1. fejezet - Kezdjük el!

Sziasztok! 

Hogy ki is vagyok én? Csak egy 17 éves lány, aki szeret új dolgokat kipróbálni. =) 

Miért kezdtem el írni? Legfőképp a kikapcsolódás kedvéért. Bár még csak az elején járok, de már imádom. 

Kiknek köszönhetem, hogy végül belevágtam? Két csodálatos személynek. A blogosok már ismerhetik őket, mert mindketten fantasztikus írók. Klauról és Clary-ról van szó. Ők azok, akik mindig is bátorítottak - remélem, ezek után is magam mellett tudhatom majd őket. Ezért ezt az első fejezetet nekik ajánlanám, mint legnagyobb rajongójuk köszöneteként. =)

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)

 1. fejezet - Kezdjük el! 

-          Ideje lenne felkelni. – dugta be a fejét az ajtón anya.

Folyton elalszom mostanság, miután kinyomom az ébresztőt a telefonomon… egymás után négyszer.  Ezért mindig anya ébreszt. Sosem voltam az a hétalvó, de így a suli vége felé már semmi kedvem sincs kikecmeregni az ágyam csábító öleléséből. Már csak 15 nap és kezdődik a vakáció. Alig várom, hogy a könyveimet elpakolhassam a szekrényem legaljára. De addig még ki kell bírnom valahogy. 

-          Még 10 percet… Léci. – próbálkoztam és a fejembe húztam a párnám. Pont ez kellett, mert drága anyukám bejött a szobámba, és lehúzta rólam a paplanom. – Ne már. Nem írnál ki inkább. Léci. Már úgysem tanulunk semmit. – győzködtem mindhiába.

-          Na, akkor ezt már fél lábbal is kibírod. – mondta és a fejemre ejtette az összehajtogatott ágyneműmet. Majd mit sem törődve morcos ábrázatommal megfordult és kisétált a szobámból.

Végül nagyokat nyújtózkodva felültem törökülésbe az ágyon. Elárasztották a szobámat a felkelő nap sugarai. Imádom a tavaszt, mert korábban világosodik. Máris több kedve van az embernek nekikezdeni a napnak. Erőt véve a vágyon, hogy visszadőljek még egy néhány percre jó puha párnámra, az éjjeliszekrényemen lévő szemüvegemért nyúltam. Majd miután feltettem, felálltam és odasétáltam az egész alakos tükörhöz.

Úgy tűnik, nem változott semmi az éjszaka folyamán. Még mindig ugyanaz a 17 éves, átlagos testalkatú mosolygós Zengő Rebeka nézett vissza rám, aki egy zöld pólóban és egy melegítőben aludta még 10 perccel ezelőtt az igazak álmát. Ami meg is látszik pirospozsgás arcán, amit hosszú – most kissé borzos – világosbarna hullámos haja keretezett.

Miután végigmértem a képmásomat a tükörben, elkezdődhetett a szokásos reggeli rituálé. Egy frissítő zuhany, majd felkaptam magamra a ruhámat, amit még tegnap este kikészítettem magamnak – egy piros tornacsuka, egy farmer, felsőnek pedig a kedvenc pólómra esett a választásom, amire kék alapon hatalmas vörös betűkkel van ráírva: „I love ROME.” Azt követően, hogy a hajamat egy laza coffba fogtam hátra, elmentem reggelizni. A konyhában anyu a tűzhely mellett állt és a rántottát csinálta nekünk, még a bátyám, Peti a szokásához híven elfoglalta magát. Épp rajzolt valamit a terítőre. 19 éves és az idén érettségizik. Sokak szerint hasonlítunk egymásra, szerintem nem. Velem ellentétben ő 190 cm magas,, fekete rövid haja van, és nem visel szemüveget sem, ami elterelné a figyelmet feltűnően nagy szürke szemeiről. Tehetséges rajzos, ezért is szeretne művészeti pályán tovább tanulni. Ám, a korához képest elég gyerekesen tud viselkedni, amire persze van egy egyszerű kifogása: „Én művészlélek vagyok.” Ezt adja elő akkor is, mikor nem találunk semmit a szobájában. A legutóbb mikor összekaptunk a szobájában uralkodó káosz miatt, csak annyit mondott: „A rend azoknak való, akik lusták megkeresni a dolgaikat a kupiban.” Majd egy széles vigyorral az arcán becsapta az orrom előtt az ajtót.

-          Milyen napod lesz ma Beca? – kérdezte anyu kizökkentve gondolataimból.

-         Egész nyugis. Mivel már úgy sem tanulunk semmit – egy rosszalló pillantást vetve néztem anyára mialatt kitöltöttem magamnak egy pohár rostos levet. Ez természetesen nem hatotta meg őt, csak elmosolyodott -, ezért az órákon nagy valószínűséggel csak aludni fogok, kivéve az angolt, abból még írunk egy témazárót a héten. – vágtam egy grimaszt, ahogy leültem a bátyám mellé az asztalhoz háttal az ablaknak. - De lesz még egy megbeszélésem Lukácsnéval – ő a diákönkormányzat patronáló tanára -, hogy tisztázzuk az évzárást. Aztán délután lesz még egy kis dolgom – erre a gondolatra már széles mosoly terült el az arcomon. A kedvem máris sokkal jobb lett.

Ahogy anya elkészült a rántottákkal, egy átlagos reggelizéshez hasonlóan most is az időjárásról, a suliról és a ház körüli teendőkről beszélgettünk. Miután végeztünk elmentem fogat mosni, majd eltettem a tízóraimat, amit még a reggeli alatt készítettem. Ahogy késznek nyilvánítottam mindent körbenéztem a szobámban – ahova kisebb káoszt varázsoltam, amit majd délután helyre kell hoznom - és felvettem a hátizsákom, majd az MP3-omat a fülembe téve kiléptem a bejárati ajtón.

A suli előtt megtorpantam, felnéztem iskolám névadójának szobrára. Közgazdasági iskolához híven iskolám Széchenyi István – „a legnagyobb magyar”- nevét viseli. A bejárat mellett magasodó a fejét lehajtó, megkínzott arcú mellszobor nézett vissza rám, ami - meg kell, hogy mondjam – néha elveszi az ember cseppnyi kedvét is attól, hogy átlépje az iskola kapuját. Miért nem lehetett egy mosolygó, dicsőséges emlékművet csinálni, ehelyett? De végül leküzdve a vágyat, hogy visszaforduljak és hazamenjek, magabiztos léptekkel kezdtem neki a mai napnak is.

Az órák tényleg olyan unalmasak voltak, amilyennek vártam. Magyar órán a falnak támaszkodva végignéztem az osztályon. Aki nem a fejét a karjára hajtva aludt, az épp játszott a mobilján vagy firkált a füzetébe, egyesek még azt is megkockáztatták, hogy éhségüket csillapítva elköltsék a tízóraikat. Szünetekben a diákok vagy az udvaron dohányoztak, vagy megrohamozták a büfét, akik egyik csoportba sem tartoztak, azok általában a termek előtt a padlón ülve beszélgettek, vagy zenét hallgattak. Én ez utóbbi csoportba tartoztam, tekintve, hogy nem éltem káros szenvedélyekkel, és reggel már bepakoltam a kajámat. Természetesen az örökös téma a nyári programok voltak. Néhányan családi vakációzást terveznek és voltak olyanok is, akik a szünetben dolgozni szeretnének, a többiek – ahogy én is – általában csak sodródnak majd az árral.

Alig vártam, hogy kicsöngessenek már az utolsó órámról is. Percenként néztem az időt, és idegesen doboltam a lábammal, ami kissé zavarta a tanárt, aki még elszántan próbált valami tudást belénk verni, nem kell, hogy mondjam, nem sok sikerrel. Végül, a csengő szava mentett meg mindnyájunkat. Tisztelt tanárunk egy nagy sóhaj kíséretében elállt az ajtóból tudván, nem lett volna célszerű az utunkba állni. Kisebb káosz alakult ki, ahogy a székeket felrakva mindenki elköszönő szavakat harsogott, megpróbálva túlkiabálni a másikat, majd kirontottunk az ajtón.

Bömbölő zenével a fülemben sétáltam a városon át. Az idő kellemes volt, 25°C mutatott a hőmérő, ahogy elsétáltam mellette, lágy szellők ringatták a fák leveleit. A jókedvem egyre csak fokozódott, ahogy haladtam a célom felé. Amikor elmentem egy kirakat mellett, megnéztem magam a visszatükröződő felületen. Most mit mondjak? Lány vagyok. Végigsimítottam a hajamon és mosolyogva konstatáltam, hogy nem is nézek ki olyan vészesen, szerencsére a suli nem viselt meg annyira.

Ahogy megálltam az egyik közlekedési lámpánál az órámra pillantottam. Még van negyed órám, hogy odaérjek, ezért úgy döntöttem beszaladok az újságoshoz a túloldalon és keresek valami olvasnivalót és veszek egy üdítőt. Végül szokásomhoz híven egy rejtvényújsággal és egy ásványvízzel távoztam az üzletből. Miután a táskám mélyére süllyesztettem a vásárolt dolgokat, elindultam egyenesen a könyvtár felé.

Már távolról látva is átjárt az a nyugalom, amit a könyvtár előtti park árasztott magából. A tavasz minden színe megtalálható volt a fák között. Imádtam idejárni. Ahogy egyre közeledtem kikapcsoltam a zenét és hallgattam a madarak csiripelését, amik mint különálló hangszerek hangjai olvadtak végül egy dallammá.  A fák lombjai között betört néhány fénysugár az ösvényekre, amik átszelték a parkot. Néhol egy-egy csobogót, szobrokat esetleg emléktáblákat lehetett találni a padok közelében. Csak néhány ember lézengett errefelé, idősebb és fiatalabb párok üldögéltek a padokon, kisebb gyerekeiket sétáltató anyukák piknikeztek a főbe leterített plédeken. Csodálatos volt ez a kép. Ahogy ott álltam a látványban gyönyörködve – nagy valószínűséggel tátott szájjal - egy ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Nem kellett látnom, a nélkül is tudtam, kihez tartozik. Széles mosollyal az arcomon fordultam a hang irányába. Alig tíz méterre tőlem ült egy padon az a személy, akinek a világon a legtöbbet köszönhetek. A talpamtól a fejem tetejéig magába kerített a szeretet bizsergető érzése, ahogy a csoki barna szemeibe néztem…

Ha van véleményed, kérlek írd meg, nagyon örülnék neki! =)