19. fejezet - Az idegen ismerős

Sziasztok!

Újra befutottam. Mielőtt megosztanám a következő fejezetet veletek, tartozom néhány szép szóval a komizóknak. =)

Klau, boldog vagyok, hogy újra itt köszönthetlek. Nagyon üdítő olvasni a lelkesedésedet, jókat kuncogok rajta. Az élet nagy kérdései, mi? =D Örülök, hogy tetszett. Köszönöm a véleményed. =)

Mili, zavaros az egész, mint a felnőtté válás. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Mindenkinek meg kell tanulni ezeket kezelni, azzal egyetemben, hogy eldöntsék a szív, vagy az ész irányítson. A folytatás már meg is érkezett. Köszi, hogy írtál. =)

Nem is húzom tovább a szót. Csak jó szórakozást kívánok!

Puszi: Emi =)

19. fejezet - Az idegen ismerős

Reggel fáradtan ébredtem, alig bírtam kikászálódni az ágyamból. Hangos recsegéssel nyújtóztattam ki a végtagjaimat miközben bosszúsan állapítottam meg: öreg koromra olyan ízületes leszek, hogy nem fogok tudni fájdalom nélkül megmozdulni. Az asztalomhoz sétálva felvettem a szemüvegemet, de még így is azt hittem rosszul látok. Kilenc óra van? – kerekedett el a szemem, ahogy a telefonom kijelzőjére meredtem. Átaludtam a fél délelőttöt, ilyen nincs. És mégis olyan fáradt vagyok, mint aki egy percre sem hunyta le a szemét. Ez aztán király – a fejemben hangzó szavak feszülten csengtek. Miután odacsoszogtam az ablakhoz, egy hirtelen mozdulattal kirántottam a sötétítőt, ami nem bizonyult túl jó ötletnek, mert a beáramló fénytől teljesen megvakultam. Ezt követően kitapogattam a kilincset, majd szélesre tártam az ablakot, hogy a bezártság fülledt állottságát a friss nyári levegő váltsa fel. A szemeimet dörzsölve indultam el az ajtó felé. Amikor elhaladtam az ágyam mellett, erős késztetést éreztem, hogy visszabújjak a párnáim puha ölelésébe még néhány percre, de inkább elfordultam, ezzel is megtörve a „varázst”. Majd később megágyazom.

Kínkeservesen készülődtem el: a zuhany alatt állva hideg vizet folyattam a bőrömre abban reménykedve, hogy attól majd felébredek, de ehelyett csak a csuklás kapott el. Miután felkaptam az első kezem ügyébe kerülő felsőt és rövidnadrágot, majd felfogtam a hajam egy laza copfba, lecammogtam a földszintre. Valami furcsa indiános zene szólt, így biztosra vehettem, hogy Anyán és rajtam kívül senki sincs itthon péntek délelőtt.

-  Jó reggelt! – dünnyögtem az orrom alatt, ahogy beléptem a konyhába.

-  Szia! – fordult felém mosolyogva édesanyám, miközben egy marék sárgarépát pucolt éppen a pult mellett állva. – Úgy nézel ki, mint egy csipásmacska – kuncogott az orra alatt, amire csak egy morgás volt a válaszom, ahogy lehuppantam a konyhaasztal melletti székre - ahonnan tökéletesen láttam Anyát. – Rántotta jó lesz?

-  Tökéletes – bólintottam bágyadtan. Még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam, hogy a villát felemeljem, vagy az ételt összerágjam.

Az asztalon könyökölve az államat a tenyerembe támasztottam és úgy figyeltem, ahogy Anya tett-vett a gáztűzhely előtt. Velem ellentétben ő majd kicsattant az energiától. Miközben néztem, ahogy a zene ütemére ringatózik és dúdol, kellemes melegség járta át a mellkasomat.

Nagyon szerettem őt, el sem tudnám képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Jó, persze tudom, ha ő nem lenne, akkor én sem, de nem a dolgok biológiai oldalára gondoltam. Az elmúlt csaknem hét évben ő lett a legjobb barátnőm. Mióta az eszemet tudtam én nagyon apás voltam, felnéztem rá, Istenítettem, rajongtam érte. Akkoriban fel sem fogtam, hogy Anyának ez mennyire fájt, hisz a gyermekkorom Apának szenteltem, Anyáról alig maradtak emlékeim. De mikor eljött az idő, hogy kiábránduljak az apámból, ő mellettem állt. Persze nem azzal a céllal, hogy Apa ellen hangoljon – hisz még mindig a szereti őt mélyen, a válás ellenére is. Bármennyire titkolni próbálja, ezt érzem rajta. Végül ő lett az egyik legfontosabb ember az életemben, mindent meg tudtam vele beszélni. Hálás voltam azért, mert őt magam mellett tudhattam minden – boldog és boldogtalan – pillanatomban. És szerencsésnek éreztem magam, mert a kamaszkori változásaim miatt nem sikerült eltaszítanom magamtól.  

Miután összepakoltuk a cuccainkat, és cipőt húztunk, úgy döntöttünk, biciklikkel megyünk fel a városba, tartunk egy anya – lánya napot. Igazán ránk fért már. Imádtam kerékpározni, bár az ehhez hasonló fülledt, nyári napokon nem volt a legjobb választás. Szerencsénkre nem volt nagy a forgalom, így nagyobb nehézségek nélkül értünk el az alapítványig, amely szegény családok megsegítésével foglalkozik. Már évek óta ide hoztuk a kinőtt vagy már nem használt ruháinkat, játékainkat. Anyáék már kiskorunk óta arra neveltek minket, hogy segítsünk a rászorulóknak. Mivel én nem dolgozom, így annál többet még nem tehettem, hogy odaadtam a régi cuccaimat, és néha eljöttem segíteni az ételosztásban.

Nagyokat ásítozva léptem be a kis mellékutcából nyíló szürke háromemeletes épület oldalából nyíló irodahelyiség ajtaján. Bea ült az asztalnál, ő volt a főnök, amihez megfelelő vezéregyéniséggel rendelkezett, a maga pöttöm kis százötven centijével és a hatvanöt évével mindenkit levett a lábáról. A megjelenése teljesen olyan volt, mint egy lázadó tinié, azzal ellentétben, hogy a haját már jócskán fehér hajszálak tarkították, azonban ez őt nem akadályozta abban, hogy – mint például ma is – fekete alapon rózsaszín mosolygófejes felsőt, egy bőrnadrággal, a kedvenc szögekkel kivert övével és az elmaradhatatlan bakanccsal viselje. Mindig mikor megláttam, mosolyt csalt az arcomra.

Az unokáinak a frissen készült fotóit nézegettem a tornádó sújtotta övezet képét tökéletesen hűen átadó iroda egyik sarkában, a lábamat lóbálva, miközben Anyáék a táskákból kiszedett ruhákat válogatták szét.

-  Na, és mi a helyzet a pasikkal? – fordult felém váratlanul Bea a tőle már megszokott sokatmondó vigyorral az arcán. Már megint? Mindig is utáltam, ha ezt a kérdést feltette nekem valaki, főleg most, hogy még az eddigieknél is jobban össze voltam zavarodva…

Alig volt közöttünk néhány centi, a testünk összeért. Bal kezének hüvelyujjával a kézfejemen apró köröket írt le, ahogy szemeivel a tekintetem és az ajkam között cikázott. A mellkasa őrült ütemben emelkedett, ahogy az enyém is. Parfümjének illata elkábított. Valahol nagyon mélyen, egy hang kiáltott a bensőmből: Ne tedd! De nem tudtam parancsolni magamnak. Elöntött a forróság, ahogy a másik kezével felém nyúlt. Néhány hajtincsem kiszabadult a gumi szorításából, amelyeket óvatos lassúsággal simított a fülem mögé, majd ujjaival végigsimított az arccsontomon, amitől furcsa bizsergés futott végig a testemen, megremegett a gyomrom. A szemeibe néztem, amelyek a vágytól csillogtak. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, ahogy még mindig az arcomat simogatva kezdett közeledni felém. Forró lehelete cirógatta a bőrömet, felborzolva minden idegszálamat. A dobhártyámat átszakítva dübörgött a szívem, attól féltem szívrohamot kapok. A kezét, amely az előbb még az arcomon vándorolt, a tarkómhoz vezette. Milliméterek választottak el az ajkától, ezért lehunytam a szemem. Az érzékszervem mintha kiélesedtek volna, legalábbis azok, amelyekhez köze volt: hallottam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt; éreztem a nekem feszülő teste melegét, amely szinte égetett.   Kínzó óráknak tűnt minden pillanat, ahogy egyre közelebb araszolt felém… aztán valami furcsa rezgést éreztem magunk között, majd hangos szólamba kezdett a telefonom.

Ijedten rebbentünk szét, mint akiket rajtakaptak. Ahogy az arcára néztem, ugyanazt láttam, mint ami az enyémen tükröződhetett: zavartságot. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, még láttam a szemében, ahogy a vágy csillogása szertefoszlik, majd elfordult tőlem. Hirtelen kaptam észbe, így kotorni kezdtem a zsebemben. Remegett a kezem, miközben a kijelzőjére meredtem: „Márk”. Az előbbi bizsergést, most bűntudat váltotta fel, ami elárasztotta az egész bensőm. Hogy tehettem ezt? Millió hang üvöltött a fejemben, de a leghangosabb mégiscsak az volt: Fuss! Még utoljára Tomira néztem, aki háttal állt nekem, és a hajába szántott. Tétováztam, majd egy sóhaj kíséretében kinyitottam a kaput, és rohanni kezdtem…

…

Úgy értem haza, hogy közben fel sem fogtam semmit a mellettem elszaladó világból. Teljesen a gondolataimba merültem, ahogy a földet fixíroztam, így csak akkor vettem észre, hogy ül valaki a lépcsőnkön, amikor elé értem és rájöttem, nem tudok elmenni mellette. Ijedten ugrottam meg, ahogy kezdtem kicsit észhez térni.

-  Szia! – nézett rám kedvesen Márk, ahogy felállt ültéből. A délután érzett rossz érzés, mintha ezerszeresére fokozódott volna. – Nem vetted fel a telefont – az arcomat nézte kíváncsian, mikor már néhány perc elteltével sem szólaltam meg, csak néztem a végtelen óceánba, amit a szemei rejtettek.

-  Igen, mert nem voltam olyan állapotban – túrtam bele, a már szabadjára engedett hajamba. Kár lenne titkolni, úgyis átlátna rajtam.

-  Minden rendben? – lépett közelebb hozzám, és végigsimított a karomon. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, így lehajtottam a fejem. Vettem néhány mély levegőt, majd újra felnéztem rá.

-  Most már igen - aggódó szemekkel fürkészett, ezért egy mosolyt próbáltam magamra erőltetni, hogy megnyugtassam. A szemében láttam, hogy nem jártam sikerrel. Néhány pillanatig még várt a folytatásra, de miután rájött, hogy nem mondok többet, magához vont. Mellkasán nyugtattam a fejem, ahogy egyik kezével a hajamat simogatta, a másikkal pedig szorosan ölelt. Bocsáss meg! Bocsáss meg! – sírt egy hang legbelül.

-  Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – suttogta a fülembe halkan. Bárcsak ne lettem volna olyan idióta. Abban a pillanatban minden vágyam az volt, hogy a néhány órával azelőtti eseményeket eltöröljem. Könyörgő szemekkel néztem fel rá: Kérlek, bocsáss meg! Mérhetetlen fájdalom tükröződött a tekintetéből, ahogy végignézett  rajtam. Lágyan simogatta le a könnyeket az arcomról, aztán fölém hajolt, ahogy újra átfogta a derekamat, és magához húzott. Forró ajka lassan simított végig az enyémen, óvatos volt. Nem a vágy hajtotta, inkább a vigasztalás. És abban a pillanatban talán még az eddigieknél is sokkal jobban éreztem, hogy mekkora hibát készültem elkövetni néhány órával ezelőtt. Azonban ez soha többé nem fog előfordulni – hangzott a határozott állítás a fejemben, ahogy egyre szenvedélyesebben viszonoztam Márk csókjait.

- Halihó! – ijedtemben akkorát ugrottam, hogy kiesett a kezemből a fotóalbum. Az emlékektől ködös tekintettel néztem gyorsan körbe, újra ugyanabban az irodában találtam magam, mint ahonnan néhány perce – talán -, az emlékeim habjába merültem. – Szia Kislány! Mi a helyzet? – lépett elém Kitti – Bea lánya -, és mielőtt bármit mondhattam volna, a nyakam köré fonta karjait és magához ölelt. Ahogy ellépett tőlem gyorsan magamra öltöttem a mosolyomat és felálltam.

- Semmi különös – válaszoltam. Kissé rekedtes volt a hangom, ezért megköszörültem a torkom.

- Nekünk mennünk kell – szólt közbe Anya, amiért nagyon hálás voltam. Óvatosan néztem Beára reménykedve, hogy nem vette észre az előző elmélázásomat. Hiába. Ő volt az egyik olyan ember, akit szavak nélkül is megértettem, az arca pedig most erről ordított: „Ez meg mi volt? Minden részlet érdekel!” Szemeimet forgatva bólintottam, pedig nem voltam benne biztos, hogy be fogok neki valaha számolni az érzelmi életemről. Azért mielőtt még bárki bármit is mondhatott volna gyors köszönéseket követően karon fogtam Anyát és távoztunk.

-  Minden rendben? – kérdezte érdeklődve, mikor már a sétálóban sétáltunk a bicikliket magunk mellett tolva.

-  Persze – mosolyogtam rá erőtlenül.

-  Akarsz róla beszélni? – ezt is szerettem benne, hogy bár tudtam: majd megeszi a kíváncsiság, mégis lehetőséget ad nekem arra, hogy elhárítsam a kérdéseit.

-  Majd elmondom, ha végeztél a munkában, jó? – néztem rá engesztelően, ahogy odaértünk az említett helyre. Még indulás előtt mondta, hogy be kell néznie az irodába, ahol asszisztensként dolgozott, mert hívta a főnöke. Bosszúsan nézett az épületre – ami egy új építésű belvárosi üveg irodaház volt -, mert attól tartott, csak az időt húzom ezzel, ezért megpaskoltam a kezét: - Ígérem – mosolyogtam rá egy óriási ásítás kíséretében.

-  Bejössz? – intett a bejárat felé.

-  Inkább leülök a parkba – bár hívogatott a gondolat, hogy a légkondival hűtött helyiségben limonádét iszogassak.

-  Oké. Akkor sietek – nyomott két puszit az arcomra, majd otthagyta nekem a biciklijét.

Miután hozzálakatoltam a sajátomat az övé mellé a kerékpártárolóhoz, a park felé vettem az irányt. Nem ez volt az egyetlen „zöldövezet” a városban, nem is a kedvencem, de azért jó volt néhanapján itt megvárni Anyát. A szökőkúthoz sétáltam, ahol meglepő módon rajtam kívül nem volt senki. Leültem a csobogó víz előtti üres padra, ami mögött egy fa állt, így még az árnyékában a Naptól is védve voltam. Oldalra fordultam, és a karjaimmal átkulcsoltam a felhúzott lábaimat. Néztem, ahogy a kisebbnél kisebb madarak a fűben kotorásznak valami élelem után. A bátrabbak közelebb ugráltak hozzám, így halhattam az aranyos csipogásukat. A víz felől a szellő lágy fuvallatot hozott, ami kissé felfrissítette a már szinte fojtogató hőséget.

Ásítozva hajtottam a fejem a pad támlájának, miközben azon gondolkodtam miért nem lehet minden pillanat ilyen idilli, mint ez. Semmi sem zavart, minden olyan tökéletes volt, egy pillanatra nem jutott eszembe semmi, ami miatt aggódnom kellene. Sem a válás, sem az, hogy milyen gyorsan telik a nyár, és mindjárt itt van újra a suli; sem a fiúk. Igen, ők. Már megint – túrtam bele bosszúsan a hajamba. Na, eddig a pillanatig volt tökéletes a hangulatom. Már néha annyira elegem volt, a saját gondolataimtól… Sokszor azon kaptam magam, hogy róluk ábrándozom, ilyenkor általában kényszerítettem magam, hogy eltereljem a figyelmemet valami mással – kisebb-nagyobb sikerrel. Persze mikor kislány voltam ábrándoztam, hogy szerelmes leszek, eljön értem a szőke herceg, és nagy családunk lesz, de lassan rájöttem, hogy ezek csak álmok. Egy idő után elmúltak ezek az ábrándozások. Voltak olyan időszakjaim, hogy oda sem figyeltem egyik fiúra sem, nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Igen, voltak ilyen időszakjaim. A ragyogó múlt – sóhajtottam lemondóan. Erre tessék, itt vagyok, most tizenhét évesen tele kérdésekkel. A többieket látva reménykedtem, hogy nálam a „szerelem” nem jár majd elmebajjal. Hát igen, a remény hal meg utoljára… Miért kell mindig mindent túlbonyolítani?- tettem le újra a földre a lábaimat, majd rájuk könyököltem és a tenyerembe temettem az arcom.

-  Szia! – ijedten kaptam fel a fejem. Egy lány állt előttem szürke atlétában, egy farmer sortban és egy fekete tornacipőben. Szinte derékig erő, kiengedett szőke hajával úgy nézett ki, mint egy oroszlán. Pirospozsgás arcából szinte áradt a vidámság.

-  Szia! – visszamosolyogtam rá, miközben próbáltam rájönni, hogy ismerem – e őt. Nem hinném, abban biztos voltam, hogy ha találkoztunk volna, arra emlékeznék.

-  Leülhetek? - simította hátra a szemébe hulló hajszálakat. Válaszként csak a mellettem lévő üres helyre intettem. – Min gondolkodtál?

-  Tessék? – zavart arcomat látva felkuncogott, ami valahogy engem is felvidított.

-  Tudod, az előbb, olyan bosszúsnak tűntél – magyarázta, majd várt egy kicsit, amíg nekem is leesik, hogy mire célzott. Az arcomon a mosoly rögtön grimaszba torzult, amit látva megint kuncogott.

-  Semmin – hessegettem el a gondolatot a kezemmel, miközben a szemeimet forgattam.

-  Aha – nézett rám sokatmondó vigyorral az arcán. Olyan ismerős ezekkel a kékeszöld szemekkel.  De honnan? – Szóval szerelmi probléma…

-  Nincs itt semmiféle probléma – szegültem szembe vele, amire újra kacagni kezdett. Olyan volt a hangja, mint a zeneszó. Elég volt hallani, már jobb kedvre derült az ember tőle, az előbbi fáradtságom is egy szempillantás alatt elillant. Ahogy beszélt hozzám, és szemeimbe nézett, minden mozdulata olyan ismerős volt, de nem jöttem rá, hogy honnan.

-  Mondok én neked valamit – kezdett bele még mindig mosolyogva – néha össze fogják törni a szívedet és néha te töröd össze majd másokét – Miről beszél? – Ez is hozzátartozik az élethez. Nem irányíthatsz mindent, főleg nem az érzéseidet. Pont abban a korban vagy, hogy a kuszaság a fejedben elkerülhetetlen – szólni akartam valamit, bármit, de nem tudtam. –Tudom, most az az egyik legnagyobb problémád, hogy melyik fiú az igazi, mert mind a kettő iránt érzel valamit, de azt kell, hogy mondjam: az is lehet, hogy egyik sem – Ezt… ezt … meg honnan… ? – dadogtam, de egy hang sem jött ki a torkomon. A kimondatlan kérdésemre csak engesztelően megvonta a vállát: - Tapasztalat – egy kicsit elhallgatott, megvárta, amíg magamhoz tértem újra. Majd folytatta: - Sajnos akaratlanul is meg fogsz bántani embereket, emiatt ne rágd magad. Lehet, hogy azt érzed, szükséged van valakire, akire támaszkodhatsz, akinek a karjai között biztonságban érzed magad, akivel megtervezhetitek a jövőtöket lépésről lépésre. De biztos, hogy ez tesz boldoggá? Emlékszel még, kiskorodban miről ábrándoztál? Eltervezted, hogy a férjeddel majd egy fehérkerítéses családi házban fogtok élni a gyerekeitekkel, és a hátsó kertben majd lesz egy kis tavacska és mellette egy hintaágy a nyárfák árnyékában – ő is erről ábrándozott? De kreatív voltam már akkor is... - Azóta talán rájöttél, hogy nem minden úgy alakul, ahogy eltervezted – hát igen. - Bármennyire görcsösen ragaszkodsz valamihez, annyival nagyobb a valószínűsége, hogy nem kapod meg. Nem baj, ha néha elveszted az irányítást. Nyugi, fogsz még arccal előre a porba esni, és érzed majd azt, mintha kitépték volna a szívedet a helyéről. Ezt mindenki átéli – veregette meg a vállam, hogy megnyugtasson, mert a légzésem őrült vágtába kezdett. Kicsit sikerült is a célja, lassan újra visszaállt a rendes szívverésem. De érzetem, hogy zúgni kezd a fejem a hallottaktól. Ki ő? És miért mondja mindezt most nekem? – A lényeg, hogy ne akarj annyira a kezedben tartani mindent, hogy elfelejts élni! Csak azt tudom javasolni, hogy ússz az árral egy kicsit, majd minden helyreáll!

-  Meg fogok fulladni – nyögtem alig hallgatóan, amire újra széles mosoly kúszott az arcára, ahogy átkarolta a vállam. Nem húzódtam el tőle, pedig nem szerettem, ha idegenek hozzám értek.

-  Ügyes leszel – paskolta meg a kézfejem, majd elengedett és felállt. – Csak hallgass a szívedre! És, Beca, sose felejts el mosolyogni! – bennrekedt a levegőm, ahogy kérdőn néztem rá: Honnan tudja a nevem? -  Nem kell mindent megértened, ami körülötted folyik – kacsintott rám mosolyogva, majd megfordult és elindult a park másik irányába. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam mi is történt az elmúlt pár percben, a hallottak jártak a fejemben, több ezer más kérdéssel egyetemben. Ki volt ő? És honnan ismert? Még mielőtt eltűnt volna a sarkon, utána kiáltottam:

-  Ki vagy te?

-  Csak egy barát – kacagott fel csilingelős hangján, majd intett a kezével, és eltűnt a fák takarásában.

Ott hagyott engem, egyedül. Egyedül a gondolataimmal. „Ússz az árral”, „nem irányíthatsz mindent” – sorakoztak a fejemben az elhangzott szavai, ahogy a szökőkutat néztem. „… sose felejts el mosolyogni.” Itt az ideje, hogy észhez térjek – hirtelen egy kéz kezdte rázni a vállam, olyan nehéznek éreztem a fejem, kezdett elhomályosulni a kép, a hangok összekuszálódtak. Küzdöttem a sötétség ellen, ami húzott maga felé, de eredménytelenül. – Beca. Beca – valaki a nevemen szólongatott. Rémület fogott el. – Rebeka – sötétség csak egyre inkább húzott, elhagyta az erő a kezeimet, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna a csuklóimra. – Rebeka! – hunyorogva nyitottam ki a szemem újra, de éreztem, hogy valami megváltozott. Újra rám telepedett a bágyasztó hőség, nehezen vettem a levegőt, ahogy próbáltam észhez térni. Ahogy megfordultam éreztem, hogy megfájdul a nyakam. Lassan kezdtek eltűnni a csillagok a szemem elől, és kitisztult a kép. Kiszáradt a szám. Az előttem álló alakra néztem, aki az előbb a vállamnál fogva rázogatott: Anya nézett rám, majd mosolyogva végigmért. Én is követtem a példáját: a padon ültem oldalra fordulva két lábamat felhúzva magam elé…

- Jó reggelt, Csipkerózsika!   

Örülnék, ha megosztanátok velem a véleményeiteket! =)