2011. július 26., kedd

4. fejezet - Beca naplójából #1

Sziasztok!

Nagyon nagy örömmel látom, hogy egyre többen vagyunk. Köszöntök minden új olvasót! =)

Hálás vagyok az előző fejezethez írt komikért:
Audrey, örülök, hogy tetszik a történet. Remélem, a továbbiakban sem lesz ez másként. Köszönöm a bókot, megteszek mindent. =)
Házisárkány, nagyon számítok a véleményedre. ^.^ 


A következő fejezet Beca egy naplóbejegyzése. Egy lány gondolatai, vágyai, felfedezései.

Jó olvasgatást!
Puszi: Emi =)


4. fejezet - Beca naplójából #1

Kedves Naplóm!

Minden folyamatos változásban van, ezt mindenki tudja. Nem tudom, később mennyire fog ez megváltozni, de most az idő megszállottja vagyok. Sokat rágódom a múlton, aggódom a jövő miatt és figyelek a jelenre is. Arra törekszem, hogy megfeleljek mindenkinek, de ez néha nehéz. Főleg, mikor  a legkritikusabb személy az életemben saját magam.

Eddig is tisztában voltam azzal, hogy mit miért teszek, de ma reggel - anyáék veszekedését hallgatva - igazán tudatosult bennem. Menekülök. Ki akarok szakadni a körből, amit ez a család, ez a ház jelent. Mást akarok, el akarok innen tűnni. Sokszor fogom arra a tétlenségemet, hogy itt nem lennék képes megtenni a változtatásokat, de majd ha elkerülök innen, akkor majd minden átalakul. Elképzeltem, ahogy az egyetemen majd megfordulnak az emberek utánam, felnéznek rám a diáktársaim, elismernek tanáraim. De valójában ezek csak álmok maradnak, ha nem kezdek el tenni is értük valamit. Eddig attól féltem, nem értem meg rá lelkileg, hogy változtassak. De be kell látnom, itt az ideje. Nem lesz még egy esélyem. Nem lehet több kifogás. Nem várom a csodát, tudom, a változás hosszú folyamat. Változás. Vicces, szerintem ez az egyik kedvenc szavam. Mióta az eszemet tudom, megszállottja vagyok a folytonos átalakulásnak. Mindig azon voltam, hogy valamilyen módon fejlesszem magam, kitörjek a mókuskerékből. Eltelt tizenhét év, és itt az ideje, hogy ezt tényleg megtegyem. De hogyan kezdjek neki? Annyiszor kértek már tőlem tanácsot – még olyan emberek is, akikkel nem is nagyon beszéltem -, de a saját „gondjaimra” most mégsem találom a megoldást. Az évek során kialakítottam magamnak egy álarcot, szinte olyan lett mintha két különböző személy élne benne. Egy magamnak és egy a külvilágnak. Természetesen nem vagyok skizofrén, ettől nem tartok. Csak egy átlagos lány, átlagos problémákkal. Kifelé próbáltam olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok. Lassacskán jó néhány tulajdonság birtokosa lettem, amelyek érettebbnek mutattak a korosztályom tagjainál, ami meg kell, hogy mondjam, nem a legjobb, ha az ember barátkozni próbál. Szóval engem kirekesztettek… Nem panaszkodom, nincs miért. Minden, ami velem történt, hozzájárult ahhoz, hogy ilyen ember legyek. Ahhoz, hogy rájöjjek, ideje cselekedni. Jobb később, mint soha.
  
Mindig arra vágytam, hogy valakiben megbízhassam, hogy valaki megismerjen, pedig valójában én sem ismerem magam igazán. Annyi minden van, amit nem tudok magamról. Az elzárkózásomnak több oka van, de a legfontosabb – az, amit senki sem szeret beismerni - a FÉLELEM. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden olyan szép, mint amilyennek gyermekként látjuk. Lassan én is felnövök. És ezzel együtt eltűnik a kiskori varázs is, ami beborította a világot. Ez a folyamat sokszor fájdalommal jár. Csalódással. Ez az egyik legjobb szó talán, ami leírja ezt az egészet. Csalódás egy emberben, akire felnéztél, csalódás egy új barátban, csalódás saját magadban. Ez utóbbi, ami igazán megtöri az embert, mikor saját magában csalódik.

A másik a felelősség. Felelősség más emberért, egy családért, a tetteinkért. Nem nagyon ismerek olyan embert, aki nagyon szeretne felelősséget vállalni. Ez stresszel, aggodalommal, adrenalin lökettel jár. Néha szórakoztató, elismerem. De valójában halálosan komoly.

Az évek során felépítettem magam köré egy falat, elég masszív és tartós védelmet, minek a lebontása Zoé megismerésével kezdődött. Az építése is fájdalmas volt, de a rombolása még rosszabb. És mégis… Ha azt mondanám, hogy elkerülhetetlen és szükséges, akkor nem fednék le mindent, mert valójában: csodálatos. Kezdem megérteni, miért olyan keserű a boldogság. A harmónia az oka. Ha csalódtál már, akkor bármikor, mikor kinyílsz valakinek, tartasz az újabb fájdalomtól. Ha törődsz valakivel, akkor pedig érte aggódsz egyfolytában. Vicces, ugye? Pont az, ami boldoggá tesz, egyben keserűvé is. Mégis olyan piszkosul jó érzés, mikor nem vagy egyedül. Olyan jó tudni, hogy ha sírni támad kedved, lesz valaki, aki feltörölje a könnyeidet.

Az életünkben annyi személlyel találkozunk, és ha igazán odafigyelünk egymásra, kincsekre lelhetünk egy-egy emberben. Vannak, akiknek az emléke kifakul az évek során, ám vannak azok, akiket soha nem feledünk. Furcsa azt látni, mennyivel több energiát fordítunk mások megismerésére, mint saját magunkéra. Milyen hamar kiszúrjuk mások hibáit, a sajátjaink felett pedig annyiszor hunyunk szemet. Pedig annyi mindent érhetnénk el, ha csak egy kicsivel szigorúbban szemlélnénk magunkat abban a tükörben. Sokszor én is azt próbálom mutatni, aki nem vagyok, reménykedve, hogy elismernek, és, hogy talán az idő múlásával olyanná is válhatok, mint amilyennek képzelem. Azonban, amíg csukott szemmel nézek végig magamon, addig nem fogok sehova sem haladni.

Nincs olyan, hogy valami csak fekete vagy csak fehér. Annyi árnyalat van, és annyi gondolat. Vannak olyan döntések, amelyek alól bármennyire is szeretnénk, nem bújhatunk ki. És ekkor is mindig arra kell törekednünk, hogy a tudásunk legjavát felhasználva, a szívünk összes jó szándékával helyes döntést hozzunk. A siker sosem garantált, azonban, de attól még meg kell próbálnunk.

Folytonos tanulás az élet, a sírig, ahogy mondani szokták. És milyen igaz. Állandóan okulunk. Egy könyvből, egy rossz lépésből, egy szóból, mindenből. Mindenki, akivel találkozom, jobb nálam valamiben, így tanulok tőlük.

Mi kell ahhoz, hogy jobb légy önmagadnál? Nincs meg hozzá a pontos recept. Talán a legfontosabb hozzávaló a folytonos tévedés. Hisz minden nagy találmányt rossz kísérletek százai előztek meg. És persze elengedhetetlen hozzá a kitartás. Soha ne adjuk fel! Hisz mindig van miért küzdeni, és újra és újra felállni.

Mosolyogj!
Beca


Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =) 

2011. július 21., csütörtök

3. fejezet - Fuss!

Sziasztok! 

Először is szeretném megköszönni az előző fejezethez írt komikat! =)

Clary, nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet és a fejléc is. Nagyon hálás vagyok amiért itt vagy nekem. =)
Az említett könyv tényleg Susanna Tamaro Csak a szívedre hallgass című műve. Fantasztikus történet, ha szeretnéd kölcsönadhatom. =) A többi részletet pedig még homály fedi. Remélem lesz türelmed kivárni. =D

Klau, fantasztikus érzés, hogy tudom, te mellettem állsz és támogatsz mindenbe. Nagyon szépen köszönöm. Természetesen a lelkesedésedet is a történettel kapcsolatban.És kérlek ne fogd vissza magad, ha komizásról van szó, írd le nyugodtan, ami eszedbe jut. El sem hiszem, hogy ezt leírtam. XD Nem baj. Legalább jót nevetünk majd. =D 

Nem is szaporítom tovább a szót. Ebben a fejezetben az élet sötétebb oldalát is megláthatjuk egy tinédzser lány szemeivel. 

Jó olvasást!

Puszi: Emi =)



3. fejezet - Fuss!

Még mindig az járt a fejemben, amit a délután Zoé mondott, ahogy beléptem a házunk ajtaján. Eléggé elmerültem gondolataimban ahhoz, hogy ne vegyem észre a cipőt, ami a folyosó közepén állt. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom a fogasban mielőtt nagyot estem volna. Egy „szép” gondolat kíséretében tettem fel apám lábbelijét a cipőtartóra. Éljen, a tékozló fiú hazatért. Rúgtam le a cipőmet rosszkedvűen a lábamról. Nagyon ritka az olyan tini, akinek ne lenne problémája valamelyik szülőjével. Ez alól én sem vagyok kivétel.



A konyhában megtaláltam anyát, nyomtam egy puszit az arcára és megöleltem. Épp kivettem a hűtőből az ásványvizemet, amikor meghallottam, hogy a hátam mögött apám csoszog ki a szobájából.

- Én most megyek. – súgtam oda anyának és felkaptam egy almát az asztalon álló kosárból.

Kifelé menet végignéztem a „családfőn”, úgy festett, akár egy hajléktalan. Ráfért volna egy fürdés és egy borotválkozás. Talán legjobban egy ősemberre hasonlított görbe tartásával, hosszúra nőtt hajával és az arcát beborító őszülő szakállal. Reggel szerencsére nem találtam itthon, - állapotából ítélve - valószínűleg ismét egy kocsmában töltötte az éjszakát. De úgy látszik, ezt most nem úszom meg.  Üdvözlés nélkül mentem volna el mellette, amit látszólag nem nagyon díjazott, mivel megragadta a karomat.

- Apádnak már nem is köszönsz? – mondta alkoholtól bűzlő lehelettel az arcomba.

- Eressz el! – sziszegtem, alig kinyitva a számat. A rosszullét kerülgetett, bár nem tudom, hogy a szagtól, ami belőle áradt vagy magától a jelenlététől. A szemem sarkából láttam, hogy Anya kezében megáll a fakanál és feszülten figyeli a jelenetet. Mivel a szorítás a karomon, mint egy bilincs, nem engedett, még egyszer megismételtem kicsivel hangosabban. – Eressz el!

Apám zavaros tekintetéből látszott, hogy még nem józanodott ki teljesen. De még így is eljutott sikeresen a tudatáig, hogy jobban jár, ha elenged. Hallottam, hogy anya ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el. A feszültséget vágni lehetett a levegőben, mint mindig, amikor egy helyiségbe kerülök ezzel az emberrel, akit már rég nem tisztelek úgy, ahogy azt elvárná. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem próbál meg még egyszer hozzámérni az apám, vissza se nézve mentem egyenesen a szobám felé. De alig haladtam néhány métert, amikor még fennhangon hozzátette:

- Ideje lenne már, hogy tiszteld apádat!

- Ideje lenne már, hogy úgy viselkedj, mint egy apa. – csaptam be magam után az ajtót.

Dühösen dobtam le magam az ágyam szélére és kifelé bámultam az ablakon. Miért nem tud már eltűnni innen? Tettem fel már sokadjára is ezt a kérdést. A hangulatomon nem sokat segített a látvány, amit a szobám nyújtott. Mint egy katasztrófaövezet: az ágyam vetetlenül maradt a reggeli készülődésben, a tisztálkodási szereim szanaszét hevertek az asztalon. Felálltam, hogy elpakoljak, hátha jobb kedvre derülök a rend láttán.

A szüleim válófélben vannak, ám amíg a bíróság nem mondja ezt ki hivatalosan, addig kénytelenek vagyunk egy háztartásban élni ezzel az emberrel, akit az apámnak hívnak. Tárgyalás már így is elhúzódott a ház tulajdonjogával kapcsolatos problémák miatt, így a végső szót majd csak másfél hónap múlva mondják ki. Addig pedig türelmesen kell várnunk. Általában nem vagyok az a türelmetlen típus, de már alig várom, hogy vége legyen ennek az egész hajcihőnek. Mivel ezektől a gondolatoktól egyre mérgesebb lettem, úgy döntöttem elmegyek futni. A ruháimat az ágyra dobva mentem oda szekrényhez, hogy kivegyem a melegítőmet és egy pólót. Miután bekötöttem a tornacsukámat, elemet cseréltem az MP3-somban. Meglehetősen gyakran veszem mostanság igénybe a zene megnyugtató erejét, ami kissé megviseli szegény gépet. Zoéval épp azt nevettük a múltkor, hogy elvehetnének tőlünk minden készüléket, a zenelejátszóinkon kívül. Azok nélkül teljesen biztos, hogy nem húznánk sokáig egy lakatlan szigeten. Kifelé menet még benéztem a konyhába, hátha ott van anya, de a helység teljesen üres volt. A vacsora a gázon főtt, szóval nem lehet messze, jutottam erre a megállapításra. Igazam is volt. A virágoskertben találtam meg, épp a gyomlált. Mikor észrevett, találkozott a tekintetünk és egy együtt érző mosollyal az arcán bólintott. Rájött már arra, hogy ha apámról van szó, akkor nem használ semmi.

Ilyenkor inkább hagynia kell, hagy szellőztessem ki a fejem.



A szokásos útvonalamon indultam a közeli erdő felé. Átvágtam egy réten, majd át az úton, ahonnan már láttam a fák lombjait. Az idő már hűvösebb volt, mint délután. Az égboltot vérvörösre festették a lemenőnap sugarai. Az első néhány száz méter után elkezdett szúrni az oldalam, ami a rossz lélegzetvétel miatt volt. Mindig ez történik, ha zaklatottan megyek futni, egy idő után befulladok. Lélegezz! Parancsoltam magamra, tudván, ha nem koncentrálok, nem fogom bírni. De éreztem, ahogy forr bennem az indulat. Annyiszor képzeltem már el, hogy bántom a saját apámat. Annyira gyűlöltem. Tisztában voltam vele, hogy nem lenne szabad, de nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Az évek során annyi harag gyűlt fel bennem – ennek a levezetése miatt kezdtem el futni. Minden rosszért, ami az életemben - az életünkben – történt egy bizonyos fokig az apámat hibáztattam. Már mióta az eszet tudom, mindig az alkoholt és a cigit helyezte előtérbe velünk, a családjával szemben. Eltaszított magától minket. Kiskoromban még próbáltam megérteni, hogy miért iszik annyit, akkoriban még nyerőgépezett is. Nem egyszer egy délután alatt eltüntette a fizetését, amiből nem kisebb problémáink is lettek. Sokáig magamat okoltam emiatt, úgy gondoltam, nem vagyok elég jó lánya. Felnéztem rá, és bár tudtam, hogy vannak problémái szerettem. Minden energiámat arra fordítottam, hogy elérjek valamit. Valamit, amire büszke lehet. De tehettem bármit, semmi sem változott. Aztán az évek elteltével felszállt a rózsaszín köd a szemem elől. Elkezdtem utálni. Egyre csak azt éreztem, hogy a dühöm felemészt, mint egy máglyára vetett boszorkányt. És tehetetlen voltam mindezzel szemben, nem látva más kiutat végül magam ellen fordultam. Volt egy sötét korszakom, de sikerült kilábalnom belőle. Onnantól kezdve tudtam, hogy nincs visszaút. Úgy döntöttem, kizárom az életemből, és boldog leszek Tudtam, hogy soha többé nem fogok úgy nézni az apámra, ahogy régen.



Aztán már csak a homokot éreztem a számban. A földön feküdtem elterülve. Még szerencse, hogy a szemüvegem nem tört el. Éreztem, ahogy könnyek marják a torkomat. Nem akartam sírni. Már csak egy pofára esés hiányzott. Komolyan. A hátamra gördültem és felültem, mialatt a piszkot köpködtem ki a számból. Végignézve nem találtam nagyobb sérülést magamon, még szerencse. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a kitaposott ösvény mellett álló fa kiálló gyökere volt a balesetem okozója. A flakonomat kerestem, ami még az előbb a kezemben volt. Végül megláttam nem messze egy másik fa tövében. Biztosan elgurult, ahogy elejtettem. Nem álltam fel csak négykézláb elmásztam a vizemért és kiöblítettem a számat. Reménykedtem, hogy nem látta senki, úgy nézhettem ki, mint egy jó alaposan megvert, járni is képtelen szerencsétlen. A fának támaszkodva megpróbáltam felállni, de ahogy a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, érzetem, hogy valami baj van. Majd összecsuklottam. Ennyit arról, hogy nem sérültem meg.

Nem is kellett több, már nem bírtam tovább. A fának vetve a hátam kitört belőlem a sírás. A fejem a felhúzott térdeimre hajtva hagytam, hagy elárasszanak a könnyek. Rázott a zokogás, alig kaptam levegőt. Nem tudom, meddig ülhettem így ott. Talán néhány percet, vagy akár néhány órát is. Miután úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradtak a szemeim, feltápászkodtam a földről, vigyázva arra, hogy minél kevésbé nehezedjek a bal lábamra. Megmozgattam egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla, nem törtem el. Csak tompa fájdalmat éreztem, de semmi mást. Biztos csak meghúztam a bokámat. Az egyik rövidebb ösvényen indultam visszafelé. Ahogy kiértem a fák védelméből láttam, hogy már besötétedett. Éljen, most még anya is aggódhat. Morogtam az orrom alatt, csak magamnak.

Anyát a ház előtt láttam, ijedt szemekkel szaladt oda hozzám, amikor meglátott a lámpák fényében bicegve. Utálom magamat, mikor ilyen állapotban lát, mert tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok neki.

- Jól vagyok - erőltettem egy mosolyt az arcomra. De úgy tűnt nem voltam elég meggyőző színész. Vagy csak inkább a szemének hitt, nem pedig nekem. A hajam kócos volt és néhány faág és falevél díszítette, a szemeim vörösek voltak és felduzzadtak a sírástól, a ruhám piszkos lett az eséstől. Ráadásul sántítottam is. – Csak elestem – tettem hozzá magyarázatként az állapotomra.

Nem szólt semmit, amiért hálás voltam, csak átfogta a derekamat és felsegített a lépcsőn. A házban apám szobájának ajtaja zárva volt, de az üvegen át láttam, hogy ég a villany odabent. Nem szólt semmit a késő érkezésemért. Soha nem törődik semmivel. Anya látta rajtam, hogy megtorpantam és az ajtót bámulom. Megsimogatta a vállam és bekísért a szobámba. Amíg én előszedtem a pizsamámat, addig ő megengedte a fürdővizemet. Talán egy órát, vagy akár többet is a kádban töltöttem. Lemostam magamról minden piszkot, könnyet, feszültséget.

Tompa fájdalommal a mellkasomban feküdtem az ágyamban a plafont bámulva. Ennek a napnak is vége.  Most már csak vártam, hogy az álmokat rejtő éjszaka rám borítsa fátylát. 

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =) 

2011. július 16., szombat

2. fejezet - „Őt érdekelték is a válaszaim…”

Sziasztok!

Nagyon nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Köszönöm, hogy csatlakoztatok és megtiszteltek a jelenlétetekkel, véleményeitekkel. Remélem tetszeni fog, amit itt alkotok majd az elkövetkezőkben. =)

Köszönöm, Csajok, az első fejezethez írt komijaitokat. A jó tanácsokat meg is fogadom , és remélem, nem fogok csalódást okozni. =)

Most pedig kiderül, hogy kié is az a csoki barna szempár... 
Jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)

 

2. fejezet – „Őt érdekelték is a válaszaim…”

- Ha láttad volna az előbb az arcod – mondta a legjobb barátnőm nevetve. Majd megölelt, ahogy odaértem hozzá. Válaszként megcsíkoltam, ami nem volt a legjobb ötlet tekintve, hogy a fülembe sikított. Miután úgy véltük, egyikünk sem fog semmilyen további csínyt elkövetni a másik ellen, leültünk egymás mellé a padra.

Zoéval két évvel ezelőtt ismerkedtem meg itt a könyvtárban. Azóta ő lett a legjobb barátnőm, majd a fogadott testvérem is. Barátságunkkal kapcsolatban mindig is furcsa kettősséget éreztem. Olyan mintha már ősidők óta ismernénk egymást, mégis megismerkedésünk olyan élénken él az emlékezetemben, mintha tegnap történt volna.


Épp valami ifjúsági irodalmat kerestem akkor, hogy feltöltődjek energiával. Susanna Tamaro egyik könyvét olvasgatva sétáltam a sorok között. Annyira belemerültem a történetbe, hogy nem vettem észre az előttem álló alakot, akibe így beleütköztem. Ennek következtében könyvek és papírok szóródtak szét a padlón.
- Bocsánat. Elnézést – szajkóztam folyamatosan, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a széthullott dolgokat. – Ne haragudj! Én nem…
- Semmi baj – vágott a szavamba könnyed hangon a lány, akinek az előbb nekimentem. – Legalább valami érdekeset olvastál? – guggolt le mellém, hogy segítsen.
- Iiigen… - válaszoltam kissé zavartan. Nem ezt a reakciót vártam attól, akit majdnem feldöntöttem.  Értetlenségem látva fojtottan felkacagott. Majd miután sikerült mindent összeszednünk, felálltunk. – Tényleg ne haragudj.
- Komolyan, semmi baj – válaszolta széles mosollyal az arcán. Úgy tűnt mintha semmi nem ronthatná el a kedvét. Majd kezet nyújtotta felém: – Egyébként Zoé vagyok.
- Rebeka – ráztam vele kezet mosolyogva-, de a barátaimnak csak Beca.
- Örülök, hogy megismerhetlek – tette hozzá barátságosan. Nem tudom miért, de nagyon megragadott benne valami. Külsőre nem látszott másnak, mégis különbözött azoktól, akikkel eddig találkoztam. Olyan velem egykorú tűnt, kicsivel alacsonyabb volt nálam, egy kék „I love LONDON” feliratú pólót viselt – ami megmosolyogtatott -, egy farmert és egy kockás tornacipőt.. Hosszú, majdnem teljesen egyenes barna haját hátrafogta egy hajráffal, hogy ne hulljon a szemébe. A szemceruzával pedig kiemelte a már így is átható barna tekintetét. Ahogy én így végignéztem rajta, Ő jobban szemügyre vette a könyvet a kezemben. – Ó, ezt már olvastam. Tudom ki a gyilkos – nevetett fel halkan kizökkentve a gondolataimból.
- Tessék? Hogy van benne gyilkosság? –szemöldököm a homlokom közepére szaladt. Érdekes fejlemények, mivel én úgy tudtam a könyv egy nagymamáról szól, aki leveleket ír az unokájának.
- Valójában nincs. De ezért az arckifejezésért megérte ezt mondani – kuncogott újra az orra alatt. Ezt már én sem tudtam megállni, így én is felnevettem. Aztán hirtelen rádöbbentünk, hogy hol is vagyunk, így elhallgattuk, majd körbepillantottunk, hogy figyel-e minket valaki. Miután nem láttunk senkit mosolyogva visszafordultunk egymás felé.   – Nincs kedved kimenni? – kérdezte Zoé.
- Meghívhatnálak egy fagyira, ha már így neked mentem – ajánlottam fel barátságosan.
- Benne vagyok – mondta széles mosollyal az arcán. Majd elindultunk a kijárat felé.

Így esett, hogy egy fagyi mellett átbeszélgettük a délutánt. Rengeteg dolgot tudtam meg Zoéról. Kiderült, hogy már kiskora óta a zene az élete. Azért kezdett el ezzel foglalkozni, mert úgy érezte, hogy egyre inkább eltávolodnak tőle a szülei, akik a munka megszállottjai voltak. Így nyolcadik osztály után a Kodály Zoltán Zeneiskolában iratkozott be. Hat éves kora óta gitározik. Imád énekelni, de nem szereti, ha mások is hallják. Van egy húga, Maja, akit mindenkinél jobban szeret. Ő biztatta arra, hogy kezdjen el írni, az évek során több pályázatot is nyert ezzel kapcsolatban. Ahogy ott ültem vele szemben a padon – méghozzá pont azon, ahol ebben a pillanatban is vagyunk -, úgy éreztem, egy fantasztikus emberre találtam. Valakire, aki tele van életerővel, kedves, gondoskodó és mindent megtenne azokért, akiket szeret. Rögtön tudtam, hogy nem szeretnék az ellensége lenni, mert a temperamentumával szemben esélyem sem lenne. Erre a gondolatra pontosan emlékszem, mert miután ezt közöltem vele, csak nevettünk, de megállás nélkül. Majd megbeszéltük, hogy elvisz egy focimeccsre csak, hogy lássam, hogyan szurkol. Nála életvidámabb emberrel még nem találkoztam. A jellegzetessé vált mosolyát le sem lehetett volna törölni az arcáról. Elmesélte, hogy amikor felnő, szeretne utazgatni a világban.  Az első úti célja pedig London lesz – mutatott ekkor a pólójára egy hatalmas vigyorral az arcán -, ahová már kiskora óta szeretne eljutni.  
A délután folyamán meglepően sokat meséltem én is magamról, amit Zoé érdeklődve hallgatott. Sosem vágott a szavamba és rengeteget kérdezett. A legszokatlanabb talán az volt, hogy őt érdekelték is a válaszaim. Rengeteg emberrel találkoztam már addig is, akik csak arra vágytak, hogy meghallgassák őket, de arra nem szenteltek időt, hogy ők is némán figyeljenek másokra. Na, Zoé nem ilyen volta. Az első találkozásunk után nem volt megállás. Sokszor összejártunk, elmentünk moziba, vagy csak fagyizni. Az idő elteltével ő lett a legjobb barátnőm, akit ha felhívtam az éjszaka közepén, nem küldött el, hanem csendben végighallgatta minden nyűgömet. Rá mindig számíthatok, történjék bármi…

- Beca. Beca. Figyelsz te rám egyáltalán? –kalimpált az arcom előtt Zoé, megpróbálva kirángatni gondolataim fogságából.
- Öööö… Bocsi - Kissé zavartan néztem rá és még mindig az emlékek hatása alatt voltam. Be is rekedtem, így megköszörülve a torkomat kértem meg barátnőmet, hogy ismételje el, amit mondott.
- Csak annyit akartam, hogy gondolkodtam valamin – fordult felém a védjegyévé váló széles mosolyával.
- Ajaj – vágtam kétségbeesett arcot, amire ő megpaskolta a vállam, és morcos arcot vágott. Ezért egy „önfeláldozó sóhaj” kíséretében hozzátettem: – Na, jó mondd!
- Nem nézünk be a hangszerüzletbe, úgyis új pengetőt akarok venni? – idegesen mocorogva terelte a témát, amivel aláírta a feltételezésemet, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. Mivel ez látszott az arcomon is, mosolyogva ígérte – Közben elmondok mindent.
Miután kelletlenül felálltam, Zoé elégedetten pattant fel a padról és karolt belém. Így sétáltunk ki a park nyugodt és biztonságos öleléséből.

A sétálóban egymást érték az üzletek. Megszámolni sem tudtam, hány cipőbolt és ruhaüzlet mellett mentünk el. De voltak ott kisebb élelmiszerboltok, újságárusok, ajándékokat és csecsebecséket áruló pavilonok is. A hangszerbolt majdnem az üzletsorok közepén helyezkedett el, szemben vele egy szökőkút hűtötte a levegőt. A házfalak között lágy szellő fújdogált, ami még kellemesebbé tette a sétánkat. Egész utunk alatt nem beszéltünk másról, csak a kirakati bábukra aggatott ruhákról, és arról, hogy ideje lenne már fürdőruhát venni a nyárra. Nem mintha én nagy strandra járó lennék – már legalább három éve víz közelében sem voltam -, de barátnőmet ez nem nagyon zavarta. Olyan megingathatatlan elhivatottsággal ecsetelte nekem a nyári strandprogramot, aminek hallatán nevetnem kellett. Csodálom a határozottságát, bár ez néha veszélyes, főleg rám nézve…
 Ahogy a hangszerbolthoz értünk, szemügyre vettük az üzlet új cégérét, ami egy gitározó pingvint ábrázolt. Nevetve nyitottunk be az ajtón, amit a bejárat felé akasztott csengő csilingelő hangja kísért.
- Rögtön jövök. - hallottuk a tulajdonos - Bobó - hangját, a raktárt az üzlethelyiségtől elválasztó függöny mögül. Ahogy kievickélt gömbölyded pocakjával és kócos – meglehetősen ritkuló és kicsit hosszabb– ősz hajával a hátsó helyiségből láthattuk, hogy most is farmert és egy fekete pólót viselt, amin valamelyik rocklegenda csap épp a húrok közé. Mindig mikor találkoztam vele, mosolyra húzódott a szám. Korban épp egykorú volt a nagyapámmal, de ha valaki nem tudná ezt róla, lazán letagadhatna akár húsz évet is. Miután letette a kezében tartott dobozt a pultra, felnézett - Sziasztok Lányok! – üdvözölt minket kitörő örömmel.
- Szia Bobó! – harsogtuk egyszerre fülig érő mosollyal az arcunkon.
- Tetszik az új cégér – kacsintott rá Zoé a tulajra.
- Reméltem is – nevettünk fel mindnyájan.

- Szóval mit találtál ki? – szegeztem a kérdést barátnőmnek már a gitárokat tartó polc előtt állva.
- Csak annyit akartam, hogy nincs kedved jövőhét hétvégén kimenni a tóra? – vonta meg a vállát egyszerűen, majd levett egy fekete színű Alvaro NO30-as gitárt az egyik állványról.
- De, persze – válaszoltam, bár tisztában voltam, hogy ennél több dologról van szó.
- Tök jó – láthatóan jobb kedvre derült barátnőm. Nem szóltam, vártam, hogy folytassa, vagy fejtse ki az ötletét. De mivel a következő fél percben sem szólalt meg, így én tettem inkább:
- Nehogy azt mond, hogy csak ennyit szerettél volna – néztem rá sokat mondó mosollyal – Ne kímélj! Lássuk a medvét! – csaptam össze a tenyerem játszott izgatottsággal. Úgy látszik ez felbátorította.
- Tudod, arra gondoltam, hogy nemsokára vége ennek a tanévnek is… - kezdett neki, de végül mégis elhallgatott. Inkább megpengette a gitárt, amit még mindig a kezében tartott.
- Igen? – egy biztató mosolyt villantottam felé. De még mindig hezitált, ezért megfogva a vállát magam felé fordítottam és így szóltam: - Oké. Miért nem mondod el gyorsan? Ígérem, nem szólalok meg – ezen elgondolkodott.
Visszatette a gitárt a helyére és hirtelen hátat fordított nekem. Odasietett a pulthoz és kivett a tartóból egy pengetőt, miután kifizette visszajött hozzám és belém karolt. Bambán bámulva hagytam, hagy húzzon ki az üzletből. Mielőtt bezáródott volna mögöttünk az ajtó még sikerült búcsút intenem Bobónak.
- Minden rendben van? – kérdeztem aggódva, mert még mindig nem mondott semmit, csak állt mellettem a szökőkútból csobogó vizet bámulva.
Végül felém fordult és bátortalanul elmosolyodott úgy, mint egy gyerek, aki készül bevallani egy csínyt, amit bár tudja, hogy nem kellett volna elkövetnie, mégis mindennél jobban élvezett. - Mi lenne, ha bemutatnálak valakinek?

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =) 

2011. július 13., szerda

1. fejezet - Kezdjük el!

Sziasztok! 

Hogy ki is vagyok én? Csak egy 17 éves lány, aki szeret új dolgokat kipróbálni. =) 
Miért kezdtem el írni? Legfőképp a kikapcsolódás kedvéért. Bár még csak az elején járok, de már imádom. 
Kiknek köszönhetem, hogy végül belevágtam? Két csodálatos személynek. A blogosok már ismerhetik őket, mert mindketten fantasztikus írók. Klauról és Clary-ról van szó. Ők azok, akik mindig is bátorítottak - remélem, ezek után is magam mellett tudhatom majd őket. Ezért ezt az első fejezetet nekik ajánlanám, mint legnagyobb rajongójuk köszöneteként. =)

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)


 1. fejezet - Kezdjük el! 


-          Ideje lenne felkelni. – dugta be a fejét az ajtón anya.
Folyton elalszom mostanság, miután kinyomom az ébresztőt a telefonomon… egymás után négyszer.  Ezért mindig anya ébreszt. Sosem voltam az a hétalvó, de így a suli vége felé már semmi kedvem sincs kikecmeregni az ágyam csábító öleléséből. Már csak 15 nap és kezdődik a vakáció. Alig várom, hogy a könyveimet elpakolhassam a szekrényem legaljára. De addig még ki kell bírnom valahogy. 
-          Még 10 percet… Léci. – próbálkoztam és a fejembe húztam a párnám. Pont ez kellett, mert drága anyukám bejött a szobámba, és lehúzta rólam a paplanom. – Ne már. Nem írnál ki inkább. Léci. Már úgysem tanulunk semmit. – győzködtem mindhiába.
-          Na, akkor ezt már fél lábbal is kibírod. – mondta és a fejemre ejtette az összehajtogatott ágyneműmet. Majd mit sem törődve morcos ábrázatommal megfordult és kisétált a szobámból.
Végül nagyokat nyújtózkodva felültem törökülésbe az ágyon. Elárasztották a szobámat a felkelő nap sugarai. Imádom a tavaszt, mert korábban világosodik. Máris több kedve van az embernek nekikezdeni a napnak. Erőt véve a vágyon, hogy visszadőljek még egy néhány percre jó puha párnámra, az éjjeliszekrényemen lévő szemüvegemért nyúltam. Majd miután feltettem, felálltam és odasétáltam az egész alakos tükörhöz.
Úgy tűnik, nem változott semmi az éjszaka folyamán. Még mindig ugyanaz a 17 éves, átlagos testalkatú mosolygós Zengő Rebeka nézett vissza rám, aki egy zöld pólóban és egy melegítőben aludta még 10 perccel ezelőtt az igazak álmát. Ami meg is látszik pirospozsgás arcán, amit hosszú – most kissé borzos – világosbarna hullámos haja keretezett.
Miután végigmértem a képmásomat a tükörben, elkezdődhetett a szokásos reggeli rituálé. Egy frissítő zuhany, majd felkaptam magamra a ruhámat, amit még tegnap este kikészítettem magamnak – egy piros tornacsuka, egy farmer, felsőnek pedig a kedvenc pólómra esett a választásom, amire kék alapon hatalmas vörös betűkkel van ráírva: „I love ROME.” Azt követően, hogy a hajamat egy laza coffba fogtam hátra, elmentem reggelizni. A konyhában anyu a tűzhely mellett állt és a rántottát csinálta nekünk, még a bátyám, Peti a szokásához híven elfoglalta magát. Épp rajzolt valamit a terítőre. 19 éves és az idén érettségizik. Sokak szerint hasonlítunk egymásra, szerintem nem. Velem ellentétben ő 190 cm magas,, fekete rövid haja van, és nem visel szemüveget sem, ami elterelné a figyelmet feltűnően nagy szürke szemeiről. Tehetséges rajzos, ezért is szeretne művészeti pályán tovább tanulni. Ám, a korához képest elég gyerekesen tud viselkedni, amire persze van egy egyszerű kifogása: „Én művészlélek vagyok.” Ezt adja elő akkor is, mikor nem találunk semmit a szobájában. A legutóbb mikor összekaptunk a szobájában uralkodó káosz miatt, csak annyit mondott: „A rend azoknak való, akik lusták megkeresni a dolgaikat a kupiban.” Majd egy széles vigyorral az arcán becsapta az orrom előtt az ajtót.

-          Milyen napod lesz ma Beca? – kérdezte anyu kizökkentve gondolataimból.
-         Egész nyugis. Mivel már úgy sem tanulunk semmit – egy rosszalló pillantást vetve néztem anyára mialatt kitöltöttem magamnak egy pohár rostos levet. Ez természetesen nem hatotta meg őt, csak elmosolyodott -, ezért az órákon nagy valószínűséggel csak aludni fogok, kivéve az angolt, abból még írunk egy témazárót a héten. – vágtam egy grimaszt, ahogy leültem a bátyám mellé az asztalhoz háttal az ablaknak. - De lesz még egy megbeszélésem Lukácsnéval – ő a diákönkormányzat patronáló tanára -, hogy tisztázzuk az évzárást. Aztán délután lesz még egy kis dolgom – erre a gondolatra már széles mosoly terült el az arcomon. A kedvem máris sokkal jobb lett.
Ahogy anya elkészült a rántottákkal, egy átlagos reggelizéshez hasonlóan most is az időjárásról, a suliról és a ház körüli teendőkről beszélgettünk. Miután végeztünk elmentem fogat mosni, majd eltettem a tízóraimat, amit még a reggeli alatt készítettem. Ahogy késznek nyilvánítottam mindent körbenéztem a szobámban – ahova kisebb káoszt varázsoltam, amit majd délután helyre kell hoznom - és felvettem a hátizsákom, majd az MP3-omat a fülembe téve kiléptem a bejárati ajtón.

A suli előtt megtorpantam, felnéztem iskolám névadójának szobrára. Közgazdasági iskolához híven iskolám Széchenyi István – „a legnagyobb magyar”- nevét viseli. A bejárat mellett magasodó a fejét lehajtó, megkínzott arcú mellszobor nézett vissza rám, ami - meg kell, hogy mondjam – néha elveszi az ember cseppnyi kedvét is attól, hogy átlépje az iskola kapuját. Miért nem lehetett egy mosolygó, dicsőséges emlékművet csinálni, ehelyett? De végül leküzdve a vágyat, hogy visszaforduljak és hazamenjek, magabiztos léptekkel kezdtem neki a mai napnak is.
Az órák tényleg olyan unalmasak voltak, amilyennek vártam. Magyar órán a falnak támaszkodva végignéztem az osztályon. Aki nem a fejét a karjára hajtva aludt, az épp játszott a mobilján vagy firkált a füzetébe, egyesek még azt is megkockáztatták, hogy éhségüket csillapítva elköltsék a tízóraikat. Szünetekben a diákok vagy az udvaron dohányoztak, vagy megrohamozták a büfét, akik egyik csoportba sem tartoztak, azok általában a termek előtt a padlón ülve beszélgettek, vagy zenét hallgattak. Én ez utóbbi csoportba tartoztam, tekintve, hogy nem éltem káros szenvedélyekkel, és reggel már bepakoltam a kajámat. Természetesen az örökös téma a nyári programok voltak. Néhányan családi vakációzást terveznek és voltak olyanok is, akik a szünetben dolgozni szeretnének, a többiek – ahogy én is – általában csak sodródnak majd az árral.

Alig vártam, hogy kicsöngessenek már az utolsó órámról is. Percenként néztem az időt, és idegesen doboltam a lábammal, ami kissé zavarta a tanárt, aki még elszántan próbált valami tudást belénk verni, nem kell, hogy mondjam, nem sok sikerrel. Végül, a csengő szava mentett meg mindnyájunkat. Tisztelt tanárunk egy nagy sóhaj kíséretében elállt az ajtóból tudván, nem lett volna célszerű az utunkba állni. Kisebb káosz alakult ki, ahogy a székeket felrakva mindenki elköszönő szavakat harsogott, megpróbálva túlkiabálni a másikat, majd kirontottunk az ajtón.

Bömbölő zenével a fülemben sétáltam a városon át. Az idő kellemes volt, 25°C mutatott a hőmérő, ahogy elsétáltam mellette, lágy szellők ringatták a fák leveleit. A jókedvem egyre csak fokozódott, ahogy haladtam a célom felé. Amikor elmentem egy kirakat mellett, megnéztem magam a visszatükröződő felületen. Most mit mondjak? Lány vagyok. Végigsimítottam a hajamon és mosolyogva konstatáltam, hogy nem is nézek ki olyan vészesen, szerencsére a suli nem viselt meg annyira.
Ahogy megálltam az egyik közlekedési lámpánál az órámra pillantottam. Még van negyed órám, hogy odaérjek, ezért úgy döntöttem beszaladok az újságoshoz a túloldalon és keresek valami olvasnivalót és veszek egy üdítőt. Végül szokásomhoz híven egy rejtvényújsággal és egy ásványvízzel távoztam az üzletből. Miután a táskám mélyére süllyesztettem a vásárolt dolgokat, elindultam egyenesen a könyvtár felé.
Már távolról látva is átjárt az a nyugalom, amit a könyvtár előtti park árasztott magából. A tavasz minden színe megtalálható volt a fák között. Imádtam idejárni. Ahogy egyre közeledtem kikapcsoltam a zenét és hallgattam a madarak csiripelését, amik mint különálló hangszerek hangjai olvadtak végül egy dallammá.  A fák lombjai között betört néhány fénysugár az ösvényekre, amik átszelték a parkot. Néhol egy-egy csobogót, szobrokat esetleg emléktáblákat lehetett találni a padok közelében. Csak néhány ember lézengett errefelé, idősebb és fiatalabb párok üldögéltek a padokon, kisebb gyerekeiket sétáltató anyukák piknikeztek a főbe leterített plédeken. Csodálatos volt ez a kép. Ahogy ott álltam a látványban gyönyörködve – nagy valószínűséggel tátott szájjal - egy ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Nem kellett látnom, a nélkül is tudtam, kihez tartozik. Széles mosollyal az arcomon fordultam a hang irányába. Alig tíz méterre tőlem ült egy padon az a személy, akinek a világon a legtöbbet köszönhetek. A talpamtól a fejem tetejéig magába kerített a szeretet bizsergető érzése, ahogy a csoki barna szemeibe néztem…

Ha van véleményed, kérlek írd meg, nagyon örülnék neki! =)