18. fejezet - Túl közel

Sziasztok!

Újra itt a következő rész. Köszönet az előző fejezethez kapott pipákért, és komiért:

Mili, nem is tudom, hogy hányszor mondtam már, mennyire örülök, hogy te itt vagy, és mindig elmondod a véleményedet. Nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm, hogy itt vagy, remélem, hogy ez a rész is elnyeri a tetszésedet. =)

Nem írok ismertetőt, nem  szaporítom tovább a szót! =D

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

18. fejezet - Túl közel

-  Lődd le magad! – hallottam Maja hangját - ami mosolyt csalt az arcomra -, ahogy beléptem a barnára festett kiskapun. A garázs felé indultam, bár kicsit fáradt voltam, de mégis vidáman tettem meg azt a néhány lépést. Az idő kellemes volt, lágyan fújt a szél – megremegtetve a fák leveleit -, így jó választásnak tűnt, hogy reggel az egyik kedvenc farmeromat, az enyhén kivágott sárga trikómmal vettem fel, a hajamat pedig lófarokba fogtam hátra. A talpam alatt a fű száraz volt az állandó nyári hőségnek köszönhetően, de láttam, hogy az udvar végében jó néhány locsoló ki volt szúrva a földbe. A szellő hűsítő levegőt hozott felém az áradó vízsugarak felől, amitől felfrissültem egy kicsit.

Nem lepődtem meg, mikor az autófeljárón egy asztalt találtam telepakolva kajával. Szóval Krisz már itt van. A földre tett hűtőláda felé hajolva pillantottam meg legjobb barátnőmet, aki amint észrevett, mosolyogva lépett oda hozzám, és megölelt.

-  Téged kezeltetni kellene – kiabálta Maja, a hangjából ítélve kicsit ingerülten. Barátnőm oldalán sétáltam be a garázsba – vagyis inkább a stúdióba -, aki a tesóját nézve halkan kuncogott, majd a gitárjához lépett, ami a fal mellett állt az állványán. Kíváncsian hallva körbe, próbáltam rájönni legkisebb húgicám idegességének az okára, ami nem volt nehéz feladat, mert rögtön kiszúrtam a dobfelszerelés mögött ülő Kriszt, aki vigyorogva törölgette a cintányérokat.

-  Jaj, most miért? Csak annyit mondtam, hogy simán felvehetnénk azt a lányt a bandába.

-  De hisz nincs is semmiféle banda, a csaj meg egyébként sem tud semmilyen hangszeren játszani. Csak azért jön be neked, mert lazán alád feküdne – idegesen huppant le a barna kanapéra, ami a fal mellett állt.

-  Hmm... – vágott komoly fejet Krisz. Féltem a folytatástól: - Szerintem oboán meglehetősen ügyes lenne. Egy kis gyakorlás csodákra képes – bólogatott elismerően, miközben állta Maja szúrós pillantásait. Undorító.

-  Fúj! – Maja hirtelen felpattant ültéből, és az egyik párnával a kezében kezdett közeledni a srác felé, aki kissé megemelkedve a székén egy letörölhetetlen vigyorral az arcán várta a támadást. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet, ezért ezt a pillanatot választottam arra, hogy közbelépjek. Főleg arra tekintettel, hogy a dobfelszerelés mellett állt a szintim, amit még a széltől is óvtam, nemhogy még két hormonoktól túlfűtött tini párnacsatájától.

-  Sziasztok – léptem gyorsan Maja elé, és nyomtam egy puszit az arcára, majd megöleltem. Éreztem, hogy szabadulna már a karjaim közül, de nem eresztettem, addig nem, amíg kicsit le nem higgadt. – Egy nő nem verekszik, az nem nőies – súgtam a fülébe, hallottam, ahogy mérgesen kifújta a benntartott levegőt, nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy forgatta a szemeit is – abban nagyon jó volt, főleg életének ennek a szakaszában. – Csak kíméletesen! Mert ha a szintimnek baja esik, nem fogok attól megrémülni, hogy bepiszkítsam a kezem – fogtam meg a két vállát kényszerítve, hogy a szemembe nézzen, ahogy kicsit eltartottam magamtól. Tudtam, hogy a nőies megszólalásommal nem győztem meg, így új taktikára váltottam. Úgy tűnt bevált, mert egy percnyi farkasszemnézés után fújtatva visszaült a kanapéra és a párnát az ölébe vette, miközben villámokat szóró tekintettel Krisszel szemezett. Szinte szikrázott a levegő közöttük… – megforgattam a szemeim, ahogy Zoéra néztem. Vigyorogva könyveltem el, hogy ő is ugyanazon a véleményen volt, mint én. Egy szavak nélküli néma párbeszédben meg is „tárgyaltuk” az előbb látottakat, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Imádtam, hogy szinte mindig tudtuk, hogy mit gondolt a másik, még akkor is, ha a véleményünk merőben eltért. Néha nagyon hasznos volt ez a „társalgási módszer”, főleg ebben a pillanatban, mert biztosra vettem: egy épp hangszer sem maradt volna a kis házistúdiónkban, ha Maja meghallotta volna, hogyan vélekedtünk a nővérével róla és Kriszről. Látszott rajtuk, hogy alakulóban volt közöttük valami. Maja minden ellenszegülésével szemben úgyis igazunk volt, ebben biztosak voltok, főleg ha azt is figyelembe vettük, hogy húgicánk még mindig itt ült, pedig máskor egy-egy csúnya beszólással faképnél hagyta azokat, akik kihúzzák nála a gyufát. Most mégsem ment sehova, inkább maradt, hogy tovább élcelődjön. Hmm… ez jelenthetett valamit – kuncogtam az orrom alatt.    

Miután megbizonyosodtam, hogy a balhéjuk nem fajul tettlegességbe, visszamentem a ládához, és én is elkezdtem benne kotorászni egy ásványvíz után, mert megszomjaztam. Néhány perc kutakodás után – lefagyott kezekkel -, diadalmasan mosollyal az arcomon álltam fel, amikor is ijedtemben bennrekedt a levegő a tüdőmben. Ő itt, már megint? Közvetlenül előttem állt egy kék kockás térdnadrágban és egy sárga pólóban, kócos hajjal - amin megcsillant a Nap sugara -, a szeme jobban ragyogott, mint eddig bármikor, de a tekintette kicsit furcsának tűnt, ahogy engem bámult. Zavaromban éreztem, hogy vér szökött az arcomba. – Szia – nyögtem ki halkan. Mi ütött belém? - a szívem a kétszeres tempóra kapcsolt, a gyomrom összerándult. Biztos csak az ijedtség miatt. Ő hogy kerül ide? Mikor kérdeztem Zoét, hogy Ő is itt lesz-e, azt mondta: „Tomi nem ér rá.” Erre tessék. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez barátnőm csínytevése, vagy a véletlen műve. Ha tudtam volna, hogy ő is eljön, akkor nem jöttem volna el, vagy mégis? Miért ne? Ő nem jelent semmit, hisz csak egy párszor álmodtam vele, és nekem egyébként is meglehetősen jól halad a kapcsolatom Márkkal. Akkor meg mi bajom van most? Miért gondolok rá folyton? Miért érzem magam olyan furcsán a közelében? Biztos a meleg miatt… el kell majd mennem orvoshoz!

Néhány pillanattal később, mint aki az álmából ébredt, összerezzent, majd megrázta a fejét, mintha csak egy gondolatot akart volna kiűzni belőle. - Helló – köszönt vissza szinte alig hallhatóan, majd rögtön a fal mellett álló másik gitár felé vette az irányt.

Biztos, mert hirtelen álltam fel és a vérnyomásom még a padlón volt - vagy, csak mert elment az eszem -, kicsit megszédültem, ezért léptem néhány bizonytalan lépést oldalra, így majdnem összeütköztünk, ahogy megpróbált elmenni mellettem. Láttam, ahogy a kezével utánam nyúlt, de még mielőtt elérte volna a karom megtorpant, valami átsuhant az arcán. Basszus – lesütöttem szégyenemben a szemem, majd gyorsan újra egyenesbe állt. Ez meg mi volt? – Bocsi – nyögtem alig kinyitva a számat, majd a következő pillanatban hátat fordítva neki, és a szintetizátorom mögé léptem. Zoé elégedett vigyora eléget elárult abból, ő tudta, hogy Tomi itt lesz. Ez a csaj egyszer a sírba visz. Éreztem Tomi pillantását a bőrömön, inkább a billentyűket fixíroztam, nem belenézni a szemébe. Azokba a zöld szemekbe, amiknek a színét a bőre enyhe barnás fénye kiemelte… Elég legyen!  

Hallottam, hogy néhány perccel később leült az egyik székre a gitárjával a kezében, csak akkor mertem felnézni a hangszeremről. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ahogy észrevettem, hogy most már nem engem nézett, hanem a gitárját babrálta, így alaposan szemügyre vehettem az újonnan berendezett „stúdiót”. Ez a hely volt Zoé kedvence az egész házban – valahogy meg tudtam érteni. A ház oldalába nyíló garázst alig egy hete kapta meg a szüleitől, hogy berendezze a saját kis zenei kuckóját. Barátnőm annyira boldog lett ettől az ajándéktól, hogy rögtön munkához is láttunk. A falakat fehérre festettük, majd teleragasztgattuk különböző bandák posztereivel. Utoljára két nappal ezelőtt jártam itt, amikor is áthoztuk az én szintimet is, így ez lett hivatalosan a „stúdiónk”. Megbeszéltük, hogy néha majd összejárunk zenélgetni egy páran, aztán majd alapítunk egy bandát, ami számomra inkább csak egy álmodozás volt, mint egy határozott cél.

Az elmúlt pár napban egyre több minden került a helyére, így foglalta el a helyiség hátsó részét a szintim és Krisz dobfelszerelése. Be kellett vallanom, leesett az állam, mikor megtudtam, hogy ez a bolond srác hangszeren játszik, vagyis hangszereken – mert mind kiderült nem csak a dobverő áll jól a kezében, de a szaxofon is. A barna kanapé – amin még mindig Maja ült -, a bal oldali fal mellé volt tolva néhány székkel együtt, amiken különböző rongyok lógtak, némelyiken kották hevertek szanaszét. A rend nem a legmegfelelőbb szó arra, hogy az itt uralkodó helyzetet leírjuk. Már messziről látszott, hogy művészlelkek vagyunk – húztam ki magam büszkén mosolyogva. Ahogy körbefuttattam a szemem láttam, hogy Maja szusszanásnyi szünetekkel még mindig szócsatákat vívott Krisszel.  Aztán folytattam a leltárt: jobb oldalt állt egy asztal az ajtó mellett, ami a házba vezetett – úgy terveztük, hogy oda fog majd kerülni a keverőpult - már ha sikerül majd összegyűjtenünk rá a pénzt. Aztán hagytunk helyet még az erősítőknek is a gitárállványok és a székek mellett, amik elengedhetetlen tartozékai voltak álmaink stúdiójának.

Öntudatlanul nyomkodtam a billentyűket, miközben félpercenként lopva rápillantottam. Egyszer-egyszer találkozott a tekintetünk, de olyankor mindig gyorsan inkább beletemetkezett a gitárja hangolásába. Még innen távolról is jól látszott, hogy kicsit feszült volt. Miattam? Persze pont miattad – kontráztam rá saját bugyuta gondolataimra. Általában szerettem a gondolataimba merülni, de mondjuk az érzelmi életem elemzése ez alól kivétel volt. Most mégsem tudtam megállni. Sehogy sem jöttem rá, hogy miért is viselkedek olyan furcsán a közelében: elakad a lélegzetem, pillangók szállják meg a gyomrom. Biztosan elment az eszem. Mással nem tudom megmagyarázni – kezdtem egyre feszültebb lenni, ahogy megint ugyanarra felé haladtam a gondolataimmal: nem értettem semmit. Egyáltalán miért foglalkozom én vele, hiszen ő látszólag magasról ejt rám? Biztos egy elmebetegnek tart. És be kell vallanom nem is téved sokat. Utálom a tinédzserkort! Bárhonnan közelítettem meg a „problémát”, sehogy sem találtam a megoldást. Pedig valójában nagyon szerettem a kihívásokat, de úgy éreztem ennek a rejtvénynek nincs is megoldása. Gondolataimba merülve néha elkaptam egy-egy mondatfoszlányt Maja és Krisz szóváltásaiból: „Néztél már tükörbe?”, „Csodálkozol, hogy nincs barátnőd?”, és hasonlókat. Milyen csodálatos a szerelem – mondtam magamban ironikusan, miközben grimaszra húzódott a szám.

Akárhogy próbálkoztam – bár lehet, hogy nem eléggé kitartóan -, de minduntalan visszakanyarogtak az agytekervényeim Tomira… Hisz alig ismerem, találkoztunk vagy háromszor, de mióta kimentett a vízből nem tudom kiverni a fejemből, az a dal… Alig beszéltünk néhány mondatot, de Zoé áradozásaiból szinte már úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném. Elég legyen! Neked Márkra kell gondolnod! A srácra, aki látszólag odavan érted, meghallgat, ölel, és nem mellékesen fantasztikusan csókol. Annyira egyszerűnek tűnik azt mondani, hogy „ne foglalkozz vele”, vagy „felejtsd el”, pedig valójában mindez most szinte teljesen lehetetlennek tűnik. Pedig azt kellene, hisz nekem ott van Márk. Márk. Márk. Márk. Ő olyan kedves és figyelmes, és megdobogtatja a szívem, udvarias, jó a humora, figyel rám. Mikor csókol, megszűnik minden. Hogy kívánhatnék ennél többet?  Biztos a hormonok miatt van mindez. Minden tinédzser átmegy ezen? Remélem, különben kénytelen leszek dilidokihoz menni. Hogy lehet, hogy a fiúk így elvegyék az ember eszét? Ez esztelenség. Pedig megesküdtem magamnak, hogy egy fiú sem kerget az őrületbe, erre tessék.  Mondjuk, ők ketten vannak…

Ijedten ugrottam egyet, ahogy Krisz egy erős ütéssel a cintányérokra csapott, legszívesebben elmondtam volna egy - két nem túl szép szót, de visszafogtam magam. Mély levegőket vettem, hogy visszaálljon a légzésem a normális ütemébe, miközben próbáltam rájönni, hogy min vitatkozott épp abban a pillanatban Majával. Sikertelen próbálkozás volt, úgy tűnt épp az adott téma végére értek:

- Mert a pasik idióták… Komolyan, nem tudnál valaki mást szekálni helyettem? – fakadt ki húgom, ahogy újra visszahuppant a párnái közé. Érdeklődve figyeltem Krisz reakcióját, reménykedve abban, hogy ezzel sikerül elterelni a figyelmemet az előző gondolataimról. A srác elgondolkodva nézett körbe, új áldozat után kutatva, ami megmosolyogtatott, amíg meg nem állapodott a szeme rajtam. Az arcomról rögtön lehervadt a mosoly, ahogy az övére egy gonosz „na, mos megszívtad” vigyor kúszott. Mit akarhat, vagyis inkább mit tudhat? Fogalmam sem volt, hogy mit tartogathatott a számomra, bár ez nem volt igaz… Gondoltam, hogy talált valami jó vízbefulladós viccet, vagy valami „miért jobbak a férfiak a nőknél” beszólást, azt még lazán elviseltem volna, de nem volt szerencsém:

- Ha már pasik… Becaaaa – nyújtotta el a nevet, hogy ezzel is az idegeimet húzza. Csak nehogy rákérdezz Tomira, csak őt ne! Aztán így folytatta: - milyen volt a randid azzal a szépfiúval?

Elsőnek értetlenül néztem rá: Miről beszél? Milyen szépfiúval? Én csak Márkkal randiztam, de ő nem szépfiú. Egyáltalán ő honnan tud a randimról? Csak ráhibázott volna? - kíváncsian néztem a lányokra, de mindketten a fejüket rázták jelezve, hogy ők nem mondtak semmit. De hiszen senki másnak nem meséltem a lányokon és Anyáékon kívül Márkról. Rajtuk kívül pedig csak egy valaki tudott róla… Tomi! – kiáltotta egy hang a fejemben. Ő ott volt, mármint, találkoztunk, és neki Márk elmondta, hogy hova megyünk. Gyorsan rá kaptam a pillantásom, így láttam, hogy mérges szemekkel néz a barátjára, majd - mivel ő csak vigyorgott haverja arckifejezésén - megérzethette, hogy figyelem, mert óvatosan felém fordult. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, nem azért, mert semmi nem látszott rajta, inkább túl sok minden. Annyi kifejezés suhant át az arcán, de nem tudtam semmit sem hová tenni: kíváncsiság, zavartság, harag… Most mi van? Tudtam, hogy mit szerettem volna hallani válaszként erre a mondatra, de az annyira abszurdnak tűnt. Annyira bolondnak éreztem magam. Legszívesebben megfejeltem volna egy falat…

- Na? – vonta fel a szemöldökét Krisz. Kérdőn néztem rá, aztán leesett, hogy ő melyik kérdésre gondol a több száz közül, amelyek az agyamban cikáztak. Éreztem, ahogy elvörösödöm, amit ő is észrevett, kacagva csapott a dobra: - Egy - null – húzta ki magát büszkén ültében.

- Jó volt.

- Ennyi? – várta, hogy folytassam, de nem tettem, a szemem sarkából újra Tomira néztem, aki egy halk dallamot kezdett el játszani a gitárján. – Egyébként, hogy áll a tütű a  szépfiúdon, szokott balerinát játszani? – Micsodát? Oké, az rendben van, hogy Tomi látott a városban. De honnan tudta Krisz, hogy Márk a színházban dolgozik?

- Nem. És ne hívd úgy, hogy szépfiú! Van rendes neve is: Márknak hívják – kezdtem egyre mérgesebb lenni, amit még az is fokozott, hogy egyre inkább összezavarodtam.

- Egyáltalán miért kezdesz ezzel a szépfi… Márkkal – helyesbítette, ahogy meglátta szúrós pillantásomat -, amikor én is itt vagyok neked?- mutatott végig a testén egy ezer wattos vigyor kíséretében, amitől nevetnem kellett. Ha ezt akarod, akkor állok elébe – húztam ki magam, az kanapé melletti asztal mögött állva, egy angyali mosollyal az arcomon:

- Meddig érsz rá? – csipkelődtem.

- Egy - egy – ütött egyet a dobra elismerően. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Jött belőle minden: felszínes, személyes, pikáns, és undorító kérdés, vagy beszólás, ami éppen eszébe jutott. A szópárbajunk meglehetősen kiegyenlített volt, bár ebben nagyban hozzájárult, hogy nekem Maja is besegített. Ő azért mégiscsak gyakorlottabb volt ezen a téren, mint én. Néhány kérdésnél lopva Tomira néztem, de sosem nézett fel, nem vettem észre rajta semmi lényeges változást, talán csak mintha feltűnően unatkozott volna, így egyre inkább kezdtem kiverni a fejemből, hogy esetleg én érdekelhetem őt. Nem mintha valaha lett volna alapja annak, hogy ez egyáltalán megforduljon a gondolataimban. Biztos azért, mert nő vagyok, de olyan jól esett volna, ha legalább egy kis érdeklődést mutat irántam – szomorodtam el csalódottan. Elég legyen!

Aztán megváltozott valami:

- Rendben, akkor egy dolgot mondj meg nekem, miért pont ő? - ez egy nagyon jó kérdés volt Krisztől, ezt be kellett látnom.

- Mert ő kedves – kezdtem tétovázva. – Udvarias, és odafigyel rám, meghallgat, van humora, és előzékeny, egyenrangúként viselkedik velem, és nem kezel le – küldtem egy szúrós pillantást a vallatóm felé. – Őszinte velem és türelmes – szépen lassan soroltam fel egyesével a tulajdonságokat, miközben egyre inkább kezdett a hatalmába keríteni az érzés: valami nem stimmel. Mintha hiányzott volna valami, de nem jöttem rá, hogy mi az… - Romantikus – erre Krisz elkezdte azt játszani, hogy rosszul van, aztán Tomira néztem. Nem tudtam megállni, hogy ne így tegyek. De nem változott semmi, ugyanúgy játszott tovább, mint eddig, ami feldühített. Nem igaz, hogy ilyen bolond voltam! A hirtelen támadt feszültségemtől kicsit hangosabban és ingerültebben zártam le a témát. Nem akartam erről beszélni, főleg nem itt: - De tudod mit? A leginkább azért, mert ő az egyetlen, aki azt mondta nekem, hogy más vagyok, mint a többiek. És mielőtt még bármit is mondanál – vágtam közbe felemelt kézzel, mielőtt kinyithatta volna a száját, mert láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle valami -, tudom, hogy igazat mond, és nem csak azért fűz, hogy a te szavaiddal élve: „felkérjen egy fekvőtangóra”- mondtam szinte kiabálva, miközben idegesen hadonásztam a kezeimmel.  

Ahogy felfogtam, hogy mit tettem néhány pillanattal ezelőtt, hirtelen szorító érzést éreztem a mellkasomban. Király! Még az eszem is elvesztettem. El akartam tűnni innen. Még életemben nem emeltem fel a hangomat így senkivel szemben, a családomon kívül, erre tessék, ez a kis mitugrász kihozza belőlem az „állatot”. Olyan dühös voltam - leginkább magamra -, majdnem szétrobbantam, gyors léptekkel igyekeztem a kijárat felé. Nem néztem senkire, csak lehajtott fejjel próbáltam megkerülni a székeket, amikor az egyiknek a lábában megbotlottam. Nem estem el, de mérgesen szitkozódtam egy sort az orrom alatt, majd, mint egy vak őrült, köszönés nélkül kezdtem el szaladni az udvaron a kijárat felé. Azonban mielőtt a kezem elérte volna a kilincset, valaki erősen megfogta a csuklómat hátulról, és megfordított. Már ott tartottam, hogy jól leordítom az ő fejét is, vagy megverem, de akkor hirtelen egy az enyémnél is dühösebb szempárba ütköztem. Megrémültem. Tekintetét az enyémbe fúrta, miközben egy cseppet sem engedett a szorításából. Éreztem a belőle áradó haragot, szinte tapintható volt a feszültsége. A dühöm egy szempillantás alatt elszállt. Annyi minden futott át az arcán… Alig volt köztünk néhány centi, éreztem leheletét a bőrömön, görcsbe rándult a gyomrom, ahogy furcsa bizsergés szaladt végig a testemen. A szívem majd kiugrott a helyéről. Tudtam, hogy odébb kellett volna lépnem, ki kellett volna szabadítanom a kezem és elszaladni, de nem voltam rá képes. Elvesztettem az irányítást, ő viszont mintha újra visszaszerezte volna. Egy pillanatra tétovázott. Az arcomat fürkészte. Nem tudom, hogy mit láthatott rajta, de a szorítása enyhült a csuklómon, mégsem eresztett el. Beharaptam az alsó ajkamat, ahogy közelségétől elkapott a remegés, a mellkasom eszeveszett tempóban emelkedett le-fel. Teljesen megbénultam, ahogy a zöld szemeibe néztem. Szinte hallottam, vagyis inkább éreztem, hogy az ő szíve is őrült vágtába kezdett. Lehunyta a szemét, majd kifújta a benntartott levegőt. Ahogy újra rám nézett már csak egy dolgot láttam a szemeiben: gyengédséget. Még közelebb lépett hozzám, összeért a mellkasunk, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy óriási hibát fogok elkövetni a következő pillanatban, de nem voltam képes elhúzódni tőle.

- Ne hidd azt, hogy csak szerinte vagy különleges! – suttogta alig hallhatóan, ahogy arca egyre közeledett az enyémhez.

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)