2. fejezet - „Őt érdekelték is a válaszaim…”

Sziasztok!

Nagyon nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Köszönöm, hogy csatlakoztatok és megtiszteltek a jelenlétetekkel, véleményeitekkel. Remélem tetszeni fog, amit itt alkotok majd az elkövetkezőkben. =)

Köszönöm, Csajok, az első fejezethez írt komijaitokat. A jó tanácsokat meg is fogadom , és remélem, nem fogok csalódást okozni. =)

Most pedig kiderül, hogy kié is az a csoki barna szempár... 

Jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)

 

2. fejezet – „Őt érdekelték is a válaszaim…”

- Ha láttad volna az előbb az arcod – mondta a legjobb barátnőm nevetve. Majd megölelt, ahogy odaértem hozzá. Válaszként megcsíkoltam, ami nem volt a legjobb ötlet tekintve, hogy a fülembe sikított. Miután úgy véltük, egyikünk sem fog semmilyen további csínyt elkövetni a másik ellen, leültünk egymás mellé a padra.

Zoéval két évvel ezelőtt ismerkedtem meg itt a könyvtárban. Azóta ő lett a legjobb barátnőm, majd a fogadott testvérem is. Barátságunkkal kapcsolatban mindig is furcsa kettősséget éreztem. Olyan mintha már ősidők óta ismernénk egymást, mégis megismerkedésünk olyan élénken él az emlékezetemben, mintha tegnap történt volna.

Épp valami ifjúsági irodalmat kerestem akkor, hogy feltöltődjek energiával. Susanna Tamaro egyik könyvét olvasgatva sétáltam a sorok között. Annyira belemerültem a történetbe, hogy nem vettem észre az előttem álló alakot, akibe így beleütköztem. Ennek következtében könyvek és papírok szóródtak szét a padlón.

- Bocsánat. Elnézést – szajkóztam folyamatosan, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a széthullott dolgokat. – Ne haragudj! Én nem…

- Semmi baj – vágott a szavamba könnyed hangon a lány, akinek az előbb nekimentem. – Legalább valami érdekeset olvastál? – guggolt le mellém, hogy segítsen.

- Iiigen… - válaszoltam kissé zavartan. Nem ezt a reakciót vártam attól, akit majdnem feldöntöttem.  Értetlenségem látva fojtottan felkacagott. Majd miután sikerült mindent összeszednünk, felálltunk. – Tényleg ne haragudj.

- Komolyan, semmi baj – válaszolta széles mosollyal az arcán. Úgy tűnt mintha semmi nem ronthatná el a kedvét. Majd kezet nyújtotta felém: – Egyébként Zoé vagyok.

- Rebeka – ráztam vele kezet mosolyogva-, de a barátaimnak csak Beca.

- Örülök, hogy megismerhetlek – tette hozzá barátságosan. Nem tudom miért, de nagyon megragadott benne valami. Külsőre nem látszott másnak, mégis különbözött azoktól, akikkel eddig találkoztam. Olyan velem egykorú tűnt, kicsivel alacsonyabb volt nálam, egy kék „I love LONDON” feliratú pólót viselt – ami megmosolyogtatott -, egy farmert és egy kockás tornacipőt.. Hosszú, majdnem teljesen egyenes barna haját hátrafogta egy hajráffal, hogy ne hulljon a szemébe. A szemceruzával pedig kiemelte a már így is átható barna tekintetét. Ahogy én így végignéztem rajta, Ő jobban szemügyre vette a könyvet a kezemben. – Ó, ezt már olvastam. Tudom ki a gyilkos – nevetett fel halkan kizökkentve a gondolataimból.

- Tessék? Hogy van benne gyilkosság? –szemöldököm a homlokom közepére szaladt. Érdekes fejlemények, mivel én úgy tudtam a könyv egy nagymamáról szól, aki leveleket ír az unokájának.

- Valójában nincs. De ezért az arckifejezésért megérte ezt mondani – kuncogott újra az orra alatt. Ezt már én sem tudtam megállni, így én is felnevettem. Aztán hirtelen rádöbbentünk, hogy hol is vagyunk, így elhallgattuk, majd körbepillantottunk, hogy figyel-e minket valaki. Miután nem láttunk senkit mosolyogva visszafordultunk egymás felé.   – Nincs kedved kimenni? – kérdezte Zoé.

- Meghívhatnálak egy fagyira, ha már így neked mentem – ajánlottam fel barátságosan.

- Benne vagyok – mondta széles mosollyal az arcán. Majd elindultunk a kijárat felé.

Így esett, hogy egy fagyi mellett átbeszélgettük a délutánt. Rengeteg dolgot tudtam meg Zoéról. Kiderült, hogy már kiskora óta a zene az élete. Azért kezdett el ezzel foglalkozni, mert úgy érezte, hogy egyre inkább eltávolodnak tőle a szülei, akik a munka megszállottjai voltak. Így nyolcadik osztály után a Kodály Zoltán Zeneiskolában iratkozott be. Hat éves kora óta gitározik. Imád énekelni, de nem szereti, ha mások is hallják. Van egy húga, Maja, akit mindenkinél jobban szeret. Ő biztatta arra, hogy kezdjen el írni, az évek során több pályázatot is nyert ezzel kapcsolatban. Ahogy ott ültem vele szemben a padon – méghozzá pont azon, ahol ebben a pillanatban is vagyunk -, úgy éreztem, egy fantasztikus emberre találtam. Valakire, aki tele van életerővel, kedves, gondoskodó és mindent megtenne azokért, akiket szeret. Rögtön tudtam, hogy nem szeretnék az ellensége lenni, mert a temperamentumával szemben esélyem sem lenne. Erre a gondolatra pontosan emlékszem, mert miután ezt közöltem vele, csak nevettünk, de megállás nélkül. Majd megbeszéltük, hogy elvisz egy focimeccsre csak, hogy lássam, hogyan szurkol. Nála életvidámabb emberrel még nem találkoztam. A jellegzetessé vált mosolyát le sem lehetett volna törölni az arcáról. Elmesélte, hogy amikor felnő, szeretne utazgatni a világban.  Az első úti célja pedig London lesz – mutatott ekkor a pólójára egy hatalmas vigyorral az arcán -, ahová már kiskora óta szeretne eljutni.  

A délután folyamán meglepően sokat meséltem én is magamról, amit Zoé érdeklődve hallgatott. Sosem vágott a szavamba és rengeteget kérdezett. A legszokatlanabb talán az volt, hogy őt érdekelték is a válaszaim. Rengeteg emberrel találkoztam már addig is, akik csak arra vágytak, hogy meghallgassák őket, de arra nem szenteltek időt, hogy ők is némán figyeljenek másokra. Na, Zoé nem ilyen volta. Az első találkozásunk után nem volt megállás. Sokszor összejártunk, elmentünk moziba, vagy csak fagyizni. Az idő elteltével ő lett a legjobb barátnőm, akit ha felhívtam az éjszaka közepén, nem küldött el, hanem csendben végighallgatta minden nyűgömet. Rá mindig számíthatok, történjék bármi…

- Beca. Beca. Figyelsz te rám egyáltalán? –kalimpált az arcom előtt Zoé, megpróbálva kirángatni gondolataim fogságából.

- Öööö… Bocsi - Kissé zavartan néztem rá és még mindig az emlékek hatása alatt voltam. Be is rekedtem, így megköszörülve a torkomat kértem meg barátnőmet, hogy ismételje el, amit mondott.

- Csak annyit akartam, hogy gondolkodtam valamin – fordult felém a védjegyévé váló széles mosolyával.

- Ajaj – vágtam kétségbeesett arcot, amire ő megpaskolta a vállam, és morcos arcot vágott. Ezért egy „önfeláldozó sóhaj” kíséretében hozzátettem: – Na, jó mondd!

- Nem nézünk be a hangszerüzletbe, úgyis új pengetőt akarok venni? – idegesen mocorogva terelte a témát, amivel aláírta a feltételezésemet, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. Mivel ez látszott az arcomon is, mosolyogva ígérte – Közben elmondok mindent.

Miután kelletlenül felálltam, Zoé elégedetten pattant fel a padról és karolt belém. Így sétáltunk ki a park nyugodt és biztonságos öleléséből.

A sétálóban egymást érték az üzletek. Megszámolni sem tudtam, hány cipőbolt és ruhaüzlet mellett mentünk el. De voltak ott kisebb élelmiszerboltok, újságárusok, ajándékokat és csecsebecséket áruló pavilonok is. A hangszerbolt majdnem az üzletsorok közepén helyezkedett el, szemben vele egy szökőkút hűtötte a levegőt. A házfalak között lágy szellő fújdogált, ami még kellemesebbé tette a sétánkat. Egész utunk alatt nem beszéltünk másról, csak a kirakati bábukra aggatott ruhákról, és arról, hogy ideje lenne már fürdőruhát venni a nyárra. Nem mintha én nagy strandra járó lennék – már legalább három éve víz közelében sem voltam -, de barátnőmet ez nem nagyon zavarta. Olyan megingathatatlan elhivatottsággal ecsetelte nekem a nyári strandprogramot, aminek hallatán nevetnem kellett. Csodálom a határozottságát, bár ez néha veszélyes, főleg rám nézve…

 Ahogy a hangszerbolthoz értünk, szemügyre vettük az üzlet új cégérét, ami egy gitározó pingvint ábrázolt. Nevetve nyitottunk be az ajtón, amit a bejárat felé akasztott csengő csilingelő hangja kísért.

- Rögtön jövök. - hallottuk a tulajdonos - Bobó - hangját, a raktárt az üzlethelyiségtől elválasztó függöny mögül. Ahogy kievickélt gömbölyded pocakjával és kócos – meglehetősen ritkuló és kicsit hosszabb– ősz hajával a hátsó helyiségből láthattuk, hogy most is farmert és egy fekete pólót viselt, amin valamelyik rocklegenda csap épp a húrok közé. Mindig mikor találkoztam vele, mosolyra húzódott a szám. Korban épp egykorú volt a nagyapámmal, de ha valaki nem tudná ezt róla, lazán letagadhatna akár húsz évet is. Miután letette a kezében tartott dobozt a pultra, felnézett - Sziasztok Lányok! – üdvözölt minket kitörő örömmel.

- Szia Bobó! – harsogtuk egyszerre fülig érő mosollyal az arcunkon.

- Tetszik az új cégér – kacsintott rá Zoé a tulajra.

- Reméltem is – nevettünk fel mindnyájan.

- Szóval mit találtál ki? – szegeztem a kérdést barátnőmnek már a gitárokat tartó polc előtt állva.

- Csak annyit akartam, hogy nincs kedved jövőhét hétvégén kimenni a tóra? – vonta meg a vállát egyszerűen, majd levett egy fekete színű Alvaro NO30-as gitárt az egyik állványról.

- De, persze – válaszoltam, bár tisztában voltam, hogy ennél több dologról van szó.

- Tök jó – láthatóan jobb kedvre derült barátnőm. Nem szóltam, vártam, hogy folytassa, vagy fejtse ki az ötletét. De mivel a következő fél percben sem szólalt meg, így én tettem inkább:

- Nehogy azt mond, hogy csak ennyit szerettél volna – néztem rá sokat mondó mosollyal – Ne kímélj! Lássuk a medvét! – csaptam össze a tenyerem játszott izgatottsággal. Úgy látszik ez felbátorította.

- Tudod, arra gondoltam, hogy nemsokára vége ennek a tanévnek is… - kezdett neki, de végül mégis elhallgatott. Inkább megpengette a gitárt, amit még mindig a kezében tartott.

- Igen? – egy biztató mosolyt villantottam felé. De még mindig hezitált, ezért megfogva a vállát magam felé fordítottam és így szóltam: - Oké. Miért nem mondod el gyorsan? Ígérem, nem szólalok meg – ezen elgondolkodott.

Visszatette a gitárt a helyére és hirtelen hátat fordított nekem. Odasietett a pulthoz és kivett a tartóból egy pengetőt, miután kifizette visszajött hozzám és belém karolt. Bambán bámulva hagytam, hagy húzzon ki az üzletből. Mielőtt bezáródott volna mögöttünk az ajtó még sikerült búcsút intenem Bobónak.

- Minden rendben van? – kérdeztem aggódva, mert még mindig nem mondott semmit, csak állt mellettem a szökőkútból csobogó vizet bámulva.

Végül felém fordult és bátortalanul elmosolyodott úgy, mint egy gyerek, aki készül bevallani egy csínyt, amit bár tudja, hogy nem kellett volna elkövetnie, mégis mindennél jobban élvezett. - Mi lenne, ha bemutatnálak valakinek?

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =)