17. fejezet - Egy új érzés

Sziasztok!

Újra itt vagyok, de mielőtt belevágnánk a lényegbe meg kell köszönnöm az előző részhez kapott pipákat és komit:

Mili, néhány sorral lejjebb már ki is derül, hogy jó volt-e a tipped. Örülök, hogy itt vagy, és mindig megosztod velem a véleményed. Tomi most is fel fog tűnni a színen, de nemsokára többet is megtudhatunk róla. Köszönöm, hogy írtál. =)

Most pedig akkor térjünk a tárgyra. Kitől kapta Beca a kis dobozkát? És egyáltalán mi is volt benne?

Jó szórakozást!

Puszi: Emi =)

17. fejezet - Egy új érzés

Ragyogó napsütésben sétáltam a városközpontban, ahol rajtam kívül még rengetegen voltak. Szerda délutánhoz képest zsúfolásig tömve volt a tér, bár ha figyelembe vettük, hogy a nyári szünet már javában tartott, ez nem volt meglepő. Annyira jó kedvem volt, hogy lepkét lehetett volna fogatni velem, letörölhetetlen vigyor terült el az arcomon. Minden velem szembejövőre ráköszöntem, vagy csak küldtem egy vidám mosolyt feléjük. Lehet, hogy néhánya bolondnak néztek, de én csak nevettem, ahogy elkaptam egy-egy értetlen pillantást. Legszívesebben ugráltam volna, tele voltam energiával, de emellett - bármennyire is titkolni szerettem volna - az idegesség is megtalált. Egy találkozóra siettem, ami miatt meglehetősen izgultam, pedig abban sem voltam biztos, hogy ez valóban megtörténik, vagy csak álmodom épp...

Ahogy elmentem egy utcai zenész mellett, megtorpantam. Néhány pillanatig csak álltam a sétáló közepén és hallgattam a játékot, figyeltem, ahogy a kék inges srác keze virtuóz gyorsasággal járt a gitáron, amivel sikerült egy latinosabb dallamot kicsalnia a hangszerből. A több járókelő csak elment mellette, néhánya pénzt adtak neki, de én nem mozdultam. Éreztem, ahogy az ütem gyorsulásával a szívem is hevesebben kezdett verni. Elmosolyodtam, ahogy ismét rájöttem, hogy mit képes kihozni belőlem néhány hang… elvarázsolt.

A közeli templom harangjának hangja zavart fel bámészkodásomból… háromnegyed hét. Sietnem kellett, ezért gyorsan a táskámért nyúltam, kihalásztam belőle a tárcámat, majd az összes aprómat a földre kirakott gitártartótokba dobtam, amiért egy hálás mosoly és egy kacsintás volt a köszönet. Visszamosolyogtam a fiúra, majd ahogy elsétáltam, a zene ritmusára lépve pörögtem egyet, amivel sikerült egy kacajt kicsalnom belőle, persze ekkor már én sem tudtam visszatartani a nevetésemet, így kuncogva vettem gyorsabbra a tempót. Megint bolondot csináltam magamból, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt.

Újabb harangszóra lettem figyelmes, ahogy már a kis, elkerített „park” felé sétáltam… hét óra. Szóval késtem – korholtam magam. Még kellett néhány perc, hogy a szökőkúthoz érjek, de lassabbra vettem a tempót. Mindig is utáltam késni, most mégis úgy gondoltam, hogy okosabb nem a karjaiba rohanni. Nem mintha ezt tenném, de nem lehet belőle semmi baj, ha egy kicsit megváratom. Nő vagyok, öt perc késés még belefér, hisz húsz percig simán megváratathatnám, és még úgy is az illendőség határán belül maradnék – érveltem magam mellett. Ha nem akartam kitörni a bokámat, akkor is jobb döntés volt, hogy óvatosabban haladtam. A fehér magassarkú igen szép látvány, azonban nem a legjobb választás, ha az ember macskaköves úton próbálja szedni a lábát, ezt nekem is be kellett látnom. Mégsem bántam, hogy ezt vettem fel. A legjobb formámat szerettem volna hozni. Minek ennyi hajcihő egy pasi miatt? Nem tudom. Azonban bármennyire próbáltam tagadni, mindennél jobban szerettem volna, ha tetszem neki, hogy valaki azt mondja: gyönyörű vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság volt, de nem érdekelt.

A szökőkút körül gyerekek szaladgáltak, egymást kergették, vagy épp galambokra vadásztak miközben vidáman sikongattak. A nyárfákkal körülvett kis teret körbe padok szegélyezték, amelyek legtöbbjén a szülők figyelték csemetéiket, vagy vigyáztak a még babakocsis csöppségeikre. De nem csak ők töltötték itt a szabadidejüket, megtalálható volt minden korosztály, ahogy körbenéztem: idősebb és fiatalabb párok üldögéltek a többi padon, akiknek a kora a tizenöttől egészen a majdhogynem a kilencvenig terjedt – legalábbis ahogyan én tippeltem. Olyan varázslatos volt ez a kép, hogy mosolyra húzódott a szám, miközben a szememmel a kis tér minden apró részletét végigpásztáztam, hátha megpillantom Őt. De nem láttam sehol. Ijedten kaptam a nyakamban lógó medálhoz. Tényleg ott van, akkor nem álmodtam. Lassan járattam végig az ujjaimat a miniatürizált zongorán, ami egy ezüstláncra volt felfűzve, miközben le sem vettem a szemem a fákkal körülhatárolt külön kis világról. A másik kezemmel végigsimítottam a táskámon, ami a „meghívómat” rejtette. Már majdnem ott tartottam, hogy előveszem, és megnézem a kártyát - amit még mindig a díszdobozban őriztem -, mert féltem, hogy félreértettem valamit: „Szerda este hat a szökőkútnál. Kérlek, gyere el. Csókol, Márk.” Forogtam néhányat, de sehol sem láttam, kezdtem kétségbeesni. Átvert? Felültetett?- hallottam a fejemben felsorakozó kérdéseket, amikor hirtelen megakadt a szemem valamin a tér egy távoli szegletében.

Bolond vagyok – tisztáztam magammal, ahogy megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt. Újra felderültem, és egy szempillantás alatt kirepültek a fejemből az előző kétségbeejtő gondolatok, ahogy megláttam, hogy mosoly kúszott az arcára. Nem mozdult, így én kezdtem el lassan lépkedni felé, miközben tetőtől talpig végigmértem. Most is olyan lélegzetelállítóan nézett ki, mint mindig, vagy még jobban. Egy egyszerű farmert és egy fehér inget viselt, mégis olyan volt, mintha rá öntötték volna. Én készülődhetek órákig, akkor sem tudok magamból ilyesmit kihozni, neki meg persze gondolom az is jól áll, ha reggel kócosan mászik ki az ágyból – éreztem, vér szökött az arcomba, ahogy ráeszméltem, hogy merrefelé is kezdett kanyarodni a gondolatmenetem. Már csak néhány lépés volt között, a gyomrom idegesen rándult össze, ahogy a gyönyörű kék szemeibe néztem most már közelről. Ingatagan álltam a lábaimon, de ezt betudtam a pillanatnyi elmezavaromnak. Megpusziljam, vagy öleljem meg? – a tenyerem benedvesedett az izgalomtól. - Nyugi! – próbáltam magamra higgadtságot erőltetni. Mielőtt odaléptem hozzá kifújtam a benntartott levegőt, abban reménykedve, hogy nem veszi észre a zavaromat. Bár ebben még reménykedni is nehéz volt, mert szinte izzott az arcom, már azt vártam, hogy valaki odalépjen hozzám, és megkérdezze: ne hívjon – e egy mentőt. De ciki már.

-  Szia! – köszöntem. Megálltam előtte és a szemébe néztem, de nem mozdultam felé.

-  Szia! – mosolygott vidáman, majd ő lépett közelebb, és felém hajolt. Éreztem, ahogy megremeg lábam, de nem hátráltam, csukott szemmel hagytam, hogy nyomjon egy puszit az arcomra. Nem tartott tovább egy pillanatnál, de ez mégis valahogy eltért az előző alkalmaktól. Biztos voltam benne, hogy ennél vörösebb már nem lehetek, így bizonyos fokig nyugtatott a tudat, hogy legalább az nem látszik meg rajtam, hogy lángolt a bőröm ott, ahol az ajka hozzáért.

-  Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe, ahogy lassan elhajolt tőlem és hátrált egy lépést. Bizsergés futott végig rajtam, ahogy megéreztem kölnijének illatát. Zavartan sütöttem le a szemem, és gyorsan végignéztem magamon: egy lenge, élénk napsárga színű térdközépig érő ruhát vettem fel, amihez tökéletesen illett a kedvenc cipőm. A hajamba – amibe most zavartan beletúrtam – két oldalt hátratűztem, hogy ne lógjon a szemembe. Nyugi Beca! Nagy levegő!

-  Köszönöm. Te sem nézel ki rosszul – tördeltem a kezem idegesen. Higgadj már le! Bolondnak fog nézni! Nem mertem ránézni.

-  Beca, ugye tudod, hogy ez… ööö… - idegesen túrt a hajába, ami - bár nem volt szép tőlem, de - megnyugtatott egy kicsit. Hogy ez egy… mi? Randi? Vagy egy baráti találkozó? Nem, nem tudom. Fogalmam sincs, mert nem tudtad ez ráírni arra a lapra. Pedig nem lett volna nehéz, csak néhány betűt kellett volna szépen egymás mellé kanyarítani, és akkor nem rágnám a kefét már három napja. Szóval nem, nem tudom, úgyhogy repesnék az örömtől, ha ezt tisztáznánk, mert nem szeretném még jobban leégetni magam előtted – kiabált egy hang a fejemben, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak kérdőn néztem fel rá. Zavartan pillantott széjjel, mintha keresne valakit, vagy csak a válaszomra várt, azonban nem voltam olyan kedves, hogy én mondjam ki. Na, még az kéne. Szinte perceknek tűnt a hallgatása, de aztán nyugtalanul farmerja zsebébe süllyesztette a kezét. Felhúzta a vállat, majd ahogy kifújta a benntartott levegőt, azt is leeresztette: - hogy ez egy randi?

Ha azt mondanám, hogy egy nagy kő esett le a szívemről, akkor nem fejezném ki magam elég világosan. Azt hittem elszállok örömömben, hirtelen, legyőzhetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, honnan jött, de annyi magabiztosság költözött belém, hogy szinte minden zavarom elillant: - Reméltem is – feleltem egy széles mosollyal a szemeibe nézve, amik eddig kérdőn, - bár nem mertem volna erre megesküdni, de szinte – reménykedve figyeltek. Azonban, ahogy meghallotta a válaszomat, láthatóan megkönnyebbült, ami engem is még jobban felvillanyozott.

-  Milyen volt az utad? – törte meg ismét ő a beálló csendet.

-  Fantasztikus – gyorsan pergett le néhány kép az utazásunkról, aztán megint a szobámban találtam magam… - Köszönöm az ajándékod – újra az ékszerhez értem, ami a nyakamban lógott. Elképzeltem, ahogy ő akasztja a nyakamba, ahogy a kezei hozzáérnek a nyakamhoz – alig láthatóan megremegtem.

-  Illik hozzád – mosolygott kedvesen. – Várunk még valakit, vagy indulhatunk? – Valakit? Indulni? Hová? - néztem rá értetlen arccal. A grimaszomat látva felkuncogott, amire bevágtam egy műducit. Persze ez nem sokat segített abban, hogy komolyan vegyen, de aztán engesztelően a karját nyújtotta felém. Egy pillanat alatt elpárolgott a „sértettségem”, ahogy belekaroltam, lassan indultunk el pont az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttem.

-  Beca? Te vagy az? – hirtelen fordultam hátra a hang irányába, majdnem meg is botlottam, de Márk szerencsémre biztosan tartott, miközben kíváncsian nézte a felénk közeledő alakot. Összeszorult a szívem és nem tudtam megszólalni. Ő itt?  - Sziasztok! – köszönt nekünk kedvesen, ahogy odaért hozzánk. Sugárzott belőle az energia, ugyanúgy nézett ki, ahogyan a legutóbb, amikor találkoztunk. Tisztán emlékszem arra a napra. Bár már több mint egy hete volt, de még mindig látom néha álmomban az arcát, amikor benyitott Krisszel Zoé szobájába és meglátott engem az ágyon ülve.

-  Helló! – nyújtott kezet kíváncsian kísérőm az előttünk álló srácnak, miközben a szemével fürkészve nézett. Hajrá, Kislány!

-  Öööö… Szia! Bocs – túrtam idegesen a hajamba. – Tamás. Márk. Márk Tamás – mutattam be egymásnak a két fiút. Na most mi legyen?- És mi jót csinálsz a városban? – Te aztán egy lángelme vagy – dicsértem magam ironikusan.

-  Csak feljöttem néhány barátomhoz – válaszolta  még mindig mosolyogva. Mindig ilyen jól nézett ki? – És ti? – biztos csak káprázott a szemem, de mintha végigmért volna. De lehet, hogy nem is tévedtem, mert Márk még szorosabban húzott magához.

-  Randevúzni viszem Becát – válaszolta határozottan, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

-  Ó – mintha csalódottságot véltem volna felfedezni a hangjában. Vagy csak megint képzelődöm? De a kezét ökölbe szorította, ezt biztosan láttam. Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt.  

-  Akkor mi mennénk is – nyújtotta a kezét ismét a kísérőm. – Örülök, hogy találkoztunk – váltottak egy határozott kézfogást, miközben farkasszemet néztek. Most mi van?

-  Én is. Jó szórakozást! – köszönt el, majd elfordultunk egymástól, és más- más irányba indultunk tovább. Hűha. Ez érdekes volt…

-  Az meglesz – dünnyögte az orra alatt Márk szinte önelégülten.

-  Hogy mondod? – kérdeztem vissza, mert nem hittem el, amit látni véltem.

-  Ja, semmi – kacsintott rám, és végigsimított a kezemen, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam, így pedig szinte sikerült teljesen ki is vernie a fejemből az előző jelenetet. Szinte…

Az este további része fantasztikusan alakult. Ahogy beszálltunk Márk kocsijába – egy Toyota Land Cruiser-be -, bekötötte a szememet, mondván: meglepetés lesz, ahová visz. Bár sokat tiltakoztam ellene, és megfenyegettem, hogy felhívom a rendőrséget emberrablás miatt, végül mégis belementem. Rengeteget beszélgettünk, kicsivel könnyebb volt megnyílnom úgy, hogy nem láttam az arckifejezéseit. Néha mikor elbizonytalanodtam, éreztem, ahogy a kezével végigsimított az enyémen, ami új erőt adott ahhoz, hogy folytassam. Egy idő után mégis kezdtem kicsit bepánikolni, mert több tíz perc elteltével sem értünk még oda, de megnyugtatott, hogy ezért a látványért megéri utazni.

Ahogy megállt az autó az út szélén, én is izgatottabb lettem, már ha ez még lehetséges volt. Idegesen doboltam a lábaimmal, hallgattam, ahogy Márk kiszállt a vezetőülésről, és megkerülte a kocsit. Próbáltam rájönni a hangokból, hogy hol lehetünk, de nem sikerült. Mintha tücsökciripelést hallottam volna… Aztán nyílt az anyósülés felőli ajtó is. Lágy, langyos szellő simogatta meg a meztelen lábamat, ahogy Márk megfogta a kezem és kisegített, miközben a szemkötőként használt nyakkendő még mindig a szememet fedte. A magassarkúm belesüllyedt a földbe, ahogy a lábaimra álltam, így inkább levettem őket. Fű és föld volt a talpam alatt, és tényleg tücsökciripelést hallottam. Beesteledett, még ideértünk? Ilyen sokáig tartott az út?    

-  Sötét van?

-  Még nem – hallottam Márk vidám hangját, miközben – a hangokból ítélve – a kocsiban pakolászott. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy meg tudjam állni, le ne húzzam a szemkötőmet. Hallottam, ahogy gyors léptei alatt ropog a fű, a következő pillanatban már kibontotta összeszorított kezemet, és az övéi közé csúsztatta ujjaimat. Jóleső melegség áradt szét bennem az érintésétől. Lassan kezdtünk el lépkedni – talán – egy dombon felfelé, alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el szaladni vele. Az izgatottságomat ő is észrevette, mert a fülemhez hajolt és lágy, búgó hangon türelemre intett: - Mindjárt ott vagyunk… Itt állj meg! – eresztette el a kezemet. Kíváncsian forogtam körbe, de nem lettem sokkal okosabb, mint az előbb. Talán tisztább volt a levegő, mint a városban, és mintha egy erdő hangjait hallottam volna… - Rendben. Leveheted – kacagta Márk. Éreztem a testéből áradó melegből, hogy közvetlenül előttem állt. Több se kellett, gyorsan kibontottam a nyakkendőt. Éreztem, ahogy az kicsúszik a kezemből, de nem nyúltam utána, ámulva álltam egy helyben. Annyi minden volt körülöttem, olyan gyönyörű volt, hirtelen nem is hittem, hogy képes vagyok egyáltalán felfogni a látottakat. Egy dombon álltunk, amiket fák vettek körbe. Már szinte teljesen sötét volt, de még néhány narancs és vérvörös fénysugár a lemenő Napról árulkodott a látóhatáron, a Hold és még néhány csillag azonban már csodásan csillogtak, mint az égbolt apró lámpácskái. Még tágabbra nyíltak a szemeim, ahogy Márk odébb lépett, és elém tárult a „meglepetés”: egy éjszakai piknik. Minden a helyén volt, apró mécsesekkel volt szegélyezve a megterített „asztalkánk.” El sem tudtam képzelni, hogyan szervezte meg, de valami gyönyörű volt ez a hely, ez az este. Éreztem, ahogy könnyek szöktek a szemembe a meghatódottságtól, ezért elfordultam. A következő pillanatban újra az érintését éreztem a bőrömön. A bal kezével az enyémért nyúlt, még a jobbal lesimogatta az arcomról a könnyeket. Elszégyelltem magam, nem mertem a szemébe nézni, de úgy tűnt, ez nem tetszett neki, mert óvatosan bár, de határozottan az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom. Lehunytam a szemeimet.

-  Nézz rám. Kérlek – suttogta, szinte alig hallhatóan.

Éreztem forró leheletét az arcomon, amitől szinte elkábultam. Kinyitottam a szemem, a tekintetét az enyémbe fúrta. Nem láttam benne mást, csak gyöngédséget. Alig álltam a lábamon, mintha megnyílt volna alattam a föld, éreztem, hogy elkap a remegés. Aztán egy kar fonódott a derekam köré, amely szorosan húzott magához. Már nem féltem, hogy összeesek, tudtam, hogy ő biztosan tart. A szívem a torkomban dobogott. Meleg bőre szinte perzselte az enyémet, vékony ingén keresztül éreztem, hogy az ő szíve is kétszeres sebességgel vert. Szemei az ajkaim és a tekintetem között cikáztak. Tudtam, hogy mit szeretett volna… meg akart csókolni. Nem volt türelmetlen, várt. Hagyta, hogy én döntsek. Lassan, nagyon kicsit előre hajoltam hozzá, amire rögtön reagált. Még szorosabban húzott magához, ahogy egyre jobban közeledett felém. A levegő bennem szorult, ahogy az ajkai az enyémhez értek. Puhatolózó volt a csókja, szinte alig érintette ajka az enyémet. Nem tartott soká, de annál kellemesebb volt – legalábbis nekem. Óvatosan nyitottam ki a szemem, biztos voltam benne, hogy ő is érezte a remegésem. Jó volt? Félve néztem rá, féltem a visszautasítástól. Mi van, ha ő nem élvezte, vagy ha rosszul csináltam valamit? Ugyanolyan szemekkel találtam szembe magam, ahogyan én nézhettem rá, ettől pedig elmosolyodtam. Keze, amelyik a derekamat fogta át, a hátamat kezdte simogatni, ahogy most már bátrabb és szenvedélyesebb csókra hajtotta ajkát az enyémre…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)

16. fejezet - Újra otthon

Sziasztok!

Eltelt egy újabb hét, itt is egy újabb rész, de előtte még köszönet a komikért és a pipákért: =)

Edit, megmosolyogtatott a komid. =) Köszönöm, hogy írtál, még akkor is ha szerinted nem jó a történetem. Ez is egy vélemény, amiért hálás vagyok. =) Sajnálom, hogy neked nem tiszta a sztori. Boldog lennék, ha a továbbiakban is követnéd az eseményeket, de ha nem, az sem baj. =)

Mili, örülök, hogy sikerült helyrerakni a dolgokat. Mindig reménykedem abban, hogy a kis "anomáliákat"/ a nagy átlagtól eltérő dolgokat észreveszed. Ez most is sikerült. =) A kérdésedre a válaszom, hogy Beca tizenhét éves. =) Boldog vagyok, hogy végül is elnyerte a tetszésedet az előző rész, remélem a mostanival sem lesz másként. Köszönöm, hogy írtál. =)

A következő fejezetben Beca "családjára" kerül a hangsúly, de természetesen nem maradhat ki belőle...

Jó olvasgatást!


Puszi: Emi =) 

16. fejezet - Újra otthon

Már csak két utcára voltunk az otthonomtól, de már alig bírtam ülve maradni: ficánkoltam, doboltam a lábammal, ahogy az ismerős házakat lestem a fekete terepjáró hatalmas hátsó üléséről. Dany és Zoé csak nevettek az izgatottságomon - valójában én sem értettem az okát -, de barátnőm arcán láttam, ő is alig várta már, hogy a családja ölelő karjaiban legyen. Az elmúlt egy hét fantasztikus volt, teljesen feltöltődtünk energiával, rengeteget pihentünk, beszélgettünk és sok új emberrel ismerkedtünk meg a nyaralóban. Nagy kő esett le a szívemről, miután valamelyik nap este Zoé azt mondta: „Tök jó fej Dany.” Bár sejtettem, hogy jól ki fognak jönni, de azért volt bennem egy kis félsz: Mi van, ha mégsem? Hiszen két a szívemhez közelálló barátomról volt szó, fontosnak tartottam, hogy megértsék egymást. Ennek persze nem csak pozitív oldala volt, leginkább rám nézve, mivel meglehetősen hamar megtalálták a közös hangot, főleg, ha a szekálásomról volt szó. Mondjuk azt nekem is el kell ismernem, hogy szépen oltogattak, mikor rám jött az „ötperc”.

És épp ebben a pillanatban fordult be Dany a kocsival a házunk előtti autófeljáróra. Mint a villám pattantam ki az imádott gépszörnyetegemből és csapot-papot otthagyva kezdtem el rohanni a ház felé. Nem fordultam hátra, mégis hallottam, ahogy pótapám kacagva utánam kiáltott: - Vigyázz lépcső!

Úgy mondja, mintha nem tudnám – forgattam a szemeimet, és gyors léptekkel kezdtem szedni a fokokat. Természetesen kihagyhatatlan volt, hogy az utolsó lépcsőfokon meg ne botoljak. A nagy lendülettől előreestem, de szerencsére még idejében sikerült megkapaszkodnom a falban, így nem horzsoltam fel a térdem. A következő pillanatban azonban minden reményem elszállt afelől, hogy az előző incidenst nem látta senki, amikor is két irányból is nevetés hallatszott. Hirtelen kaptam fel a fejem, ahogy felfogtam, hogy Peti állt előttem, és hasát fogva a nevet rajtam. Kihasználtam az alkalmat és gyors léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd a nyakába ugrottam. Tisztában voltam azzal, hogy ez nagy bátorság, vagy inkább óriási őrültség volt, mert ahogy bátyám felfogta a helyzetet, rögtön ellentámadásba lendült, és két oldalról kezdett el csikizni, aminek a vége az lett, hogy dobhártyaszaggatóan sikítottam bele a fülébe, miközben próbáltam a kezei közül menekülni. A kis csatánkat Dany szakította félbe, mert miután felcipelte a bőröndömet a lépcsőn, a bátyám kezébe nyomta. Mindent megért a látvány, ami Peti arcára ült, ahogy kelletlenül elvette a csomagomat, és szó nélkül bevitte a házba. Ha én kértem volna erre biztos, hogy kinevet, és egy gúnyos megjegyzéssel otthagyott volna – mosolyogtam el, mert tudtam, hogy Danynek nem mer ellentmondani.

Miután lementek a tiszteletkörök: mindenki üdvözölt mindenkit, már a konyhában ültünk és beszélgettünk, miközben vártuk, hogy elkészüljön az ebéd.

-  Na és milyenek voltak a lányok? Remélem, nem volt sok gondod velük – kérdezte anya pótapámtól mosolyogva, amire persze játékos sértődöttséggel felhúztam az orrom. Majd villámokat szóró szemekkel néztem Dany-re, ahogy láttam az arcán megjelenő cinkos mosolyt. Ő is tudta, hogy milyen instabil lábakon állnak az ilyen kiruccanásaim, főleg úgy, hogy általában egyedül megyek, így is hónapokba telt néha rávenni anyát, hogy elengedjen. Persze sose azzal volt a baja, hogy elmentem itthonról, még a távolsággal is megbékélt, inkább az zavarta, hogy egyedül voltam ilyenkor. Szerencsémre, ahogy megismerte Danyt már sokkal nyugodtabban hagyta, hogy a magam útját járjam. Végül pótapám megadóan emelte fel két kezét, csak azt a sokatmondóan vigyort nem lehetett letörölni az arcáról:

-  Angyalok voltak – én megfojtom - futott át a gondolat az agyamon viccből, amit gyorsan el is vetettem, ahogy meghallottam Zoé hangját. Odafordultam hozzá, és akkor vettem észre, hogy engem néz és nevet, de olyan jókedvvel, hogy már nekem is kacagnom kellett, bár fogalmam sem volt, hogy mi olyan vicces.

-  Most mi van? – kérdeztem zavartan.

-  Ezt… látnod… - kapkodott levegő után nevetés közben – kellett… volna… - úgy csinált, mint én, mikor elkapott egy-egy nevetőgörcs, szóval ilyen nézek ki közben. Barátnőm arca már vörösödött a visszafojtott kacajoktól, ahogy értetlen arcomat fürkészte: - az arcod – mondta végül. Kellett vagy két perc, hogy felfogjam mire értette, aztán már belőlem is kitölt a nevetés: Angyalok, pont mi? Nem tudom, meddig csinálhattuk ezt, de a végére már mindenki velünk szórakozott. Még mi a saját poénunkon vihogtunk, addig a többiek azon, ahogy mi már a térdünkre támaszkodva kapkodunk levegő után. De akárhogy kértek, nem voltunk hajlandóak elárulni, hogy mi volt olyan mókás: Vannak titkok, amiket jobb megőrizni…

 

- Na, és ti mikor látogattok már meg engem a hegyekben? – fordult oda anyához Dany, ahogy végeztünk az ebéddel. Épp a mosogatóba tettem az edényeket, amikor meghallottam a kérdést. Ahogy megfordultam láttam, hogy mindenki engem néz. Csak még Zoé, Peti és Dany érdeklődve figyeltek, addig anya szeméből csak csalódottságot és szeretetet tudtam kiolvasni. Majd visszafordult pótapámhoz, hogy válaszoljon neki.

- Majd néhány hét múlva – válaszoltam gyorsan helyette. Értetlen arccal nézett rám, amitől el kellett mosolyodnom. – Épp itt az ideje már – rántottam egyet a vállamon, ahogy csillogó szemeibe néztem. Remegett a szája, próbálta visszatartani a könnyeit, mert utált mások előtt elérzékenyülni, de látszott rajta, hogy mennyire boldog. Odaléptem mögé, ahogy ott ült a széken és a többiek felé fordultam: - Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatnám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám! - idéztem Petőfi Sándor szavait, ahogy hátulról átkaroltam édesanyámat, és nyomtam egy puszit a feje tetejére. Dany és Zoé arcára egy- egy széles mosoly kúszott, ahogy büszkén néztek rám. Ez nem volt egy nagy dolog, csak egy apró gesztus, de anyának sokat jelentett, így nekem is. Mióta ez a válás elkezdődött sokszor láttam anyát egyedül ücsörögni a lépcsőn, ahogy a távolba révedt. Ilyenkor általában a jövőnkön gondolkodott, ami sokszor megrémítette. A tizenhatodik születésnapját már apával ünnepelte, most pedig huszonhat évvel később a saját lábára kell állni, és új életet kezdenie. Nem csodáltam, hogy ez sokszor megállásra késztette, egyszerűbb lett volna visszafordulnia, és talán ha mi nem lennénk – Petivel -, akkor ezt már rég meg is tette volna. De mi teljes vállszélességgel mellette álltunk mindig, ahogy fogunk is örökké, és nem hagyjuk, hogy meghátráljon. Nem mondja senki, hogy könnyű az elválás, de nekünk már szükséges. Sajnos nem cselekedhettünk anya helyett, így csak annyit tehettünk, hogy folyton biztosítottuk őt a támogatásunkról, pont úgy, ahogy most is.

És ahogy minden véget ér egyszer, úgy foszlott szét ennek a pillanatnak a varázsa is, ahogy betöltötte a helyiséget a bátyám zengő nevetése. Értetlenül néztünk rá, majd amikor kinevette magát rám nézett:

-  De művelt már valaki – kacagott tovább a saját viccén. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de nem kellett egy lépést sem tennem, mert ekkor Zoé keze csattant a bátyám vállán, aki egy pillanatra elcsendesült a meglepődéstől. A barátnőmre nézett, aztán a kezére és újra a barátnőmre, majd talán még hangosabban felnevetett, mint az előbb – amivel jelezte, hogy leperegnek róla fogadott húgom „támadásai”. Zoé sértődött arcát látva, alig bírtam visszatartani a nevetésemet, aztán Danyre néztem, aki egy cinkos mosollyal bólintott, tudta, hogy mire készülök. Kihasználva az alkalmat, hogy Peti a hasát fogta nevetés közben, és nem rám figyelt, anyát és Danyt megkerülve lépkedtem óvatosan a bátyám mögé. Zoé hátrapillantott, ahogy elmentem mögötte, és rögtön odébb is húzódott. Bátyám a kezébe temetve az arcát nevetett megállás nélkül – csak a férfiak képesek ennyit nevetni a saját viccükön – forgattam meg a szemem mosolyogva. Majd ahogy mögé értem, felvettem a „most lapsora verlek” arckifejezésemet, és a kezemet a vállára tettem, amire hirtelen elhallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a kezemre nézett, aztán ahogy hátrébb fordult, hogy felnézhessen rám, lefagyott az arcáról a vigyor, főleg, hogy közben körmeimet a bőrébe mélyesztettem. Persze nem túl komolyan, csak, hogy érezze: most nem Zoéval játszik. Ahogy találkozott a tekintetünk cinkos mosolyra húzódott a szám:

-  Basszus – pattant fel a székből, és mint az őrült kezdett el a szobája felé rohanni. Tettem felé néhány lépést, ahogy megfordult, hogy megnézze követem-e, majd gyorsan becsapta az ajtót.

Tudtam, hogy ha verekedésre kerülne a sor, akkor ő nyerne, ez sosem volt kétséges. De azért voltak nekem is jó fogásaim, némelyik pedig még hét napon túl gyógyuló sérülést is okozott, amik után jó párszor megkérdezték már tőle, hogy a macskájával szokott-e játszani. Természetesen sosem verekedtünk túl komolyan, nem estünk egymás torkának, csak, mint a testvérek tépelődtünk néha, nagyon jó elfoglaltság volt feszültség-levezetésnek, vagy unaloműzésnek is.

Kacagva huppantam le a most már felszabadult helyre, majd anyára néztem, aki rosszallóan csóválta a fejét, miközben a barátaim mellette velem nevettek. Anya nem rajongott az ilyen csetepatékért, de már az évek során kezdte megszokni. Gyakorlatilag nem volt más választása: megszoksz, vagy megszöksz.

-  Jaj, ne izélj már! Valld be, hogy jó volt! – húztam ki magam büszkén ültemben egy széles vigyorral az arcomon. Ahogy láttam az arcán a mosolyt, rögtön jobb kedvem lett. Mióta megjöttünk folyton mi beszéltünk, szóval itt volt az ideje, hogy végre ő is szóhoz jusson: – És milyen volt itthon az élet nélkülem? – kérdeztem megjátszott felsőbbséggel.

-  Unalmas – válaszolta legyintve ez előbbi megszólalásomra. Majd elkezdte mesélni a hét eseményeit, végül már mindenről beszélgettünk, ahogy átvonultunk a nappaliba kávézni és teázni. Dany és anya rengeteget beszélgettek a jövőnkről, amihez mi gyakorlatilag alig tudtunk hozzászólni Zoéval. Csak mosolyogva, néha összenézve hallgattuk a terveiket, aminek a megszenvedői mi lennénk. Dany szinte már teljesen úgy viselkedett, mint az igazi apukám, annyi különbséggel, hogy nem volt anyával együtt. Mióta a szüleim házassága rossz vágányra futott, sokszor megfordult már a fejemben, hogy összehozhatnám őket, mármint anyát és Danyt, de végül mégis lemondtam erről az ötletről. Nagyon jól megértették egymást, ugratták a másikat, sokat nevettek, de mégis hiányzott valami az ő kapcsolatukból, talán a kémia. Teljesen olyanok voltak, mint a testvérek, mikor rájuk néztem szinte a bátyámat és magamat láttam a szemem előtt, ahogy évekkel később - mikor már saját családunk lesz - összeülünk majd beszélgetni - elgondolkozva sétáltam az ablakhoz, ahogy meghallottam az udvaron szaladgáló Chi-fu ugatását.

-  Egyébként kaptál egy csomagot – szólt be a nappali ajtaján a konyhába tartó bátyám. Kérdőn néztem utána: Miféle csomagot?

-  Kitől? – kérdeztem, miután türelmesen megvártam, hogy megcsinálja a kajáját, és letelepedjen az egyik fotelba.

-  Valami sráctól – vigyorgott, de kíváncsiság tükröződött az arcáról. Tomitól? Vagy Márktól? Esetleg valaki mástól? Ezernyi kérdés cikázott át az agyamban a másodperc törtrésze alatt… Nyugalom! Nem ebben állapodtunk meg– szólalt meg egy hang a fejemben, mert tudtam, hogy túlléptem a meghúzott határvonalamat.

-  Rendben. Kösz, hogy szóltál – mosolyogtam kedvesen, leplezve minden izgatottságomat. Most kezdtem el ezt az egészet, szóval nem lenne túl jó a legelején elbukni, ennek érdekében inkább újra a kinti világ felé fordultam. Néhány pillanatig csak csend volt, vártam, hogy valaki felhozzon valami témát, de senki sem szólt semmit.

-  Ennyi? – Zoé döbbent hangjára hátrafordultam, és értetlen arccal néztem rá.

-  Tessék?

-  Csak ennyi? Nem kezdesz el ugrálni? Kiabálni? Vörösödni? Faggatózni, vagy bármi? Csak állsz, és az ablakon bámulsz kifelé? – kérdezte rávilágítva a lényegre.

-  Ki vagy te, és hova tetted a húgomat? – csatlakozott barátnőmhöz Peti is, miközben tetőtől talpig fürkésző szemekkel végigmért.

-  Most miért? Még mindig én vagyok az – válaszoltam egy vállrándítással, ahogy végigmutattam magamon.

-  Mi történt veled? – kérdezte barátnőm kutató tekintettel, mintha az arcomról akarná megtudni a választ. Szinte már attól zavarba jöttem, hogy így néztek rám mindannyian, mert persze erre a témára már anyáék is felkapták a fejüket. Úgy tettem, mintha nem érteném, hogy mire gondolnak, pedig teljesen tisztában voltam vele. Miután Zoé megunta a hallgatásomat inkább folytatta, úgy tűnt nagyon kíváncsivá tettem: - De most komolyan. Eddig, ha meghallottad valamelyik srác nevét, tiszta őrülté váltál. Tisztára megszállott lettél. Folyton róluk beszéltél, vagy ha nem is beszéltél, állandóan rajtuk agyaltál – a döbbenetet látva az arcomon, felkuncogott. – Igen, észrevettem. Mindig mikor bambán vigyorogtál magad elé, tudtam, hogy valamelyik fiún jár az agyad. Vagy amikor fáradtan túrtál a hajadba, vagy mikor lemondóan sóhajtoztál, mindig rájuk gondoltál. – Basszus!  Ilyen nincs. Én nem… nem lehet… azért ennyire nem voltam… vagy mégis? – gondoltam végig az elmúlt néhány hét eseményeit, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt a barátnőmnek. Épp ezért is nagyon jó ötlet most ez az elhatározás – győzködtem magam.  

-  Én… nem is… - kezdtem neki az ellenszegülésnek, de ekkor a bátyámból és a pótapámból egyszerre szakadt ki az eddig bent tartott nevetés. Sértődötten néztem rájuk – hogy őszinte legyek, nem esett túl jól, hogy ennyire feltűnő volt az időszakos elmebajom. - Tudjátok mit? Átértékeltem a dolgokat – mondtam határozottan, ahogy abbahagyták a vihogást. – Nem érdekelnek a fiúk. Ha valamelyik akar, akkor küzdjön meg értem. Én pedig most már nem fogom a fejemet a falba verni miattuk – síri csend volt a szobában. Feszülten vártam, hogy mit reagálnak az elhatározásomra, de még engem is meglepett, amit hallottam:

-  Na, végre – szakadt fel Zoéból egy megkönnyebbült sóhaj. Oké, értem én, hogy sokat foglalkoztam a fiúkkal, és hogy sokszor őt fárasztottam a kérdéseimmel, de nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő voltam, hisz nem mondta. Ekkor jöttem rá, hogy nekem van a legjobb barátnőm a világon: minden sületlenségemet meghallgatta türelmesen; és még akkor sem csapta rám a telefont, amikor az éjszaka közepén felhívtam, mert nem tudtam aludni; eljött velem egy hétre, hogy kikapcsolódjam, ami úgy látszott nem sikerült teljes mértékig; és mosolyogva próbált segíteni, mikor már teljesen tanácstalan voltam. Bűntudatom lett hirtelen, hogy miken végig nem vittem szegényt a sok badarság miatt, amik a fejemben születtek. Na, de ezen most már változtatunk! – határoztam el magam ismét.

-  És mikor is jutottál te erre a döntésre? – kérdezte még mindig vigyorogva Dany.

-  Ma reggel – húztam ki magam büszkén, de rögtön lelohadt a lelkesedésem, ahogy újra összenevettek a srácok. Imádtam a pótapámat és a bátyámat, de abban a pillanatban meg tudtam volna fojtani mindkettőt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy otthagyom őket. Emésszék meg a hallottakat, vagy inkább röhögjék ki magukat, én nem hallgatom tovább, ahogy rajtam szórakoznak - így gyors léptekkel a szobám felé vettem az irányt.

Ahogy beértem a ház számomra legkedvesebb helyiségébe, hirtelen megállt bennem a levegő. Könny szökött a szemembe, amint körbepillantottam. Mindent virágszirmok borítottak: a padlót, az asztalt, a fotelt, szekrények polcait és még az ágyamat is, mindent. Varázslatos volt a látvány, ahogy az ablakon besütő fényekben úszott az egész szoba, a mézédes virágillatról nem is beszélve. Abban a pillanatban nem érdekelt az elhatározásom, hogy nem foglalkozom a fiúkkal. Hisz tényleg küzd értem – pont értem - valaki, aki képes egy ilyet megcsinálni. Teljesen elérzékenyültem, ahogy az asztalomhoz lépkedve a kezembe vettem egy vörös szirmot. A tapintása olyan lágy volt, és ahogy az arcomhoz emeletem még éreztem rajta a rózsaillatot. Mosolyogva szúrtam ki az ágyon heverő dobozt, amiről Peti beszélt az előbb. Pillangók szálldostak a gyomoromban, ahogy közeledtem felé, majd leültem az ágy szélére és remegő kezekkel fektettem az ölembe a kis ajándékot. Tétováztam, nem mertem kinyitni a barack színű bársonyborítású kis dobozták, ezért inkább lehunytam a szemem. Kérdések százai futottak át az agyamon, majd miután már tudtam, hogy nem húzhatom tovább, egy sóhajjal, a szememet újra ráemelve nyitottam fel a fedelét…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)

15. fejezet - Amikor új nap kezdődik

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet, de előtte köszönet a véleményekért és a pipákért:

Mili, boldog vagyok, hogy tetszett a Márkos rész. Nemsokára újra feltűnik, azonban már Beca szemén át láthatjuk majd őt. Remélem, úgy is legalább ennyire fog tetszeni. Köszönöm a komidat. =)

Klau, hálás vagyok a kitartásodért, amivel küzdesz a rendszer ellen. (Tisztára, mint a Mátrixban. XD) Örülök, hogy nem volt szükség lavórra. =P A folytatás máris itt van. Köszönöm a véleményed. Szeretlek. =)

Most pedig a következő rész... Újra visszatérünk Becához, elérkezett a várva várt utazás a hegyekbe, amit a lányok terveztek. Majdnem olyan lesz, mint egy naplóbejegyzés, de mégsem. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

15. fejezet - Amikor új nap kezdődik

Hajnali fél négy múlt két perccel. Az ágyon fekszem, és a plafont bámulom, ahogy azt már az elmúlt három hétben folyton tettem. Pedig azt hittem, hogy a levegőváltozás majd segít, de úgy látszik, tévedtem. Akármikor feküdtem le, akármilyen hosszú túra után érkeztünk vissza, a szemem akkor is rendszeresen felnyílott ilyen tájban. Hogy miért? Erre még nem jöttem rá... Az első néhány napban még ideges voltam és nyűgös emiatt, mert akárhogy próbáltam sehogy sem tudtam újra visszaaludni, folyton ébrenlét és álom között vergődtem. Mikor otthon voltam ilyenkor sokszor csak hallgatóztam, figyeltem, ahogy lassacskán felébred a ház többi lakója is. Elsőnek általában apa kelt fel, akár nyitva volt az ajtó, akár nem, az emeletre mindig felhallatszott, ahogyan készülődött. Vagy véletlenül, esetleg szándékosan, de mindig sikerült elejtenie vagy leborítania valamit. Ironikusan csak arra tudtam gondolni, mindez azért volt, hogy ne érezzük magunkat feleslegesnek: folyton csinált nekünk egy kis takarítani valót. Néha elképzeltem, hogy én vagyok Hamupipőke, akiért eljön majd a hercege, de ilyenek csak a mesékben vannak. Hercegnő még lehetek, viszont nagy az esélye, hogy nekem kell megmentenem magam… Miután apa rendszerint fél hatkor lelépett otthonról, anya kezdett neki a pakolászásnak. Biztos voltam benne, hogy minden reggel hallja, ahogyan az apám mászkál a házban, de még ki nem lépett az ajtón, addig ő sem bújt ki az ágyból. Aztán olyan fél hét körül általában Peti is csatlakozott hozzá, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Ha az emeleti ajtó véletlenül nyitva marad, akkor néha felszűrődött a szobámba egy-egy hangfoszlány, ahogy beszélgettek. De ahogy anya is elment, ahelyett, hogy csend telepedett volna a házra, rendszerint elkezdett bömbölni a bátyám éppen aktuális kedvenc száma, tekintetlenül arra, hogy én alszom – e, avagy sem. Azt mondta erre mindig, ha ezt szóvá tettem: ez az ő bosszúja, mivel én „lustálkodhatom” itthon, miközben ő pénzt keres. Ezzel vitába szállhattam volna, de nem lett volna értelme – forgattam meg mindig a szemem, ha eszembe jutottak a bátyámmal folytatott szóváltásaink. Ha viszont épp nem figyeltem a többieket, akkor volt, hogy leültem a géphez, és böngészgettem, olvastam, vagy épp csak zenét hallgattam – természetesen elviselhetőbb hangerővel -, néha unalmamban még arra is vetemedtem, hogy kitakarítottam a szobámat, amíg fel nem kelt a nap.

Mióta azonban itt vagyunk semmi ilyesmit nem csináltam, általában csak a gondolataimba temetkeztem, vagy hallgattam Húgi szuszogását. Sosem volt kedvem még napfelkelte előtt kimászni az ágy puha öleléséből, most viszont már nem bírtam tovább, az ablakon beszűrődő halvány fény hívogatott. Kibújtam a paplan alól, majd belecsúsztattam a lábaimat a mamuszomba. Még szerencse, hogy nem volt teljesen sötét, így sikerült úgy odasétálnom az ablakhoz, hogy nem rúgtam bele semmibe. Otthon még bekötött szemmel is eltájékozódtam, de itt már nehezebben ment a dolog. Ahogy kinéztem a függöny mögül, úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy forró teát, és egy pokróccal kiülök a teraszra. Szerencsére senkit sem ébresztettem fel a mi szintünkön, miközben a konyhában ténykedtem. A kétszintes nyaraló hatalmasnak tűnt a mindent beborító faburkolattal, és az egyszerű és praktikus elrendezésével. Imádtam minden szegletét, ez a hely egészében árasztotta a nyugalmat és az otthonosságot. Ez volt az én menedékem. Itt mindig magam lehettem, persze csak átvitt értelemben, mert rajtam kívül még számos vendége volt a nyaralónak. A táj valami szemet kápráztató volt az év minden szakában. A hegy oldalában elterülő hatalmas erdő ölelésében épült ház meglehetősen népszerű üdülőhely lett az évek elteltével. Emlékeszem, elsőnek – még vagy öt éve - csak véletlenül keveredtem ide, amikor is egy osztálykirándulás alkalmával leszakadva a csoporttól eltévedtem a rengetegben. Legelőször nagyon megijedtem, de végül a kitűzött táblákat, és a fákra festett jelzéseket követve kiértem egy ösvényre, ami pont ide vezetett. Már akkor elvarázsolt ez a hely, azóta pedig szinte a rabja lettem.

Néhány perccel később már a gőzölgő „finom” teával tértem vissza a szobánkba. Zoé még mindig békésen aludt gombócként összegömbölyödve a nagy, kétszemélyes ágy közepén. Egy kicsit még őt néztem, amíg hagytam, hogy a gondolatok átfussanak az agyamon: mikor idén újra felmerült, hogy egy hetet itt töltök a nyaramból, arra gondoltam, hogy elhozom ide fogadott húgomat. Azt akartam, hogy ne legyenek előtte titkaim, amihez az is hozzájárult, hogy erről a helyről is tudjon. Hogy őszinte legyek, mindenkit meglepett a döntésem – nem is kicsit -: Anya, mikor elmondtam neki, hogy a rejtekhelyemre Zoéval megyek, kicsit szomorú lett, próbálta titkolni, de láttam rajta. Sokszor kért, hogy vigyem magammal, de sosem tettem, ez a hely volt, ahova elmenekültem a gondjaim elől. Nem akartam senkit sem ide engedni, most mégis pontosan ezt tettem. Olyan furcsa érzés mindez, mégsem érzem, hogy ez rossz lenne, sőt ellenkezőleg… Úgy látszik, megváltoztam, már nem félek annyira attól, hogy kiadjam magam, következőnek lehet, hogy anyának is megmutatom a környéket.

Dany, a tulaj elsőnek nem is hitt a fülének, amikor felhívtam, és szóltam neki, hogy egy barátommal jövök. Természetesen egy harmincas kicsit mocskos fantáziájú pasihoz méltón, félreértett. Alig sikerült megértetnem vele, hogy a barátom egy nő, talán csak akkor hitte el ezt végül igazán, amikor hétfő reggel beállítottunk Húgival az irodájába. Nem is gondoltam volna soha, hogy egy „idegen” ilyen közel kerülhet az emberhez. Ő volt az, aki tizenkét éves koromban visszavitt a táborba, miután kicsit piszkosan és fáradtan csengettem a recepción. Azóta már nem ő ül a pultnál, már saját háza van a közelben, ez a hely sokkal felkapottabb lett, ezzel együtt pedig kisebb – nagyobb átalakításokon ment keresztül.   Szinte ezzel a hellyel együtt nőttem fel, bár csak nagyon ritkán jártam itt, de nyaranta legalább egy hetet mindig itt töltöttem, néha még év közben is ide menekültem az életem elől. A személyzettel már a kezdetekben nagyon jól összebarátkoztam, Dany majdhogynem a pótapám lett az évek során – ezért tartottuk a kapcsolatot még akkor is, ha nem voltam itt. Azt szeretettem benne, hogy folyton meglepett mindenkit, tőle tanultam meg, hogy nem minden a külső. És az első benyomás sokszor tévedhet, erre ő maga volt a tökéletes példa, mert ha valaki ránézett, elsőre nem arra gondolt az illető, hogy egy jól menő vállalkozás vezetőjével áll szemben, inkább tűnt egy szabadnapos cirkuszi bohócnak. Bárkit fel tudott vidítani bármelyik pillanatban, de ha arra volt szükség, akkor komolyan is el lehetett vele beszélgetni – ezt a szolgáltatását nem is egyszer használtam ki az évek során, főként mióta anyáék beadták a válási papírokat…

Miközben az ittenieken gondolkodtam, előkaptam egy pulóvert a szekrényből, mivel elég hűvösnek tűnt az idő, még így az ablakon keresztül is, majd magamhoz vettem a bögrémet és egy plédet, aztán halkan lenyomtam az ajtókilincset. Hirtelen hűvös fuvallat csapott meg, amitől megborzongtam, nyárhoz képest meglepően hideg volt az idő, főként itt, a hegyekben. A friss levegő átjárta a tüdőm minden szegletét, ahogy mélyeket szippantottam belőle, miközben lekucorodtam a keskeny kis terasz szélébe hátamat a falnak vetve, térdeimet felhúzva, begubózva a hatalmas anyagba. Melegség járta át az egész testem, ahogy az ölemben szorongatott teába néha belekortyoltam. Már világosabb volt, mint mikor felébredtem, de a Nap még mindig nem kúszott fel a fák pereme fölé. Általában féltem a magasban, de most csak a nyugalom járt át, ahogy itt ültem a messzeségbe bámultam a barnára festett fakorlát rácsai között. Szabad voltam, és nem tartottam semmitől…

Alig vártam, hogy újra itt legyek, pedig majdnem le kellett mondani az egészet, amikor Peti kórházba került. Újra megborzongtam, de most nem a hidegtől, hanem a néhány nappal ezelőtti emlékektől: anya arcától, ahogyan könnyes szemekkel a fiát figyelte, aki az ágyán aludt egy kórteremben, miután kapott egy kis fájdalomcsillapítót. Mind később kiderült, az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baleset, Petinek megzúzódott a bal karja és agyrázkódása volt, de már másnap kiengedték a kórházból. Otthon akartam maradni, hogy jó testvér módjára ápoljam, de nem hagyta magát, gyakorlatilag kidobott a házból – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott, hogyan kiabált velem az egyébként – néha idegesítően – higgadt bátyám szombat délután:

-          Ha nem mész el, megkeserítem az életedet – fenyegetett a konyha közepén állva.

-          De valakinek vigyáznia kell rád – emeltem fel a hangom, mert nem szerettem, ha ellentmondanak nekem. – Ahelyett, hogy örülnél: önként vállalom, hogy ugráltathatsz, elzavarsz.

-          Jó hogy. Ha nem mész el, én fogom megszívni az egészet. Már hetek óta erre az útra készült, ha most itthon maradsz, olyan leszel, mint egy őrült – kalimpált heves mozdulatokkal, azt hittem, leveri a fejem. – Emlékszel, hogy három éve, csak három nappal kellett elhalasztani a „szökésedet”? Az a három nap pokol volt a számomra, azt nem élném túl még egyszer. Egyébként is, jól vagyok – majd meg sem várva a válaszomat kiviharzott az ajtón.

Ezután még néhányszor megpróbáltam beszélni a fejével, de a vége az lett, hogy szinte ő pakolta be a táskám. Még jó, hogy kulcsra nem zárta az ajtót, ahogy kiléptem rajta. Jó, bevallom, tényleg nem voltam jó passzban három évvel ezelőtt, de azért annyira nem mondtam volna borzalmasnak a viselkedésemet…

 Olyan volt ez a hely számomra, mintha egy távoli világban lennék, elzárva mindentől, messze a bajoktól. Általában csak ez az egy hét szabadságot engedélyeztem magamnak évente, de ez aztán teljes képszakadás volt: se telefon, se internet, nem beszéltem senkivel az otthoniak közül, amikor itt voltam. Anya tudta a nyaraló számát, de meghagytam neki, hogy csak a legvégső esetben hívhat fel. Igaz, néha engem is elkapott a honvágy, de leküzdöttem, szükségem volt a kikapcsolódásra. Nem is tudom, hogyan tud néhány ember egy ilyen menedék nélkül élni. Hogyan bírják ki az életet nap, mint nap megszakítások nélkül?

Ahogy végignéztem a hegyoldalon elterülő erdőn, felrémlettek az elmúlt pár nap túrázásainak képei, ahogy Zoéval minden képességünket kihasználtuk, hogy elhárítsuk a ránk leselkedő veszélyeket, amik a legtöbbször csak a fák földből kiálló gyökerei voltak. Nem mindig sikerült… Remekül szórakoztunk, rengeteget nevettünk ez alatt a néhány nap alatt, bár a hangulatteremtéssel sosem volt problémánk. Esténként, mikor még volt egy kis energiánk, addig beszélgettünk még valamelyikünk el nem aludt közben. Húgi nem volt az a megnyílós fajta, de valahogy sötétben mindig könnyebben kifakadt, ilyenkor nem mertem szólni, szerettem hallgatni a hangját, és örültem, hogy néha magáról is beszélt. Egy percig sem bántam meg, hogy elhoztam ide magammal, úgy éreztem, ettől csak még erősebb lett a köztünk lévő kapcsolat.

Szorosabbra húztam magamon a pokrócot, és kortyoltam egyet a teából, ahogy még mélyebbre merültem a gondolataim tengerében. A távolban már kezdett világosodni, egy –egy napsugár átkúszott a fák lombjai között. Néhány vízcsepp a korlát peremén, ahogy a nap rásütött színes fényekben játszott, gyönyörűek voltak. De bármennyire is elkápráztattak a természet apró csodái, minduntalan az otthoni képek kúsztak a fejembe. Távol mindentől. Könnyű azt mondani – kacagtam fel fáradtan, ahogy beletúrtam egyik kezemmel a szabadjára engedett hajamba. Azért jöttem ide, hogy ne kelljen a szokásos dolgokkal foglalkoznom, ehelyett folyton ilyenek járnak az eszemben. Még akkor is, ha kiültem a közeli tisztásra rajzolni, mindig valami olyan dolog jutott eszembe, ami kötődött a „problémáimhoz”. Vagyis, nem mondanám őket problémáknak, de még nem találtam meg a megfelelő szót rájuk, pedig elég sokat agyaltam rajta. Olyan dolgok, amik miatt folyton százhúsz százalékon forognak az agytekervényeim, és mégis bárhogyan is szeretném megérteni az érzéseimet, nem megy – simítottam néhány tincset a fülem mögé, amikkel a reggeli lágy szellő az arcom előtt játszott. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna addig, amíg eszméletlenül a földre nem rogyok – természetesen nem vagyok mazochista -, mert bármennyit is agyaltam a fennálló helyzeten, sehogy sem jutottam előbbre.

Azt én is megértem, hogy abba a korba léptem, amikor az érzelmek nagyban befolyásolják az életünket, de azért ez már néha túlzás. Már néha ott tartok, hogy a fiúk miatt nem tudok aludni, mert természetesen a fő „problémát” ők jelentették. Kiskoromban elhatároztam, hogy pasik miatt nem fogok szenvedni, erre tessék: alig eszem; lehet, hogy emiatt nem alszom rendesen… Néha felmerült bennem a gondolat, hogy miért is szükségesek az embereknek az érzések. Ezek csak összezavarnak mindent. Pedig még szerelmes sem vagyok – bár az ilyen esetekben mondják azt: a szerelem megöli az agysejteket.  Márpedig én érzem, hogyan hallnak meg a gyenge sejtjeim, úgy, hogy még szerelmes sem vagyok – hangsúlyoztam ki gondolatban. Komolyan néha többet gondolkodom azon, hogy min gondolnak rólam a fiúk, mint amennyit együttvéve a fiúk egyáltalán gondolkodnak – fújtam ki bosszúsan a levegőt, ahogyan a távolba meredtem.

Most azonban itt voltam két sráccal, és cseppet sem éreztem, hogy – szerelmi bonyodalmak nélkül – ez bármennyivel is könnyebb lenne. Melykőjükkel kezdjem? Érdemes-e újra nekikezdeni az újabb körnek? Meglehet, hogy nem, mégsem tudtam, hogy mit tehetnék – már a bögrém mellettem feküdt, amikor egy kétségbeesett sóhajtással, két kézzel a hajamba túrtam. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet a mellkasomban háborgó szívemről, ezért a Nap felé fordultam, hogy lássam, ahogyan átszűrődött elsőnek csak néhány, majd minden perc elteltével egyre több fénysugár a fák koronái között. Napfelkelte, egy új nap kezdete, lehet, hogy egy új életé is? Vagy minden kezdődik elölről? Azt nem tudom, de az biztos, hogy valami megváltozik ma is, ahogy ez mindig is történik…

Márkot talán kicsivel egyszerűbb megértenem, vagyis az iránta érzett érzelmeimet? Nem, egyáltalán nem, de valahol akkor is el kellett kezdenem. Emlékeztem az első találkozásunkra, az órákig tartó beszélgetésekre, minden ölelésére, minden mozdulatára, a tekintetére, mielőtt néhány nappal ezelőtt este a parkban még utoljára próbált meggyőzni, hogy bejön velem a kórházba. Egyszerre annyi ellentmondásos dolgot láttam a szemeiben: aggodalmat, kétségbeesést, tekintete mégis elszánt és határozott volt. Azonban én is az voltam, így végül nem jött velünk a kórházba. Tudtam, hogy nem lehet ott, nem akartam, hogy mindazt végignézze, amiken mi keresztülmentünk, és mégis olyan piszkosul szerettem volna, ha mellettem van, és átölel akkor.

Azonban azokban az órákban, amiket Peti ágya mellett töltöttem mégis annyiszor jutott eszembe, hogy mit tehetett akkor épp Tomi. Tisztán emlékszem, hogy a kórház csendjében minta a gondolataim visszhangzottak volna, attól tartottam, hogy valaki tényleg meghallja a kimondatlan szavaimat is. Egy olyan csodás este után, amit Márkkal töltöttem - az előadás, a séta, az ölelései, minden olyan jó volt -, mégis állandóan két szempár lebegett a szemem előtt felváltva. Vagy a végtelen tavak mélyében merültem el, vagy a végtelen tisztások füvén feküdtem - ahogy behunytam a szemem újra felrémlettek a több ezernyi képkocka, amiket azóta már vagy egy milliószor lejátszottam magam előtt, mégsem tudtam, hogy mit tegyek, egyáltalán mit tehetnék. Még azt sem tudtam eldönteni, hogyan állt a helyzetem:

Adott két fiú, akiknek a közelében érzem, hogy hevesebben ver a szívem, mégsem vagyok beléjük szerelmes. Mert az nem vagyok, tudom – győzködtem magam, de valahol mélyen, nagyon mélyen éreztem, hogy ez az állítás valahol nagyon sántított, azonban ezt az érzést, valahogy sikerült elnyomnom...

Hirtelen zajokat hallottam odabentről, ezért egy pillanatra elhallgattattam a fejemben ordibáló gondolatokat, és csak füleltem: csoszogás, nyílt, majd csukódott a fürdőajtó, aztán ez néhány perc múlva újra megismétlődött. Zoé a nevemen szólongatott - biztos tudta, hogy nem mentem messzire. Nyújtózkodtam egy kicsit, ahogy a fejem fölött lévő ablakon – kicsit sután, de – bekopogtam, hogy jelezzem neki, a hollétemet, ami megijeszthette egy kicsit a barátnőmet, mert egy apró sikoly hagyta el a száját. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg vártam, hogy a húgom kijöjjön hozzám, körbepillantottam a tájon, amit már a reggeli napfény élénk színekbe öltöztetett. A madarak csiripelése is felélénkül, ahogy a többi nappali állat is ébredezett az erdő sűrűjében. A természet élete így korán reggel szinte egybeolvadtak a hangokkal, csodás képet tárva elém. Az egész valamiféle nyugalmat árasztott magából, ami bár nagyon szerettem volna mégsem volt rám olyan hatással. A szívem majd kiugrott a helyéről, és bár itt ültem már órák óta a padlón, mégsem jutottam semmire. A Napba néztem, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordult. Egy új nap... Aztán már nyílt is az ajtó, ahol ott állt fogadott húgom a pizsamájában, kicsit kócosan, egy kis - alvás utáni – pírral az arcán. Ahogy a földön kuporogva felnéztem rá, láttam az arcán az értetlenséget - ahogyan próbált rájönni, mit keresek én itt hajnalok hajnalán -, ami megnevettetett. Azonban még így sem sikerült elterelnem a figyelmemet a dübörgő szívemről, aztán felpattantam ültemből és néhány lépés után barátnőm nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam őt, mintha ő lenne a mentőmellényem a feneketlen tenger közepén. Talán ő is volt az, a tengeren, amik az érzéseim voltak. Mindennél jobban szerettem volna abban a pillanatban kimenekülni a határtalan víz fogságából, pedig tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. Így hát végül elengedve barátnőmet újra a Nap felé fordultam egyetlen hanggal a fejemben: Mosolyogj!

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)

14. fejezet - Ajándék

Sziasztok!

Meg is jött a következő rész, de előtte köszönet a véleményekért: =)
Klau, első lettél! Örülök, az örömödnek. =) A válaszokra még várnod kell egy kicsit... Bocsi =P Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet ez a rész. A fellegekben járok, hogy sikerült ilyen hatást kiváltanom belőled. A barátság nagyon fontos az embereknek, ezért is szeretem ezt kihangsúlyozni, megváltoztatja az életet. Köszönöm, hogy időt szánsz rám ebben a rohanó világban. Köszönöm a kommentedet. Szeretlek. =)

Mili, nagyon jó azt ilyet olvasni, mikor az emberekből mást és mást vált ki egy-egy rész. =) A soraidat olvasva boldogabb lettem - már ha ez még lehetséges. Hálás vagyok, minden szóért, amit rám vesztegetsz, sokat jelentenek nekem. Boldoggá tesz, hogy sikerül olyat alkotnom, ami megfog és elgondolkodtat. =) Köszönöm, hogy megosztod a gondolataidat velem. =)

Most pedig egy újabb Márk szemszög következik, ha emlékeztek még rá - ő a srác a színházból.

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

14. fejezet - Ajándék

Márk szemszög

A harmadik sor közepén állt és mosolygós arccal tapsolt, amíg mi már - a számát sem tudom, hogy hányadszorra – meghajoltunk. Mindenki a teremben egy emberként csapta össze a tenyerét, látszólag hatalmas sikert aratott a premier. Végignéztem a kollégáim arcán, mindegyik ragyogott az örömtől. Ekkor éreztem igazán, hogy megérte az a rengeteg munka, az a sokszor éjszakába nyúló gyakorlás, így visszanézve, még a rendező ordibálásai is édesebben csengtek a fülemben. A szemem végigfuttattam az ünneplő közönségen, ahogy ezt az előadás közben is tettem néhányszor, valahogy mégis mindig Rajta állapodott meg a tekintetem. Amikor épp nem szerepeltem az egyik jelenetben, akkor a függöny mögül kikukucskálva figyeltem a reakcióit, sosem tudtam róla semmi mást leolvasni, csak kíváncsiságot és izgalmat, a hosszú monológoknál lejjebb csúszott az ülésen, de sosem vette le a szemét a szereplőkről. Aztán amikor megszólalt a zene, rögtön kihúzta magát ültében. Megnevettetetett az izgatottsága, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tágra nyitott szemekkel hallgat egy szép mesét, szinte a szemével falta a darabot. A meghajlások közepette innen a színpadról még az előtte álló magas hapsi ellenére is jól láttam, ahogy csillogó szemekkel rám néz, majd amikor találkozott a tekintetünk rám kacsintott és felnevetett, ami szélesebb vigyort csalt az arcomra - már ha ez lehetséges volt még. Sajnos a nagy zajban nem hallottam csilingelő hangját, de emlékeimből könnyen fel tudtam idézni, így egy kis képzelőerővel szinte már olyan érzés volt, mintha mellettem állna.

Ahogy beértünk az öltözőbe – ahol még akár egy hatodik embernek is bőven lenne elég hely - őrült vágtában kezdtem el összeszedni a cuccaimat, végül össze-vissza kapkodtam. A jelmezemet lehajítottam az öltözőasztalom előtt álló szék karfájára, majd berohantam a zuhanyzóba, hogy lemossam magamról a sminket. Miután ezzel is végeztem a ruhámat inkább felakasztottam, mert belegondoltam, hogy milyen fejmosást kapnék Erikától, ha meglátná, mit teszek a becses anyagával. Felkaptam magamra egy sötétkék farmert, egy fekete tornacsukát, az fehér ingemet csak kétszer gomboltam félre nagy igyekezetemben. Természetesen a srácok a szitkozódásomat hallva jót szórakoztak a szerencsétlenségemen, amire csak egy-egy szúrós pillantás volt a válaszom, inkább nem mondtam semmit, mert a végén még én jöttem volna ki belőle rosszul. Miután sikerült megtalálni a gombok helyes sorrendjét - a legfelsőt szabadon hagytam, mert már így is úgy éreztem, megfulladok - magamra kaptam a fekete sportzakómat, majd egy utolsó pillantást vetettem a képmásomra a tükörben, ahogy beletúrtam a hajamba. Nem rossz! – mosolyodtam el, majd egy nagy levegőt véve kiléptem a szoba ajtaján. Szerettem volna futva megtenni azt a rövid utat a bejáratig, de a nagy tömeg miatt sajnos ez lehetetlennek bizonyult. Néhányan megállítottak - kezet ráztak velem, miközben néhány szóval gratuláltak -, ahogy megpróbáltam átfurakodni az embereken, természetesen kedvesen mosolyogtam, és megköszöntem a szép szavakat, miközben gondolatban már valahol máshol jártam. Beletelhetett tíz percbe is, még sikerült eljutnom a recepciós pulthoz, ahonnan már csak néhány lépésre a szabad levegő várt.

Amint kiléptem az ajtón, rögtön Őt kerestem a szememmel. Nyár elejéhez képest meglepően sötét volt, még úgy is, hogy már fél tizenegy körül járt az idő, de a lámpák elég jól kivilágították a színház előtti teret, az egyik ilyen fényénél pillantottam meg Őt nekem háttal állva. Egy pillanatig csak néztem, ahogy a barátnőivel beszélget, miközben egyik lábáról, a másikra állt. Majdnem olyan, mintha táncolna – mosolyodtam el a gondolatra. Bámészkodásomat Zoé zavarta meg azzal, hogy felém intett, így felhívta rám barátnője figyelmét, aki erre elhallgatott és lassan megfordult. Amint észrevett a tömegben, az arca felderült. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd egyenesen felé vettem az irányt. Tett néhány lépést előre, majd ahogy odaértem a nyakam köré fonta kezeit, és szorosan magához ölelt. Hirtelen még levegő is megállt bennem, ahogy felfogtam, hogy most a karomban tartom Őt. Teste szorosan az enyémhez simult, már csak reménykedni tudtam, hogy nem érzi meg, ahogy a szívem őrült vágtája majdnem átszakítja a mellkasomat. A bőrének édes illata átjárta az agyam összes zugát, ezért le kellett hunynom a szemem. Nem volt más: csak Ő és én, legalábbis ezt érzetem abban a pillanatban. Lehet, hogy ölelésünk kicsit sokáig tartott, csak arra eszméltem, hogy Zoé köszörüli meg a torkát kuncogva, így egy utolsó lélegzetvétellel elhúzódtam Tőle. Nem mertem ránézni, féltem, hogy lebukok előtte… még idő előtt, ezért inkább a lányok felé fordultam. Lányok… hiszen csak ketten jöttek: Zoé és Ő. Még az előadás előtt összefutottunk néhány percre, hogy bemutatkozhassam Zoénak, akiről már annyit hallottam az elmúlt napokban. Imádott róla mesélni, olyankor mintha egy másik világban lett volna, ha egyszer elkezdte, lehetetlen volt leállítani – mindig nevetnem kellett, amikor tőle annyira furcsán, majdnem gyerekesen viselkedett. Néha azt hittem, már majdnem kiismertem – bár néhány nap alatt, ez képtelenség lenne-, aztán mindig csinált valami olyasmit, ami teljesen meglepett…

-  Szia! Én Niki vagyok, Zoé évfolyamtársa – rázott fel a gondolataimból a harmadik lány a társaságból, ahogy kezét felém nyújtotta. Kicsit még kábán, de elfogadtam azt, és én is bemutatkoztam neki. Annak, aki nem szokott hozzá, az ilyen emberekhez, kicsit furcsa látványt nyújthatott ez a csaj: rövid tüsis hajában néhol rózsaszín tincsek futottak, csillogó fekete bakancsához, rövid fekete balerinaszoknyát vett fel, amit ezüstös flitterek díszítettek, a felsője olyan volt, mintha kereszteztek volna egy egyszerű fehér inget és egy középkori láncinggel, a szemét erősen kihúzta, a száját égővörös rúzs díszítette. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ráismerjek: művészlélek. A színházban dolgozva rengeteg hasonló „gondolkodású” emberrel találkoztam már, akik bár kicsit különcöknek tűntek, valójában a legtöbbjük nagyon szórakoztató társaság volt – bizonyos fokig én is közéjük tartozom, bár szerintem nem vagyok annyira elvont, mint a legtöbbjük. Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg mióta itt dolgozom, de még sosem találkoztam olyannal, mint Ő. A szemem sarkából rá pillantottam, miközben Ő a lányokkal beszélt valamit. Nem is figyeltem arra, amit beszéltek, csak Őt láttam. Lélegzetelállítóan nézett ki, ahogy végignéztem rajta, minden apró részlet a helyén volt: a fehér magas sarkúját egy-egy gyöngyös kapocs díszítette, ami tökéletesen illett a pántos, fekete combközépig érő ruhájának enyhe csillogásához, amit a melle alatt egy széles fehér csat fogott össze, a vállán egy úgyszintén fekete, ezüstös kis női táska lógott. A haját valamiféle furcsa fonatba csináltatta meg, ami így egyáltalán nem takarta arca egyetlen részletét sem előttem, a szemüvegen keresztül még ebben a derengő fényben is jól látszott a halvány smink, ami tökéletesítette a már így is gyönyörű látványt. Képes lettem volna órákig bámulni őt egy szó nélkül…

-  Márk! Márk! Halló! Figyelsz te ránk? – a pillantásom gyorsan lekaptam Róla, majd megráztam a fejem, reménykedve, hogy kissé kitisztulnak a gondolataim. Aztán a lányokra néztem, akik kíváncsian vártak valamire. De mire? Basszus a válasz. De mi volt a kérdés? Zakatolt az agyam, de nem jutott eszembe, hogy miről beszélgethettek az előbb. Teljesen kikapcsoltam, amit most kénytelen voltam beismerni:

-  Bocsi, kicsit elbambultam – a hangom kicsit rekedtes volt, ezért megköszörültem a torkom.

-  Azt láttuk – kuncogott fel Zoé sokat sejtető mosollyal az arcán. Basszus. Észrevette. Egy gyors pillantást vetettem a mellettem álló barátnőjére, de rajta nem láttam semmi nyomát annak, hogy lebuktam volna. – Csak azt kérdeztük, hogy nincs- e kedved velünk jönni kajálni?

- Ööö… én… nem vagyok éhes – Mit csinálsz? Hagyod, hogy csak így elmenjen?

- Én sem – csapta össze a tenyerét, majd mosolyogva rám nézett és megvonta a vállát. Itt az esélyed! –üvöltött egy hang a fejemben. Órákat gondolkodtam azon, hogyan lehetnék kettesben vele, mióta megkérdeztem, hogy nincs-e kedve eljönni a premierre, és kiderült, hogy a legjobb barátnőjét is elhozná, persze csak akkor, ha az nekem nem baj. Na, erre most mit mondhattam volna? Minek hozod őt is, én csak veled akarok lenni? Ezt mégsem tehettem meg, a végén még ő sem jött volna el, szóval rábólintottam. Erre most itt egy ilyen lehetőség, ki kell használnom.

- Nincs kedved sétálni egyet? – csúszott ki a számon, lehet, kicsit gyorsan, amitől zavarba jöttem, de közben feszült figyelemmel vártam a válaszát! Nyugi! Nagy levegő! – és követtem az utasításaimat. Érdeklődve nézett rám, majd kíváncsian fordult legjobb barátnőjéhez, aki csak mosolyogva bólintott egyet.

- Akkor mi Nikivel valami ehető után nézünk. A telefonod nálad van, majd megtaláljuk egymást. – nyomott egy puszit a barátnője arcára, majd még kacagva hozzátette: - Viselkedni! - aztán mind elbúcsúztunk egymástól, és néztük, ahogy a lányok a városközpont felé veszik az irányt, miközben hangosan nevetgélnek. Csak rémelem, hogy nem rajtam…

- Ööö… a park? – mutattam az említett hely felé, miközben magamban mindenfélét a fejemhez vágtam: Egy értelmesebb mondatot is kinyöghettél volna…  A válasza csak egy bólintás volt, így elindultunk a fények felé. Gondoltam, hogy felajánlom neki a karomat, hogy könnyebben tudjon sétálni, de abban sem voltam biztos, hogy én magam megállok a lábamon.

A színházi premierekkor mindig kidíszítik ezt a helyet, ahogy most is. Az ösvények mellett sorban fáklyák voltak tűzve, a fákról fényfüzérek lógtak, a virágágyásokat pedig szépen kitakarították a kertészek. Az égbolton ragyogó Holddal együtt ezek elegendő fényt adtak, miközben lassan lépkedtünk egymás mellett. Sokáig egyikünk sem szólalt meg, csak bámultuk a fényeket. Sehogy sem bírtam ki, hogy ne pillantsak rá, vonzotta a tekintetem. Bizsergés futott végig a testemen, ahogy végignéztem rajta tetőtől-talpig. Szinte táncolt minden lépésnél, a csípője ide-oda ringott. Koncentrálj! Más felé néztem, de nem tudtam magam sokáig türtőztetni, így újra rá esett a pillantásom. Ő még mindig a fényeket nézte, miközben a nyakában lógó medált babrálta, ami ha jól láttam egy kék kristály volt. A fények visszatükröződtek róla, ahogy az ujjai közt forgatta, de úgy látszott ő ezt nem vette észre, mintha máshol járt volna. A nyakláncról a szemem valahogy lejjebb siklott, és elöntött a forróság, ahogy rájöttem, mit is teszek valójában. Hirtelen kaptam a tekintetem a másik irányba, ahol egy kőszobor állt. Hideg és mozdulatlan. Tökéletes. Szinte erőszakkal kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá, de hirtelen megszólalt, amitől összerezzentem:

- Hoztam neked valamit – és a kis retiküljében kezdett el kotorászni miközben megállt, majd előhalászott belőle egy szürke kis dobozt. Felém nyújtotta, miközben szélesen mosolygott, amitől aprócska ráncok jelentek meg a szeme körül. Zavart arcomat látva, felkuncogott: - Ajándék. Tudod, tőlem neked – tagolta a mondatot, mintha egy óvodáshoz beszélne. Az arcom még mindig az értetlenséget tükrözte, ezért hát ő maga húzta ki a kezem a zsebemből, majd a nyitott tenyerembe tette a kis csomagot. Ahogy ráhajtotta az ujjaimat, egy pillanatra minta tétovázott volna, a keze megállapodott az enyémen. Olyan lágy volt az érintése, éreztem, ahogy felforrósodott a bőröm, ahol hozzáért.  Vagy csak én képzeltem, hogy megingott volna, a következő pillanatban leejtette kezeit és hátrált egy fél lépést, és a földet fixírozta. Ott álltam tanácstalanul nézve a kezeimben heverő ajándékot. Ajándék. Tőle, nekem. Nagyon jó vagy, ha ezt már feldolgoztad, csinálhatnál is valamit. – Nem akarod kibontani? – kíváncsian fürkészte az arcomat. Nem tudtam megszólalni, így csak azt tettem, amire az előbb utalt. Ahogy a dobozka tetejéhez nyúltam láttam, hogy megremeg a kezem, reméltem, hogy ő nem vette ezt észre. Gyorsan felnyitottam a dobozkát, majd kikerekedett szemekkel néztem a tartalmát. Egy ezüst karkötő volt benne. Izgatottan babrálta a nyakláncát, a reagálásomat várta.

- Miért? – ennyi jött ki a számon. Te aztán tehetséges vagy. Hogy még egy értelmes ember látszatát sem tudod eljátszani, azért ez aztán a színészi tehetség.

- Miért? – nézett rám rosszallóan. – Mert a barátom vagy – és egy mosoly kúszott az arcára. „A barátom vagy” – visszhangoztak a szavai a fejemben. – Nézd meg a hátulját! – lépett hozzám közelebb, ahogy óvatosan kiemeltem az ékszert a párnák közül – a dobozát a zakóm zsebébe süllyesztettem -, majd közelebb léptem az egyik mögöttem lévő fáklyához. Valami volt rá írva, ezért közelebb emeltem a fényhez, hogy jobban lássam. Valami írás volt rajta. Forgattam, hogy kivehetőbbek legyenek a cikornyás betűk:

- „Nincs elérhetetlen” – motyogtam magam elé a kiolvasott szavakat. Ettől a két szótól, olyan melegség áradt végig bennem… Ahogy rápillantottam, remegett a szája széle, kitágult szemekkel várta a reakciómat. Nem tudom, honnan vettem ehhez elég bátorságot, de néhány lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd mielőtt bármit is tehetett volna ellene, magamhoz öleltem, szinte fulladás-szorosan. – Köszönöm – suttogtam a fülébe. Éreztem, ahogy teste hirtelen megfeszült, aztán ahogy felfogta a történteket, kifújta a benntartott levegőt, és karjait körém fonta. Nem láttam az arcát, amit a vállamba fúrt, de úgy éreztem mosolyog, legalábbis reméltem. Már nem érdekelt, ha meghallja a szívem dübörgését, innentől kezdve nem volt megállás. Tombolt bennem az erő, úgy éreztem képes lennék egy hegyet is megmászni, akár ötször is. Tudom, ez képtelenség, de nincs elérhetetlen… - nevettem fel a saját kirohanásomon, az érzéseimen. Egymást ölelve állhattunk ott néhány percig, nem akartam elengedni, de ahogy éreztem, ő sem tiltakozott ez ellen.  De ha beszélni akarok vele, az így nem fog menni, ezért lassan toltam el magamtól, de nem hátráltam tőle. Felnézett rám, bár csak néhány centi volt köztünk a különbség. Apró pír ült ki az arcára, ezt még a homályban is jól láttam, a szeme ragyogott a Holdfényben. Gyönyörű volt. Aztán mintha kirázta volna a hideg, a kezével végigsimította a karját. A nyár elejéhez képest kellemes volt az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg, de úgy tűnt ő mégis fázik. Ezért ahogy ezt egy úriembernek illik, levettem a zakómat és a vállára terítettem, amire a válasza csak egy hálapillantás és egy mosoly volt. Nekem ő kell!  Nem tudom, honnan jött ez belőlem, de olyan birtoklási vágy öntött végig rajtam, biztosan elment az eszem. Csak annyit tudtam, hogy őt akarom, fogni a kezét, a karjaimban tartani, csókolni az ajkait. Az ajkai… úgy vonzottak… Márk!  Utasítottam magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét, és a néhány méterrel távolabb lévő padhoz vezettem, amiket mécsesek vettek körül. Ahogy ott ültünk szótlanul, nem tudtam, mit tegyek. Tudtam, hogy mit akarok, de akkor váratlanul elbizonytalanodtam. És mi van akkor, ha nemet mond? Ha az egészet csak képzeltem… az órákig tartó hosszú beszélgetéseinket, a pillantásait, a kezeit a kezemen, az ölelését. Az ujjaival a zakóm szélét babrálta, kerülte a pillantásomat, mintha zavarban lett volna. „Vegyél erőt magadon fiam, és légy férfi!”- hangzottak a fejemben apám szavai, amiket még akkor mondott, mikor általános iskola első osztályában nem mertem elhívni az egyik lányt, aki tetszett. Azóta már felnőttem, úgyhogy itt az ideje, hogy így is viselkedjem:

- Beca… - emelte rám a pillantását érdeklődve, amitől újra elakadt a szavam. A szemei… Az ajkai… Márk! – Azt szeretném…- de ekkor valami megszólalt. Ilyen nincs. Zavarodottan nézett körbe, majd elkezdett a táskájában kutatni, ahogy megtalálta a mobilját, kiszedte, majd a kijelző meredt.

- Anya az – nézett rám kérdő szemekkel. Tőlem várja a választ, ha azt mondom neki, hogy ne vegye fel, akkor kinyomja, aztán pedig az anyukája mérges lesz. De akkor elszalasztom az alkalmat. Az is lehet, hogy fontos, különben nem hívná a lányát, hiszen tudja, hogy hol van. A kapcsolatuk pedig elég jó ahhoz, hogy ne aggódjon annyira miatta főleg, hogy úgy tudja Zoé is vele van.

- Vedd fel nyugodtan – adtam végül választ a kimondatlan kérdésre, amire hirtelen felpattant ültéből és egy bocsánatkérő mosollyal hátrált néhány lépést.

- Szia Anya! Valami baj van? – szólt bele aggódva a készülékbe. Csend. Nem hallottam a választ, de láttam, ahogy Beca arca eltorzul. Szomorúság, idegesség, kétségbeesés jelent meg rajta egyszerre. – Anya ne sírj, nem értem, amit mondasz! Mi történt? – próbálta győzködni telefonon keresztül a mamáját, de láttam rajta, hogy már ő is a könnyeivel küszködik. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán mikor kifújta a levegőt és rám emelte pillantását, már nyoma sem volt a tekintetében a könnyeknek, már csak elszántság és határozottság tükröződött belőle: – Anya! – a hangja utasító lett. A másodperc törtrésze alatt megváltozott minden. – Szedd össze magad! Melyik kórházban vagytok? – Kórház? Baleset történt? –Rendben, odamegyek – aztán már lágyabban hozzátette még, mielőtt megszakított a vonalat: - Anya, nem lesz semmi baja.

Egy pillanatra csak állt, nem csinált semmit, nem mondott semmit. Végig simítottam a karján:

-  Mi történt? – mintha nem vette volna észre, hogy itt állok előtte, hirtelen összerezzent, a szemében nem láttam semmit, csak ürességet. Majd megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Nem tartott soká a hallgatása, de az a néhány pillanat, mintha órák lettek volna.

-  Öööö… Peti kórházba került… - tördelte a kezeit idegességében. – Hazafele jött a barátnőjétől biciklivel, nem látott egy kátyút, belement, de az túl mély volt, és felborult. Elvesztette az eszméletét. Még nem tudni, hogy mi a baja, a mentők beszállították, anya totál ki van borulva, oda kell mennem – hadarta olyan gyorsan, hogy alig értettem a szavait. A kétségbeesés újra visszatért a szemeibe, annyira fájt így látni őt, ilyen állapotban. Szorosan magamhoz öleltem, éreztem, ahogy a vállai elernyednek kissé.

-  Veled megyek! – engedtem el, majd a vállaira tettem a kezeimet és határozottan a szemeibe néztem.

-  Nem kell – kerülte a pillantásomat. – Felhívom Zoét, fogunk egy taxit, és odamegyünk. Ne fáradj! Biztos nincs semmi komoly baja – ez inkább úgy hangzott, mintha magát szerette volna meggyőzni.

-  Nem akarlak így elengedni – próbálkoztam, de éreztem, ahogy eltávolodik tőlem. Nem lépett távolabb egy fél centivel sem, de a szemei… Bezárkózott. 

-  Minden rendben lesz. Úgysem tudunk mit csinálni, csak ülünk az ágya mellett egész éjjel. Beszélnem kell anyával…

-  Felhívhatlak? – vágtam a szavába. Hirtelen újra melegség költözött a szemébe, ahogy az enyémbe fúrta tekintetét, majd szorosan magához ölelt:

-  Köszönöm – suttogta a fülembe, aztán ahogy eltolt magától, még megszorította két kezem és újra mélyen a szemembe nézett. A vidám csillogás eltűnt, már csak a félelem és a szeretet tükröződött a tekintetéből. Egy gyors puszit nyomott az arcomra. Nem szerelmes csókot, de nem is azt a barátias üdvözlést. Aztán már ott sem volt. Figyeltem őt, ahogy gyors léptekkel szaladt a fáklyákkal szegélyezett úton, mielőtt eltűnt volna a park szélén, megállt és utoljára visszafordult, intett a kezével, majd már el is tűnt a sötétségben. Ott álltam egyedül. Egyedül az érzéseimmel és a gondolataimmal, zsongott a fejem: Dühös voltam, a makacssága miatt, mert elzárkózott előlem, és mert megszólalt a telefonja. Addig a pillanatig minden olyan jól ment. Addig a pillanatig, mintha ő is boldog lett volna – sétáltam visszafelé a színházba, kezemben a karkötővel, amire rápillantva most már mindig ő fog az eszembe jutni. Mert mindezek mellett egy dolgot, még azután is biztosan tudtam, hogy jött az a hívás: Ő kell nekem! 

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)