még egy dobozt találtam, ugyanígy becsomagolva. Ezen is volt egy kártya: „Majának”. Folytattam az előző műveletet egymás után még háromszor. Egyre kisebb és kisebb dobozok lapultak a nagyobbakban, mindegyiken volt egy kártya: „Mert te vagy a legjobb”, „Mert te vagy a legtehetségesebb”, „Mert mi szeretünk”. A papír már halomban állt körülöttem, beterítette az egész franciaágyat is. Ahogy a dobozok mérete csökkent, az én izgatottságom csak fokozódott. A következő már alig volt nagyobb, mint egy doboz üdítő. Ahogy megpillantottam a kártyát, elkerekedett a szemem: „És mert nem szóltál…”.

- Kinek? – kiáltottam a feszültségtől - talán - kicsit hangosan. Gyorsan lekaptam róla díszítést, majd a tetejét, reménykedve, hogy már végre megtudom, mi rejlik a sok szemét között. De csak egy újabb kis csomagot találtam. Remegett a kezem, ahogy az utolsó kis üzenetért nyúltam. Félve pillantottam meg a cikornyás betűket: „… most takaríthatsz. XD”. Ha eddig értetlenül álltam a helyzet előtt, akkor most tuti, hogy elvesztem. Körbenéztem a szobámban és fanyarul konstatáltam, hogy káoszt varázsoltam a már amúgy is kupis helyiségbe. De ez most a legkevésbé sem érdekelt. Óvatosan levettem az utolsó fedelet is, elkerekedett a szemem, ahogy megpillantottam az ezüstözött szelencét a mélyén. Talán még levegőt venni is elfelejtettem. Minden idegszálam megfeszült. Elkapott a szédülés, ezért lehuppantam az ágyra az ölemben tartva a kis ládikát. Lassan hajtottam fel a fedelét. Ahogy megpillantottam, könnyek csordultak ki a szememből, éreztem a számban a sós ízüket. Meghatódtam. A szelence egy fekete tollat rejtett, rá pedig csak ennyi volt gravírozva: „Büszkék vagyunk rád. Zoé és Beca. =)”

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =) 

6. fejezet - „Találtam valamit...”

Sziasztok!

Köszönöm az előző fejezethez írt komikat: =)

Klau, nagyon szépen köszönöm, hogy - bár kicsit elfogultan =P - mindig elmondod nekem a véleményed. Nagyon sokat jelent ez a számomra. =) Nagyon szeretlek, Húgi. <3 =)

Audrey, nagyon örülök neki, hogy tetszik, amit és ahogyan írok. A folytatás pedig már itt is van. =D

A következő fejezetben van sírás, nevetés, kérdések...

Jó olvasást! =)

Puszi: Emi =)

6. fejezet -  „Találtam valamit...”

Vasárnap délután, mint egy zombi, úgy sétáltam fel-alá a házban. Nem találtam a helyem. Már kitakarítottam a szobámat, még arra is képes voltam, hogy leüljek tanulni – bár már nem sok értelmét láttam. Azonban a gondolataim minduntalan visszavándoroltak ahhoz az ébenfekete zongorához, ott az eldugott raktár sötétjében.

Ahogy véget ért a játék és már az utolsó hangok is belevesztek a messzeségbe, hallottam a tapsvihart a fülemben, mindenki állva ünnepelt. Ám, a nagy zaj mellett valami mást is lehetett hallani. Valaki a nevemet kiáltja? Mikor eljutott a tudatomig, felpattant a szemem, és újra a poros raktárban találtam magam. Zoé biztos keres már. Felálltam a székről és felkaptam a földön heverő lepedőt. Végigterítettem a hangszeren, majd körbenéztem, hogy minden a helyén van-e.

- Beca – hallatszott ismételten a kiáltás.

 A kijárat felé siettem, de az ajtóban megtorpantam. Még egy utolsó pillantást vetettem a zongorára. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemeimbe. Nem akarom itt hagyni.

- Jobban járnál, ha előre, néznél – szólt rá Zoé szórakozottan valakire, amire már én is felkaptam a fejem.

Gyorsan lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és a helyére húztam a függönyt. És már siettem is barátnőmhöz, akinek – mint kiderült - épp nekiment egy fiatal srác.

- Ne haragudj! – kért elnézést a fiú.

Olyan húsz - huszonegy évesnek saccoltam volna, szolgálónak volt öltözve. Biztos abban az új darabban játszik, amiben az a mókás francia gróf is. Kicsit zavartnak tűnt, ahogy hátrafordult, mikor odaértem hozzájuk. Találkozott a tekintetünk. Úgy nézett rám… nem is tudom elmondani, hogyan. Talán, mint aki szellemet látott, bár nem is igazán. Nem volt rémült. Inkább arra hasonlított – ez furcsán hangzik, de -, mint mikor az autóbalesetet túlélt nagybátyám arról beszélt, mikor a halál közelében meglátta a fényt a sötétségben. Kicsit megrémített. De ez a pillanat nem tartott sokáig. Hirtelen elfordult tőlem. Még motyogott valami olyasmit, hogy dolga van, és még egyszer elnézést kért barátnőmtől. Majd elszaladt a színpadról levezető lépcső felé, de mielőtt teljesen eltűnt volna, még utoljára visszanézett. Csak bambán bámultam utána, próbáltam rájönni, mit láthatott.

- Hol voltál? – fogta meg a vállam Zoé. Aztán az arcomra nézett. – Jól vagy? – aggódás csengett a hangjából.

- Persze – fordultam felé értetlenül. – Miért?

- Olyan mintha sírtál volna. Minden rendben van? – megérintettem az arcom és éreztem, hogy nedves, ahol az előbb egy könnycsepp kiszaladt a szememből.

- Igen… - gondolataim megint a zongorára siklottak, és elmosolyodtam. – Nem fogod elhinni, hogy mit talál…

- Lányok! Mehetünk? – Zoé papája kiáltott felénk a nézőtér széléről integetve. Összenéztünk barátnőmmel tisztázva, hogy ezt majd csak később beszélhetjük meg. Majd elköszöntünk a többiektől és elmentünk.

A szombat további részét Zoééknál töltöttük. Részletesen beszámolt a „világítós” sráccal folytatott beszélgetésérő, aki bár helyes volt, nem rendelkezett túl sok sütnivalóval. Elhívta barátnőmet egy randira, de ő nem bízott benne, hogy valaha is valami kialakulna ebből. Aztán én elmeséltem neki, hogy mit találtam az sötét kis helyiségben. Következőnek, majd jobban körülnézünk. De megbeszéltük, hogy addig nem szólunk róla senkinek, legyen ez a mi kis titkunk.

- Buummm! – rontott be az ajtót majdnem beszakítva a bátyám a szobámba. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy hátraestem a széken, amin az előbb hintáztam épp. Lábaim az egekbe álltak, ahogy elterültem a földön. A kipárnázott háttámlának köszönhetően nem ütöttem meg magam.

- Hogy az a… Te nem vagy észnél. Én most úgy megverlek – áradtak belőlem a szavak. Több se kellett Petinek, hogy a földön kössön ki. Ám, ő a vihogástól rogyott a padlóra. Levegő után kapkodva törölgette nevetéstől könnyes arcát, még én kissé ingerülten feltápászkodtam és visszaültem a helyemre. Őt néztem, ahogy a lambérián fetreng, és már én sem bírtam tovább. Belőlem is kitört a nevetés. Addig csináltuk ezt, amíg már a hasunk is megfájdult. A sajgó arcunkat masszírozva próbáltunk lehiggadni. Az ilyen pillanatok fognak majd nekem nagyon hiányozni, ha szeptembertől felköltözik Budapestre. Gondoltam bele kicsit elkeseredve. De elhessegettem ezt a gondolatot. Majd mikor már úgy éreztem, hogy kacagás nélkül meg tudok szólalni, kérdőre vontam.

- Ezt most muszáj volt?

- Miért, nem volt jó? – húzta fel a szemöldökét, miközben egy széles mosoly terítette be az egész arcát.

Próbáltam komoly arcot vágni, de nem sikerült. – Akkor is, meg is sérülhettem volna – húztam fel az orrom.

- A hájad felfogta az esésed - a megjegyzésére válaszolva legyintettem egyet. Egyik idegesítő szokása mostanság, hogy folyamatosan lekövérez. Nem tudom, honnan veszi ennek az alapját, és azt sem, hogy ez számára miért vicces, de láthatólag mindig jól szórakozik rajta.

- Na, de akartál is valamit? – még szélesebben elvigyorodott. Látszott rajta, hogy küzd az újabb nevetőroham ellen. – Mármint valami értelmeset?

Egy pillanatra elgondolkodott, úgy tűnt elfelejtette, hogy miért jött a szobámba. Aztán, mint, ahogy a villanykörte felgyullad, őt is megtalálta a világosság. Ennek láttán nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Jah, igen. Találtam valamit, gondoltam lehet, hogy érdekel – kérdőn néztem rá. Aztán felálltam és követtem őt a szobájába.

A szobaajtót nem tudtam teljesen kinyitni, mert az nekiütközött egy súlyzónak. Ahogy körbepillantottam mosolyogva állapítottam meg, hogy a kupi a hét eleje óta semmit sem változott. Maximum egy kupac tiszta ruhával nőtt a már amúgy is a szekrény tetejéig magasodó halom az ágyán. A halványzöldre festett szoba kicsit sem nyújtotta azt a nyugtató képet, amit kellett volna. A sötétítők ki voltak húzva, bár fogalmam sincs, hogyan juthatott el hozzájuk bárki is, anélkül, hogy megtanult volna hegyet mászni, vagy repülni. A szekrények ajtói tárva- nyitva voltak, a polcaik üresen álltak. A könyveinek a fele az ágya mellett egy halomban hevert, még a másik része az íróasztala feletti polcon volt összeborogatva.  Néha úgy gondolom, valamiféle különleges képességgel rendelkezik, hogy képes megtalálni itt bármit is.

A gépre mutatott, ami az asztalán volt. Ahogy átvergődtem magamat a szoba közepén álló rajzfelszerelésén, leültem a székére. Kérdő pillantásomat látva csak mosolyogva annyit mondott:

- Olvasd!

Engedelmesen a monitor felé fordultam. Egy internetes oldal volt megnyitva, pontosabban egy blog. Tetszett a címe és a kinézete. A fejlécen egy fekete hajú fiú átölelt egy törékenynek tűnő lányt, mellé cikornyás betűkkel volt felírva a címe: „Ha az álmok útját járom”. Az egész oldal alapszíne a szürke volt, viszont néhol, mint ahogy a hóvirág előtűnik a hótakaró alól, fel - feltűnt egy - egy a szivárvány színeiből, barátságos külsőt kölcsönözve a lapnak. Nem is rossz. Összegeztem elismerően.

Az jobb oldalsó sávba ki volt téve egy számláló, ami azt tartotta nyilván, hogy hányan nézték már meg az oldalt. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam, az összesített számot: huszonkétezer látogató. A rendszeres olvasók száma pedig hetvenhárom volt. Ejha. Biztos tehetséges író lehet a csaj – legalábbis én arra következtettem, hogy lányé a blog. Mikor Peti észrevette, hogy nem a történetet olvasom, hanem csak nézelődöm rámförmedt:

- Olvasd már!

- Oké, oké – szememet forgatva ráztam a fejem. Miért olyan sürgős ez neki? Bele se akarok gondolni, hogy egyáltalán hogyan találta meg ezt a website-ot.

Szóval belevetettem magam az olvasásba. A prológus egy árva lányról szólt, aki a nevelőszülőktől nevelőszülőkig járt. Voltak jobb és rosszabb napjai, ám egyszer úgy döntött, hogy elege van az egészből és megszökik. Az ő meneküléséről, túléléséről, beilleszkedéséről és persze az igaz szerelemről szól a történet. Csak úgy faltam a sorokat. Előrébb csúsztam a széken az izgalmamban, gondolom ezt Peti is észrevette, mert megpróbált elfojtani egy kacagást… sikertelenül. De nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Mivel az első fejezet is meg volt nyitva, így tovább futtattam a szemem. Egész jónak tűnt. Bár nem értettem annyira az íráshoz - csak hobbiból szoktam írni néha egy-egy novellát -, de mint hivatalos könyvmoly, felismerek egy jó történetet. És ez kifejezetten érdekesnek tűnt. Volt benne valami különleges. Nem az a nyáltól csöpögő sztori, mint amilyenekből tucatjával lehet találni a neten. Nem is tudnám megmagyarázni, de nem is kellett, mert a hozzászólások magukért beszéltek. Nem találtam egy kritikus, vagy becsmérlő szót sem. Mindenkinek nagyon tetszett a cselekmény. Eldöntöttem, hogy elolvasom a többi fejezetet, és ha olyan, akkor rendszeresen fogom követni is az eseményeket. Biztos nem bánom majd meg. De még mindig nem jöttem rá, hogy mit akart tőlem Peti. Ez nem az ő stílusa, nem hiszem, hogy a történet tetszett volna meg neki. Mikor felé fordultam, már rajztáblával az ölében ült a szőnyegen, hátát az ágy oldalának támasztva. Épp egy szarvast rajzolt, ha jól vettem ki, így fejjel lefelé.

- Ez nagyon jó – hagytam, hagy döntse el, hogy ez a megjegyzés a rajzára szólt vagy az oldalra.

Fel sem nézett a lapról, de láttam, hogy mosolyog az orra alatt. Majd csak ennyit szólt: - Menj lejjebb!

Értetlen arccal visszafordultam a géphez, és lejjebb görgettem az egeret. Kerestem, hogy mi lehet az a dolog, ami olyan érdekes lehet a bátyám számára. Végignéztem mindent centiről centire. A chat beszélgetést is átfutottam, hátha valami megjegyzésen akadt fent, de nem volt benne semmi lényeges. Aztán következtek a linkek, amelyek más blogokra vezettek, de ott sem találtam semmit, ami szerintem különös lehet. Értetlenségemben visszafordultam Petihez, de mivel ő még mindig nem nézett fel rám, elvetettem az ötletet, hogy csak meg akar szívatni valamivel. Már kezdtem feladni, hogy megtalálom, amit mutatni akart nekem, amikor a lap legaljára ért a görgő. És ott találtam meg azt, amire a bátyám célzott. Hogy érdekel-e? Persze. Teljes mértékig sokkolt a - mint kiderült - lány profilja. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ismerem ennek a blognak az íróját. Nem tudtam, mit csináljak, vagy mondjak. Azt hittem, hogy ez az egész csak egy vicc. Végül leesett állal utat engedtem a meglepetésemnek, amit egy halk vihogás követett a hátam mögül.

- Maja??? 

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =)