3. fejezet - Fuss!

Sziasztok! 

Először is szeretném megköszönni az előző fejezethez írt komikat! =)

Clary, nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet és a fejléc is. Nagyon hálás vagyok amiért itt vagy nekem. =)
Az említett könyv tényleg Susanna Tamaro Csak a szívedre hallgass című műve. Fantasztikus történet, ha szeretnéd kölcsönadhatom. =) A többi részletet pedig még homály fedi. Remélem lesz türelmed kivárni. =D

Klau, fantasztikus érzés, hogy tudom, te mellettem állsz és támogatsz mindenbe. Nagyon szépen köszönöm. Természetesen a lelkesedésedet is a történettel kapcsolatban.És kérlek ne fogd vissza magad, ha komizásról van szó, írd le nyugodtan, ami eszedbe jut. El sem hiszem, hogy ezt leírtam. XD Nem baj. Legalább jót nevetünk majd. =D 

Nem is szaporítom tovább a szót. Ebben a fejezetben az élet sötétebb oldalát is megláthatjuk egy tinédzser lány szemeivel. 

Jó olvasást!

Puszi: Emi =)

3. fejezet - Fuss!

Még mindig az járt a fejemben, amit a délután Zoé mondott, ahogy beléptem a házunk ajtaján. Eléggé elmerültem gondolataimban ahhoz, hogy ne vegyem észre a cipőt, ami a folyosó közepén állt. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom a fogasban mielőtt nagyot estem volna. Egy „szép” gondolat kíséretében tettem fel apám lábbelijét a cipőtartóra. Éljen, a tékozló fiú hazatért. Rúgtam le a cipőmet rosszkedvűen a lábamról. Nagyon ritka az olyan tini, akinek ne lenne problémája valamelyik szülőjével. Ez alól én sem vagyok kivétel.

A konyhában megtaláltam anyát, nyomtam egy puszit az arcára és megöleltem. Épp kivettem a hűtőből az ásványvizemet, amikor meghallottam, hogy a hátam mögött apám csoszog ki a szobájából.

- Én most megyek. – súgtam oda anyának és felkaptam egy almát az asztalon álló kosárból.

Kifelé menet végignéztem a „családfőn”, úgy festett, akár egy hajléktalan. Ráfért volna egy fürdés és egy borotválkozás. Talán legjobban egy ősemberre hasonlított görbe tartásával, hosszúra nőtt hajával és az arcát beborító őszülő szakállal. Reggel szerencsére nem találtam itthon, - állapotából ítélve - valószínűleg ismét egy kocsmában töltötte az éjszakát. De úgy látszik, ezt most nem úszom meg.  Üdvözlés nélkül mentem volna el mellette, amit látszólag nem nagyon díjazott, mivel megragadta a karomat.

- Apádnak már nem is köszönsz? – mondta alkoholtól bűzlő lehelettel az arcomba.

- Eressz el! – sziszegtem, alig kinyitva a számat. A rosszullét kerülgetett, bár nem tudom, hogy a szagtól, ami belőle áradt vagy magától a jelenlététől. A szemem sarkából láttam, hogy Anya kezében megáll a fakanál és feszülten figyeli a jelenetet. Mivel a szorítás a karomon, mint egy bilincs, nem engedett, még egyszer megismételtem kicsivel hangosabban. – Eressz el!

Apám zavaros tekintetéből látszott, hogy még nem józanodott ki teljesen. De még így is eljutott sikeresen a tudatáig, hogy jobban jár, ha elenged. Hallottam, hogy anya ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el. A feszültséget vágni lehetett a levegőben, mint mindig, amikor egy helyiségbe kerülök ezzel az emberrel, akit már rég nem tisztelek úgy, ahogy azt elvárná. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem próbál meg még egyszer hozzámérni az apám, vissza se nézve mentem egyenesen a szobám felé. De alig haladtam néhány métert, amikor még fennhangon hozzátette:

- Ideje lenne már, hogy tiszteld apádat!

- Ideje lenne már, hogy úgy viselkedj, mint egy apa. – csaptam be magam után az ajtót.

Dühösen dobtam le magam az ágyam szélére és kifelé bámultam az ablakon. Miért nem tud már eltűnni innen? Tettem fel már sokadjára is ezt a kérdést. A hangulatomon nem sokat segített a látvány, amit a szobám nyújtott. Mint egy katasztrófaövezet: az ágyam vetetlenül maradt a reggeli készülődésben, a tisztálkodási szereim szanaszét hevertek az asztalon. Felálltam, hogy elpakoljak, hátha jobb kedvre derülök a rend láttán.

A szüleim válófélben vannak, ám amíg a bíróság nem mondja ezt ki hivatalosan, addig kénytelenek vagyunk egy háztartásban élni ezzel az emberrel, akit az apámnak hívnak. Tárgyalás már így is elhúzódott a ház tulajdonjogával kapcsolatos problémák miatt, így a végső szót majd csak másfél hónap múlva mondják ki. Addig pedig türelmesen kell várnunk. Általában nem vagyok az a türelmetlen típus, de már alig várom, hogy vége legyen ennek az egész hajcihőnek. Mivel ezektől a gondolatoktól egyre mérgesebb lettem, úgy döntöttem elmegyek futni. A ruháimat az ágyra dobva mentem oda szekrényhez, hogy kivegyem a melegítőmet és egy pólót. Miután bekötöttem a tornacsukámat, elemet cseréltem az MP3-somban. Meglehetősen gyakran veszem mostanság igénybe a zene megnyugtató erejét, ami kissé megviseli szegény gépet. Zoéval épp azt nevettük a múltkor, hogy elvehetnének tőlünk minden készüléket, a zenelejátszóinkon kívül. Azok nélkül teljesen biztos, hogy nem húznánk sokáig egy lakatlan szigeten. Kifelé menet még benéztem a konyhába, hátha ott van anya, de a helység teljesen üres volt. A vacsora a gázon főtt, szóval nem lehet messze, jutottam erre a megállapításra. Igazam is volt. A virágoskertben találtam meg, épp a gyomlált. Mikor észrevett, találkozott a tekintetünk és egy együtt érző mosollyal az arcán bólintott. Rájött már arra, hogy ha apámról van szó, akkor nem használ semmi.

Ilyenkor inkább hagynia kell, hagy szellőztessem ki a fejem.

A szokásos útvonalamon indultam a közeli erdő felé. Átvágtam egy réten, majd át az úton, ahonnan már láttam a fák lombjait. Az idő már hűvösebb volt, mint délután. Az égboltot vérvörösre festették a lemenőnap sugarai. Az első néhány száz méter után elkezdett szúrni az oldalam, ami a rossz lélegzetvétel miatt volt. Mindig ez történik, ha zaklatottan megyek futni, egy idő után befulladok. Lélegezz! Parancsoltam magamra, tudván, ha nem koncentrálok, nem fogom bírni. De éreztem, ahogy forr bennem az indulat. Annyiszor képzeltem már el, hogy bántom a saját apámat. Annyira gyűlöltem. Tisztában voltam vele, hogy nem lenne szabad, de nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Az évek során annyi harag gyűlt fel bennem – ennek a levezetése miatt kezdtem el futni. Minden rosszért, ami az életemben - az életünkben – történt egy bizonyos fokig az apámat hibáztattam. Már mióta az eszet tudom, mindig az alkoholt és a cigit helyezte előtérbe velünk, a családjával szemben. Eltaszított magától minket. Kiskoromban még próbáltam megérteni, hogy miért iszik annyit, akkoriban még nyerőgépezett is. Nem egyszer egy délután alatt eltüntette a fizetését, amiből nem kisebb problémáink is lettek. Sokáig magamat okoltam emiatt, úgy gondoltam, nem vagyok elég jó lánya. Felnéztem rá, és bár tudtam, hogy vannak problémái szerettem. Minden energiámat arra fordítottam, hogy elérjek valamit. Valamit, amire büszke lehet. De tehettem bármit, semmi sem változott. Aztán az évek elteltével felszállt a rózsaszín köd a szemem elől. Elkezdtem utálni. Egyre csak azt éreztem, hogy a dühöm felemészt, mint egy máglyára vetett boszorkányt. És tehetetlen voltam mindezzel szemben, nem látva más kiutat végül magam ellen fordultam. Volt egy sötét korszakom, de sikerült kilábalnom belőle. Onnantól kezdve tudtam, hogy nincs visszaút. Úgy döntöttem, kizárom az életemből, és boldog leszek Tudtam, hogy soha többé nem fogok úgy nézni az apámra, ahogy régen.

Aztán már csak a homokot éreztem a számban. A földön feküdtem elterülve. Még szerencse, hogy a szemüvegem nem tört el. Éreztem, ahogy könnyek marják a torkomat. Nem akartam sírni. Már csak egy pofára esés hiányzott. Komolyan. A hátamra gördültem és felültem, mialatt a piszkot köpködtem ki a számból. Végignézve nem találtam nagyobb sérülést magamon, még szerencse. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a kitaposott ösvény mellett álló fa kiálló gyökere volt a balesetem okozója. A flakonomat kerestem, ami még az előbb a kezemben volt. Végül megláttam nem messze egy másik fa tövében. Biztosan elgurult, ahogy elejtettem. Nem álltam fel csak négykézláb elmásztam a vizemért és kiöblítettem a számat. Reménykedtem, hogy nem látta senki, úgy nézhettem ki, mint egy jó alaposan megvert, járni is képtelen szerencsétlen. A fának támaszkodva megpróbáltam felállni, de ahogy a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, érzetem, hogy valami baj van. Majd összecsuklottam. Ennyit arról, hogy nem sérültem meg.

Nem is kellett több, már nem bírtam tovább. A fának vetve a hátam kitört belőlem a sírás. A fejem a felhúzott térdeimre hajtva hagytam, hagy elárasszanak a könnyek. Rázott a zokogás, alig kaptam levegőt. Nem tudom, meddig ülhettem így ott. Talán néhány percet, vagy akár néhány órát is. Miután úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradtak a szemeim, feltápászkodtam a földről, vigyázva arra, hogy minél kevésbé nehezedjek a bal lábamra. Megmozgattam egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla, nem törtem el. Csak tompa fájdalmat éreztem, de semmi mást. Biztos csak meghúztam a bokámat. Az egyik rövidebb ösvényen indultam visszafelé. Ahogy kiértem a fák védelméből láttam, hogy már besötétedett. Éljen, most még anya is aggódhat. Morogtam az orrom alatt, csak magamnak.

Anyát a ház előtt láttam, ijedt szemekkel szaladt oda hozzám, amikor meglátott a lámpák fényében bicegve. Utálom magamat, mikor ilyen állapotban lát, mert tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok neki.

- Jól vagyok - erőltettem egy mosolyt az arcomra. De úgy tűnt nem voltam elég meggyőző színész. Vagy csak inkább a szemének hitt, nem pedig nekem. A hajam kócos volt és néhány faág és falevél díszítette, a szemeim vörösek voltak és felduzzadtak a sírástól, a ruhám piszkos lett az eséstől. Ráadásul sántítottam is. – Csak elestem – tettem hozzá magyarázatként az állapotomra.

Nem szólt semmit, amiért hálás voltam, csak átfogta a derekamat és felsegített a lépcsőn. A házban apám szobájának ajtaja zárva volt, de az üvegen át láttam, hogy ég a villany odabent. Nem szólt semmit a késő érkezésemért. Soha nem törődik semmivel. Anya látta rajtam, hogy megtorpantam és az ajtót bámulom. Megsimogatta a vállam és bekísért a szobámba. Amíg én előszedtem a pizsamámat, addig ő megengedte a fürdővizemet. Talán egy órát, vagy akár többet is a kádban töltöttem. Lemostam magamról minden piszkot, könnyet, feszültséget.

Tompa fájdalommal a mellkasomban feküdtem az ágyamban a plafont bámulva. Ennek a napnak is vége.  Most már csak vártam, hogy az álmokat rejtő éjszaka rám borítsa fátylát. 

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =)