4. fejezet - Beca naplójából #1

Sziasztok!

Nagyon nagy örömmel látom, hogy egyre többen vagyunk. Köszöntök minden új olvasót! =)

Hálás vagyok az előző fejezethez írt komikért:

Audrey, örülök, hogy tetszik a történet. Remélem, a továbbiakban sem lesz ez másként. Köszönöm a bókot, megteszek mindent. =)

Házisárkány, nagyon számítok a véleményedre. ^.^ 

A következő fejezet Beca egy naplóbejegyzése. Egy lány gondolatai, vágyai, felfedezései.

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

4. fejezet - Beca naplójából #1

Kedves Naplóm!

Minden folyamatos változásban van, ezt mindenki tudja. Nem tudom, később mennyire fog ez megváltozni, de most az idő megszállottja vagyok. Sokat rágódom a múlton, aggódom a jövő miatt és figyelek a jelenre is. Arra törekszem, hogy megfeleljek mindenkinek, de ez néha nehéz. Főleg, mikor  a legkritikusabb személy az életemben saját magam.

Eddig is tisztában voltam azzal, hogy mit miért teszek, de ma reggel - anyáék veszekedését hallgatva - igazán tudatosult bennem. Menekülök. Ki akarok szakadni a körből, amit ez a család, ez a ház jelent. Mást akarok, el akarok innen tűnni. Sokszor fogom arra a tétlenségemet, hogy itt nem lennék képes megtenni a változtatásokat, de majd ha elkerülök innen, akkor majd minden átalakul. Elképzeltem, ahogy az egyetemen majd megfordulnak az emberek utánam, felnéznek rám a diáktársaim, elismernek tanáraim. De valójában ezek csak álmok maradnak, ha nem kezdek el tenni is értük valamit. Eddig attól féltem, nem értem meg rá lelkileg, hogy változtassak. De be kell látnom, itt az ideje. Nem lesz még egy esélyem. Nem lehet több kifogás. Nem várom a csodát, tudom, a változás hosszú folyamat. Változás. Vicces, szerintem ez az egyik kedvenc szavam. Mióta az eszemet tudom, megszállottja vagyok a folytonos átalakulásnak. Mindig azon voltam, hogy valamilyen módon fejlesszem magam, kitörjek a mókuskerékből. Eltelt tizenhét év, és itt az ideje, hogy ezt tényleg megtegyem. De hogyan kezdjek neki? Annyiszor kértek már tőlem tanácsot – még olyan emberek is, akikkel nem is nagyon beszéltem -, de a saját „gondjaimra” most mégsem találom a megoldást. Az évek során kialakítottam magamnak egy álarcot, szinte olyan lett mintha két különböző személy élne benne. Egy magamnak és egy a külvilágnak. Természetesen nem vagyok skizofrén, ettől nem tartok. Csak egy átlagos lány, átlagos problémákkal. Kifelé próbáltam olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok. Lassacskán jó néhány tulajdonság birtokosa lettem, amelyek érettebbnek mutattak a korosztályom tagjainál, ami meg kell, hogy mondjam, nem a legjobb, ha az ember barátkozni próbál. Szóval engem kirekesztettek… Nem panaszkodom, nincs miért. Minden, ami velem történt, hozzájárult ahhoz, hogy ilyen ember legyek. Ahhoz, hogy rájöjjek, ideje cselekedni. Jobb később, mint soha.

  

Mindig arra vágytam, hogy valakiben megbízhassam, hogy valaki megismerjen, pedig valójában én sem ismerem magam igazán. Annyi minden van, amit nem tudok magamról. Az elzárkózásomnak több oka van, de a legfontosabb – az, amit senki sem szeret beismerni - a FÉLELEM. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden olyan szép, mint amilyennek gyermekként látjuk. Lassan én is felnövök. És ezzel együtt eltűnik a kiskori varázs is, ami beborította a világot. Ez a folyamat sokszor fájdalommal jár. Csalódással. Ez az egyik legjobb szó talán, ami leírja ezt az egészet. Csalódás egy emberben, akire felnéztél, csalódás egy új barátban, csalódás saját magadban. Ez utóbbi, ami igazán megtöri az embert, mikor saját magában csalódik.

A másik a felelősség. Felelősség más emberért, egy családért, a tetteinkért. Nem nagyon ismerek olyan embert, aki nagyon szeretne felelősséget vállalni. Ez stresszel, aggodalommal, adrenalin lökettel jár. Néha szórakoztató, elismerem. De valójában halálosan komoly.

Az évek során felépítettem magam köré egy falat, elég masszív és tartós védelmet, minek a lebontása Zoé megismerésével kezdődött. Az építése is fájdalmas volt, de a rombolása még rosszabb. És mégis… Ha azt mondanám, hogy elkerülhetetlen és szükséges, akkor nem fednék le mindent, mert valójában: csodálatos. Kezdem megérteni, miért olyan keserű a boldogság. A harmónia az oka. Ha csalódtál már, akkor bármikor, mikor kinyílsz valakinek, tartasz az újabb fájdalomtól. Ha törődsz valakivel, akkor pedig érte aggódsz egyfolytában. Vicces, ugye? Pont az, ami boldoggá tesz, egyben keserűvé is. Mégis olyan piszkosul jó érzés, mikor nem vagy egyedül. Olyan jó tudni, hogy ha sírni támad kedved, lesz valaki, aki feltörölje a könnyeidet.

Az életünkben annyi személlyel találkozunk, és ha igazán odafigyelünk egymásra, kincsekre lelhetünk egy-egy emberben. Vannak, akiknek az emléke kifakul az évek során, ám vannak azok, akiket soha nem feledünk. Furcsa azt látni, mennyivel több energiát fordítunk mások megismerésére, mint saját magunkéra. Milyen hamar kiszúrjuk mások hibáit, a sajátjaink felett pedig annyiszor hunyunk szemet. Pedig annyi mindent érhetnénk el, ha csak egy kicsivel szigorúbban szemlélnénk magunkat abban a tükörben. Sokszor én is azt próbálom mutatni, aki nem vagyok, reménykedve, hogy elismernek, és, hogy talán az idő múlásával olyanná is válhatok, mint amilyennek képzelem. Azonban, amíg csukott szemmel nézek végig magamon, addig nem fogok sehova sem haladni.

Nincs olyan, hogy valami csak fekete vagy csak fehér. Annyi árnyalat van, és annyi gondolat. Vannak olyan döntések, amelyek alól bármennyire is szeretnénk, nem bújhatunk ki. És ekkor is mindig arra kell törekednünk, hogy a tudásunk legjavát felhasználva, a szívünk összes jó szándékával helyes döntést hozzunk. A siker sosem garantált, azonban, de attól még meg kell próbálnunk.

Folytonos tanulás az élet, a sírig, ahogy mondani szokták. És milyen igaz. Állandóan okulunk. Egy könyvből, egy rossz lépésből, egy szóból, mindenből. Mindenki, akivel találkozom, jobb nálam valamiben, így tanulok tőlük.

Mi kell ahhoz, hogy jobb légy önmagadnál? Nincs meg hozzá a pontos recept. Talán a legfontosabb hozzávaló a folytonos tévedés. Hisz minden nagy találmányt rossz kísérletek százai előztek meg. És persze elengedhetetlen hozzá a kitartás. Soha ne adjuk fel! Hisz mindig van miért küzdeni, és újra és újra felállni.

Mosolyogj!

Beca

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =)