Egy végtelennek tűnő boldog pillanat

Sziasztok!

Mivel a következő fejezetet még nem érzem annyira magaménak, ezért úgy döntöttem, kicsit halasztok.
De addig sem maradtok olvasnivaló nélkül. =)
Ezt a szösszenetet még "írói pályám" elején készítettem. Lehet, hogy nem a legjobb művem, de én szeretem. Tudom, elfogult vagyok. De megtehetem. =D
Hogy ne legyenek félreértések, ez nem kapcsolódik az alaptörténethez! Ez az én kis szárnypróbálgatásaim egyike. =)

Egy kis bepillantás a régi énembe:

Puszi: Emi =)

Egy végtelennek tűnő boldog pillanat

Az érzelmi kötődés veszélyes sportág. Számtalan akadályba ütközhetünk, miközben az ismeretlenben tapogatózunk. Aztán meg ott van az az érzés: a félelem, ami hatalmába kerít folyton. A félelem attól, hogy, megsérülünk, a félelem, hogy amit megkaptunk egy nap elveszíthetünk, a félelem attól, hogy minden jó véget ér. Aki volt már egyszer igazán boldog, az tudja, semmi sem tart örökké. Mindig jön valami, ami megtöri a gondtalanságot.

Nincs olyan, hogy valaki mindig boldog. Viszont vannak pillanatok, mikor igazán boldogok lehetünk. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy összevesztünk a szüleinkkel, vagy rossz jegyet kaptunk a suliban, vagy alulmaradtunk egy vitás helyzetben. Ekkor nem bánkódunk semmi miatt, csak kiélvezzük az adott pillanatot. De ezek olyanok, mint a nyári szellő, elsuhannak a fák között, megérintik arcunkat, de mire észbe kapunk már a nyomuk is elvész, csak egy-egy foszlány marad a gondolatainkban. Ennek a harmónia az oka. Senki sem maradhat maradéktalanul boldog túl hosszú ideig, az természetellenes lenne. Ironikus, nemde bár?

De mi is valójában a boldogság. Mindenkinek mást és mást jelent. Azt tudom, én mikor voltam boldog. Ám, ez mindig máshoz kötődött. Van egy kép a fejemben, hogy mikor lennék teljesen elégedett. Vágyálom, talán ez a legjobb szó rá, mivel tisztában vagyok vele, hogy lehet, soha nem válik valóra. De azért mégis, hátha. Tudom, néha megéri reménykedni.

Szóval akkor lennék igazán boldog, ha azok, akik fontosak nekem gondtalanok lennének. Érthető a problémám? Mindenkire más és más gyakorol hatást, így nagyon kicsi az esélye, hogy egy adott pillanatban mindenki maradéktalanul boldog legyen. De semmi sem lehetetlen, nem igaz?

Volt az életem során egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy pillanat mikor bár társaságban voltam, mégis egyedül éltem át a boldogság mámorító érzését úgy, hogy minderről mit sem tudtak a körülöttem lévők. Akkor azt éreztem, hogy az idő megállt, és akár örökre ott tudtam volna maradni. Boldogságom nem kötődött semmilyen kimondottan különleges eseményhez, talán ez rejtette a varázsát is. Olyan egyszerű és természetes lehetett az a momentum mások számára, ám nekem nagyon sokat jelentett. Rátaláltam valamire, ami hiányzott az életemből…

Két számomra nagyon fontos emberrel voltam akkor. Velük, akikre mindig számíthatok, bármi történjék is. Családom tagjaiként szeretem őket, vagy még annál is jobban. Hisz a barátokhoz nem fűz a vér köteléke, így ezek a kapcsolatok ezerszer erősebbek. Jelenlétük nem természetes, meg kell küzdeni értük, és rengeteg energiát emésztenek fel, de mindezek mellett felbecsülhetetlen az értékük.

Az a bizonyos varázslat egy péntek délután talált meg, amikor is meglátogattam a lányokat. Hogyan is jellemezhetném őket? Egy testvérpár, akik lehetnének olaszok is, annyira temperamentumosak. Talán ezért is olyan jó írók. Mindent szenvedéllyel és rengeteg érzelemmel élnek meg. Fantáziájuk határtalan. Elhivatottak és nagyon erősek. Bár külsőre eléggé hasonlítanak, mégis más- más személyiségek. Nehéz lenne őket skatulyákba besorolni, hisz annyira különlegesek.

Szóval, egy átlagos tavaszi napon az iskolapadban ülve fogant meg bennem az elhatározás, hogy meglepem barátaimat délután, mert már olyan régen láttam őket. Mivel nem szóltam előre látogatásomról - mert tudtam, hogy akkor legjobb barátnőm nem engedné meg, mondván: még mindig nagyon betegek -, így be sem engedtek… amíg ki nem takarították a házat. Mondtam már, hogy maximalisták, ha a házuk tisztaságáról van szó? Miután nagy nehezen rávették magukat, hogy mégis ajtót nyissanak, legjobb barátnőm az összes ismert fenyegetésével lebombázott, amiért előre nem jeleztem érkezésem. Mivel hiányuk már rosszabb volt, mint ha én is egy hete az ágyat nyomtam volna, nem foglalkoztam húgom ellenkezésével és megöleltem. Annyira örültem, hogy viszontláthattam őket. Azt terveztük, hogy gyorsan lemásoljuk a házikat, amik a suliban felgyülemlettek, majd tartunk egy csajos dumadélutánt. Kibeszéltük magunkból, ami a szívünket nyomta, vagyis megpróbáltuk. Arra egy egész éjszaka sem lett volna elég, hogy elmondjunk mindent. Igen, mi is nőből vagyunk, nem kell meglepődni! Nevetgéltünk, kielemeztük a feltörekvő popcsillagokat, akiket a tv-ben hallottunk, beszéltünk könyvekről, az osztályról, mindenről, ami az eszünkbe jutott. Már néhány órája náluk voltam, legjobb barátnőmmel beszélgettem a nagyszobában, amikor is bejött a szobába legkisebb húgunk. Mind a ketten tehetséges írók - ahogy már említettem -, ezzel kapcsolatban szeretett volna mutatni nekünk valamit. Mivel sokszor panaszkodtam már arra – persze, csak megjátszott sértődöttséggel -, hogy vér szerinti nővére mindig hamarabb olvashatja a történetének az új fejezeteit, mint én, így most ajándékba megkaptam az elsőbbség jogát. Nem kell mondanom, repestem az örömtől. Leültem a számítógéphez és belevetettem magam az olvasásba. Szemeim száguldoztak a sorok között, gyakorlatilag faltam a betűket. A történet magával ragadott. Az arcomra mosoly ült ki, a széken előrébb csúsztam, hátha ezzel még közelebb kerülhetek az eseményekhez, erre persze fojtott kuncogást hallottam a hátam mögül. Az író szemléli olvasóközönségét… De nem néztem hátra, nem akartam kilépni a képzelet világából. Mikor az utolsó mondatot is harmadjára olvastam vissza, már képes voltam levenni szememet a monitorról. Hátrafordultam, és tudtam, nem kell mondanom semmit, mert az arcomon elterülő széles mosoly mindent elárul a véleményemről. Mindig is jó érzékük volt a lányoknak a befejezésekhez, ezt folyton a tudtukra is adtam, amire persze sunyi kis nevetés volt a válaszuk. Tudták, hogyan kell felcsigázni az olvasókat. Folytatásért kiáltottam, persze csak csendesen. Miután szomorúan konstatáltam, hogy nem kapok többet, legjobb barátnőm lépett be a szobába. Elfoglalta a helyemet a gépnél, még én befészkeltem magam a franciaágyba kisebbik húgom mellé. A falnak támasztottuk hátunkat és testvérünk reakcióit figyeltük, ami tényleg jó mókának bizonyult. Ahogy ott ültem, fejemet barátnőm vállára hajtva. Magába kerített egy érzés, mintha minden lelassult volna. Mintha órákig ültünk volna ott, így hárman, abban a kis szobában. A nevetésünk átjárta az egész házat. Minden olyan nyugodt volt, és békés. Abban a röpke pillanatban elfelejtettem minden bánatomat, mindent, ami miatt ideges lehettem volna.

Abban a bizonyos pillanatban… boldog voltam. Könny csordult ki a szememből, amit nem töröltem le. Hagytam hagy járja át testem minden porcikáját a fejem búbjától a talpamig a boldogság bizsergető érzése. Úgy éreztem annyi év után újra otthonra találtam. Hisz ott az otthon, ahová a szív húz. Engem fogadott testvéreim mellett talált meg a boldogság. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy most már minden sínen van, biztos voltam abban, hogy a jövő még sok mindent tartogat a számunkra, így együtt. Arra gondoltam, hogy végre azokkal vagyok, akiket nagyon szeretek. Tudtam, bármi történjék is, őket örökre a szívembe zártam…