15. fejezet - Amikor új nap kezdődik

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet, de előtte köszönet a véleményekért és a pipákért:

Mili, boldog vagyok, hogy tetszett a Márkos rész. Nemsokára újra feltűnik, azonban már Beca szemén át láthatjuk majd őt. Remélem, úgy is legalább ennyire fog tetszeni. Köszönöm a komidat. =)

Klau, hálás vagyok a kitartásodért, amivel küzdesz a rendszer ellen. (Tisztára, mint a Mátrixban. XD) Örülök, hogy nem volt szükség lavórra. =P A folytatás máris itt van. Köszönöm a véleményed. Szeretlek. =)

Most pedig a következő rész... Újra visszatérünk Becához, elérkezett a várva várt utazás a hegyekbe, amit a lányok terveztek. Majdnem olyan lesz, mint egy naplóbejegyzés, de mégsem. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

15. fejezet - Amikor új nap kezdődik

Hajnali fél négy múlt két perccel. Az ágyon fekszem, és a plafont bámulom, ahogy azt már az elmúlt három hétben folyton tettem. Pedig azt hittem, hogy a levegőváltozás majd segít, de úgy látszik, tévedtem. Akármikor feküdtem le, akármilyen hosszú túra után érkeztünk vissza, a szemem akkor is rendszeresen felnyílott ilyen tájban. Hogy miért? Erre még nem jöttem rá... Az első néhány napban még ideges voltam és nyűgös emiatt, mert akárhogy próbáltam sehogy sem tudtam újra visszaaludni, folyton ébrenlét és álom között vergődtem. Mikor otthon voltam ilyenkor sokszor csak hallgatóztam, figyeltem, ahogy lassacskán felébred a ház többi lakója is. Elsőnek általában apa kelt fel, akár nyitva volt az ajtó, akár nem, az emeletre mindig felhallatszott, ahogyan készülődött. Vagy véletlenül, esetleg szándékosan, de mindig sikerült elejtenie vagy leborítania valamit. Ironikusan csak arra tudtam gondolni, mindez azért volt, hogy ne érezzük magunkat feleslegesnek: folyton csinált nekünk egy kis takarítani valót. Néha elképzeltem, hogy én vagyok Hamupipőke, akiért eljön majd a hercege, de ilyenek csak a mesékben vannak. Hercegnő még lehetek, viszont nagy az esélye, hogy nekem kell megmentenem magam… Miután apa rendszerint fél hatkor lelépett otthonról, anya kezdett neki a pakolászásnak. Biztos voltam benne, hogy minden reggel hallja, ahogyan az apám mászkál a házban, de még ki nem lépett az ajtón, addig ő sem bújt ki az ágyból. Aztán olyan fél hét körül általában Peti is csatlakozott hozzá, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Ha az emeleti ajtó véletlenül nyitva marad, akkor néha felszűrődött a szobámba egy-egy hangfoszlány, ahogy beszélgettek. De ahogy anya is elment, ahelyett, hogy csend telepedett volna a házra, rendszerint elkezdett bömbölni a bátyám éppen aktuális kedvenc száma, tekintetlenül arra, hogy én alszom – e, avagy sem. Azt mondta erre mindig, ha ezt szóvá tettem: ez az ő bosszúja, mivel én „lustálkodhatom” itthon, miközben ő pénzt keres. Ezzel vitába szállhattam volna, de nem lett volna értelme – forgattam meg mindig a szemem, ha eszembe jutottak a bátyámmal folytatott szóváltásaink. Ha viszont épp nem figyeltem a többieket, akkor volt, hogy leültem a géphez, és böngészgettem, olvastam, vagy épp csak zenét hallgattam – természetesen elviselhetőbb hangerővel -, néha unalmamban még arra is vetemedtem, hogy kitakarítottam a szobámat, amíg fel nem kelt a nap.

Mióta azonban itt vagyunk semmi ilyesmit nem csináltam, általában csak a gondolataimba temetkeztem, vagy hallgattam Húgi szuszogását. Sosem volt kedvem még napfelkelte előtt kimászni az ágy puha öleléséből, most viszont már nem bírtam tovább, az ablakon beszűrődő halvány fény hívogatott. Kibújtam a paplan alól, majd belecsúsztattam a lábaimat a mamuszomba. Még szerencse, hogy nem volt teljesen sötét, így sikerült úgy odasétálnom az ablakhoz, hogy nem rúgtam bele semmibe. Otthon még bekötött szemmel is eltájékozódtam, de itt már nehezebben ment a dolog. Ahogy kinéztem a függöny mögül, úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy forró teát, és egy pokróccal kiülök a teraszra. Szerencsére senkit sem ébresztettem fel a mi szintünkön, miközben a konyhában ténykedtem. A kétszintes nyaraló hatalmasnak tűnt a mindent beborító faburkolattal, és az egyszerű és praktikus elrendezésével. Imádtam minden szegletét, ez a hely egészében árasztotta a nyugalmat és az otthonosságot. Ez volt az én menedékem. Itt mindig magam lehettem, persze csak átvitt értelemben, mert rajtam kívül még számos vendége volt a nyaralónak. A táj valami szemet kápráztató volt az év minden szakában. A hegy oldalában elterülő hatalmas erdő ölelésében épült ház meglehetősen népszerű üdülőhely lett az évek elteltével. Emlékeszem, elsőnek – még vagy öt éve - csak véletlenül keveredtem ide, amikor is egy osztálykirándulás alkalmával leszakadva a csoporttól eltévedtem a rengetegben. Legelőször nagyon megijedtem, de végül a kitűzött táblákat, és a fákra festett jelzéseket követve kiértem egy ösvényre, ami pont ide vezetett. Már akkor elvarázsolt ez a hely, azóta pedig szinte a rabja lettem.

Néhány perccel később már a gőzölgő „finom” teával tértem vissza a szobánkba. Zoé még mindig békésen aludt gombócként összegömbölyödve a nagy, kétszemélyes ágy közepén. Egy kicsit még őt néztem, amíg hagytam, hogy a gondolatok átfussanak az agyamon: mikor idén újra felmerült, hogy egy hetet itt töltök a nyaramból, arra gondoltam, hogy elhozom ide fogadott húgomat. Azt akartam, hogy ne legyenek előtte titkaim, amihez az is hozzájárult, hogy erről a helyről is tudjon. Hogy őszinte legyek, mindenkit meglepett a döntésem – nem is kicsit -: Anya, mikor elmondtam neki, hogy a rejtekhelyemre Zoéval megyek, kicsit szomorú lett, próbálta titkolni, de láttam rajta. Sokszor kért, hogy vigyem magammal, de sosem tettem, ez a hely volt, ahova elmenekültem a gondjaim elől. Nem akartam senkit sem ide engedni, most mégis pontosan ezt tettem. Olyan furcsa érzés mindez, mégsem érzem, hogy ez rossz lenne, sőt ellenkezőleg… Úgy látszik, megváltoztam, már nem félek annyira attól, hogy kiadjam magam, következőnek lehet, hogy anyának is megmutatom a környéket.

Dany, a tulaj elsőnek nem is hitt a fülének, amikor felhívtam, és szóltam neki, hogy egy barátommal jövök. Természetesen egy harmincas kicsit mocskos fantáziájú pasihoz méltón, félreértett. Alig sikerült megértetnem vele, hogy a barátom egy nő, talán csak akkor hitte el ezt végül igazán, amikor hétfő reggel beállítottunk Húgival az irodájába. Nem is gondoltam volna soha, hogy egy „idegen” ilyen közel kerülhet az emberhez. Ő volt az, aki tizenkét éves koromban visszavitt a táborba, miután kicsit piszkosan és fáradtan csengettem a recepción. Azóta már nem ő ül a pultnál, már saját háza van a közelben, ez a hely sokkal felkapottabb lett, ezzel együtt pedig kisebb – nagyobb átalakításokon ment keresztül.   Szinte ezzel a hellyel együtt nőttem fel, bár csak nagyon ritkán jártam itt, de nyaranta legalább egy hetet mindig itt töltöttem, néha még év közben is ide menekültem az életem elől. A személyzettel már a kezdetekben nagyon jól összebarátkoztam, Dany majdhogynem a pótapám lett az évek során – ezért tartottuk a kapcsolatot még akkor is, ha nem voltam itt. Azt szeretettem benne, hogy folyton meglepett mindenkit, tőle tanultam meg, hogy nem minden a külső. És az első benyomás sokszor tévedhet, erre ő maga volt a tökéletes példa, mert ha valaki ránézett, elsőre nem arra gondolt az illető, hogy egy jól menő vállalkozás vezetőjével áll szemben, inkább tűnt egy szabadnapos cirkuszi bohócnak. Bárkit fel tudott vidítani bármelyik pillanatban, de ha arra volt szükség, akkor komolyan is el lehetett vele beszélgetni – ezt a szolgáltatását nem is egyszer használtam ki az évek során, főként mióta anyáék beadták a válási papírokat…

Miközben az ittenieken gondolkodtam, előkaptam egy pulóvert a szekrényből, mivel elég hűvösnek tűnt az idő, még így az ablakon keresztül is, majd magamhoz vettem a bögrémet és egy plédet, aztán halkan lenyomtam az ajtókilincset. Hirtelen hűvös fuvallat csapott meg, amitől megborzongtam, nyárhoz képest meglepően hideg volt az idő, főként itt, a hegyekben. A friss levegő átjárta a tüdőm minden szegletét, ahogy mélyeket szippantottam belőle, miközben lekucorodtam a keskeny kis terasz szélébe hátamat a falnak vetve, térdeimet felhúzva, begubózva a hatalmas anyagba. Melegség járta át az egész testem, ahogy az ölemben szorongatott teába néha belekortyoltam. Már világosabb volt, mint mikor felébredtem, de a Nap még mindig nem kúszott fel a fák pereme fölé. Általában féltem a magasban, de most csak a nyugalom járt át, ahogy itt ültem a messzeségbe bámultam a barnára festett fakorlát rácsai között. Szabad voltam, és nem tartottam semmitől…

Alig vártam, hogy újra itt legyek, pedig majdnem le kellett mondani az egészet, amikor Peti kórházba került. Újra megborzongtam, de most nem a hidegtől, hanem a néhány nappal ezelőtti emlékektől: anya arcától, ahogyan könnyes szemekkel a fiát figyelte, aki az ágyán aludt egy kórteremben, miután kapott egy kis fájdalomcsillapítót. Mind később kiderült, az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baleset, Petinek megzúzódott a bal karja és agyrázkódása volt, de már másnap kiengedték a kórházból. Otthon akartam maradni, hogy jó testvér módjára ápoljam, de nem hagyta magát, gyakorlatilag kidobott a házból – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott, hogyan kiabált velem az egyébként – néha idegesítően – higgadt bátyám szombat délután:

-          Ha nem mész el, megkeserítem az életedet – fenyegetett a konyha közepén állva.

-          De valakinek vigyáznia kell rád – emeltem fel a hangom, mert nem szerettem, ha ellentmondanak nekem. – Ahelyett, hogy örülnél: önként vállalom, hogy ugráltathatsz, elzavarsz.

-          Jó hogy. Ha nem mész el, én fogom megszívni az egészet. Már hetek óta erre az útra készült, ha most itthon maradsz, olyan leszel, mint egy őrült – kalimpált heves mozdulatokkal, azt hittem, leveri a fejem. – Emlékszel, hogy három éve, csak három nappal kellett elhalasztani a „szökésedet”? Az a három nap pokol volt a számomra, azt nem élném túl még egyszer. Egyébként is, jól vagyok – majd meg sem várva a válaszomat kiviharzott az ajtón.

Ezután még néhányszor megpróbáltam beszélni a fejével, de a vége az lett, hogy szinte ő pakolta be a táskám. Még jó, hogy kulcsra nem zárta az ajtót, ahogy kiléptem rajta. Jó, bevallom, tényleg nem voltam jó passzban három évvel ezelőtt, de azért annyira nem mondtam volna borzalmasnak a viselkedésemet…

 Olyan volt ez a hely számomra, mintha egy távoli világban lennék, elzárva mindentől, messze a bajoktól. Általában csak ez az egy hét szabadságot engedélyeztem magamnak évente, de ez aztán teljes képszakadás volt: se telefon, se internet, nem beszéltem senkivel az otthoniak közül, amikor itt voltam. Anya tudta a nyaraló számát, de meghagytam neki, hogy csak a legvégső esetben hívhat fel. Igaz, néha engem is elkapott a honvágy, de leküzdöttem, szükségem volt a kikapcsolódásra. Nem is tudom, hogyan tud néhány ember egy ilyen menedék nélkül élni. Hogyan bírják ki az életet nap, mint nap megszakítások nélkül?

Ahogy végignéztem a hegyoldalon elterülő erdőn, felrémlettek az elmúlt pár nap túrázásainak képei, ahogy Zoéval minden képességünket kihasználtuk, hogy elhárítsuk a ránk leselkedő veszélyeket, amik a legtöbbször csak a fák földből kiálló gyökerei voltak. Nem mindig sikerült… Remekül szórakoztunk, rengeteget nevettünk ez alatt a néhány nap alatt, bár a hangulatteremtéssel sosem volt problémánk. Esténként, mikor még volt egy kis energiánk, addig beszélgettünk még valamelyikünk el nem aludt közben. Húgi nem volt az a megnyílós fajta, de valahogy sötétben mindig könnyebben kifakadt, ilyenkor nem mertem szólni, szerettem hallgatni a hangját, és örültem, hogy néha magáról is beszélt. Egy percig sem bántam meg, hogy elhoztam ide magammal, úgy éreztem, ettől csak még erősebb lett a köztünk lévő kapcsolat.

Szorosabbra húztam magamon a pokrócot, és kortyoltam egyet a teából, ahogy még mélyebbre merültem a gondolataim tengerében. A távolban már kezdett világosodni, egy –egy napsugár átkúszott a fák lombjai között. Néhány vízcsepp a korlát peremén, ahogy a nap rásütött színes fényekben játszott, gyönyörűek voltak. De bármennyire is elkápráztattak a természet apró csodái, minduntalan az otthoni képek kúsztak a fejembe. Távol mindentől. Könnyű azt mondani – kacagtam fel fáradtan, ahogy beletúrtam egyik kezemmel a szabadjára engedett hajamba. Azért jöttem ide, hogy ne kelljen a szokásos dolgokkal foglalkoznom, ehelyett folyton ilyenek járnak az eszemben. Még akkor is, ha kiültem a közeli tisztásra rajzolni, mindig valami olyan dolog jutott eszembe, ami kötődött a „problémáimhoz”. Vagyis, nem mondanám őket problémáknak, de még nem találtam meg a megfelelő szót rájuk, pedig elég sokat agyaltam rajta. Olyan dolgok, amik miatt folyton százhúsz százalékon forognak az agytekervényeim, és mégis bárhogyan is szeretném megérteni az érzéseimet, nem megy – simítottam néhány tincset a fülem mögé, amikkel a reggeli lágy szellő az arcom előtt játszott. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna addig, amíg eszméletlenül a földre nem rogyok – természetesen nem vagyok mazochista -, mert bármennyit is agyaltam a fennálló helyzeten, sehogy sem jutottam előbbre.

Azt én is megértem, hogy abba a korba léptem, amikor az érzelmek nagyban befolyásolják az életünket, de azért ez már néha túlzás. Már néha ott tartok, hogy a fiúk miatt nem tudok aludni, mert természetesen a fő „problémát” ők jelentették. Kiskoromban elhatároztam, hogy pasik miatt nem fogok szenvedni, erre tessék: alig eszem; lehet, hogy emiatt nem alszom rendesen… Néha felmerült bennem a gondolat, hogy miért is szükségesek az embereknek az érzések. Ezek csak összezavarnak mindent. Pedig még szerelmes sem vagyok – bár az ilyen esetekben mondják azt: a szerelem megöli az agysejteket.  Márpedig én érzem, hogyan hallnak meg a gyenge sejtjeim, úgy, hogy még szerelmes sem vagyok – hangsúlyoztam ki gondolatban. Komolyan néha többet gondolkodom azon, hogy min gondolnak rólam a fiúk, mint amennyit együttvéve a fiúk egyáltalán gondolkodnak – fújtam ki bosszúsan a levegőt, ahogyan a távolba meredtem.

Most azonban itt voltam két sráccal, és cseppet sem éreztem, hogy – szerelmi bonyodalmak nélkül – ez bármennyivel is könnyebb lenne. Melykőjükkel kezdjem? Érdemes-e újra nekikezdeni az újabb körnek? Meglehet, hogy nem, mégsem tudtam, hogy mit tehetnék – már a bögrém mellettem feküdt, amikor egy kétségbeesett sóhajtással, két kézzel a hajamba túrtam. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet a mellkasomban háborgó szívemről, ezért a Nap felé fordultam, hogy lássam, ahogyan átszűrődött elsőnek csak néhány, majd minden perc elteltével egyre több fénysugár a fák koronái között. Napfelkelte, egy új nap kezdete, lehet, hogy egy új életé is? Vagy minden kezdődik elölről? Azt nem tudom, de az biztos, hogy valami megváltozik ma is, ahogy ez mindig is történik…

Márkot talán kicsivel egyszerűbb megértenem, vagyis az iránta érzett érzelmeimet? Nem, egyáltalán nem, de valahol akkor is el kellett kezdenem. Emlékeztem az első találkozásunkra, az órákig tartó beszélgetésekre, minden ölelésére, minden mozdulatára, a tekintetére, mielőtt néhány nappal ezelőtt este a parkban még utoljára próbált meggyőzni, hogy bejön velem a kórházba. Egyszerre annyi ellentmondásos dolgot láttam a szemeiben: aggodalmat, kétségbeesést, tekintete mégis elszánt és határozott volt. Azonban én is az voltam, így végül nem jött velünk a kórházba. Tudtam, hogy nem lehet ott, nem akartam, hogy mindazt végignézze, amiken mi keresztülmentünk, és mégis olyan piszkosul szerettem volna, ha mellettem van, és átölel akkor.

Azonban azokban az órákban, amiket Peti ágya mellett töltöttem mégis annyiszor jutott eszembe, hogy mit tehetett akkor épp Tomi. Tisztán emlékszem, hogy a kórház csendjében minta a gondolataim visszhangzottak volna, attól tartottam, hogy valaki tényleg meghallja a kimondatlan szavaimat is. Egy olyan csodás este után, amit Márkkal töltöttem - az előadás, a séta, az ölelései, minden olyan jó volt -, mégis állandóan két szempár lebegett a szemem előtt felváltva. Vagy a végtelen tavak mélyében merültem el, vagy a végtelen tisztások füvén feküdtem - ahogy behunytam a szemem újra felrémlettek a több ezernyi képkocka, amiket azóta már vagy egy milliószor lejátszottam magam előtt, mégsem tudtam, hogy mit tegyek, egyáltalán mit tehetnék. Még azt sem tudtam eldönteni, hogyan állt a helyzetem:

Adott két fiú, akiknek a közelében érzem, hogy hevesebben ver a szívem, mégsem vagyok beléjük szerelmes. Mert az nem vagyok, tudom – győzködtem magam, de valahol mélyen, nagyon mélyen éreztem, hogy ez az állítás valahol nagyon sántított, azonban ezt az érzést, valahogy sikerült elnyomnom...

Hirtelen zajokat hallottam odabentről, ezért egy pillanatra elhallgattattam a fejemben ordibáló gondolatokat, és csak füleltem: csoszogás, nyílt, majd csukódott a fürdőajtó, aztán ez néhány perc múlva újra megismétlődött. Zoé a nevemen szólongatott - biztos tudta, hogy nem mentem messzire. Nyújtózkodtam egy kicsit, ahogy a fejem fölött lévő ablakon – kicsit sután, de – bekopogtam, hogy jelezzem neki, a hollétemet, ami megijeszthette egy kicsit a barátnőmet, mert egy apró sikoly hagyta el a száját. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg vártam, hogy a húgom kijöjjön hozzám, körbepillantottam a tájon, amit már a reggeli napfény élénk színekbe öltöztetett. A madarak csiripelése is felélénkül, ahogy a többi nappali állat is ébredezett az erdő sűrűjében. A természet élete így korán reggel szinte egybeolvadtak a hangokkal, csodás képet tárva elém. Az egész valamiféle nyugalmat árasztott magából, ami bár nagyon szerettem volna mégsem volt rám olyan hatással. A szívem majd kiugrott a helyéről, és bár itt ültem már órák óta a padlón, mégsem jutottam semmire. A Napba néztem, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordult. Egy új nap... Aztán már nyílt is az ajtó, ahol ott állt fogadott húgom a pizsamájában, kicsit kócosan, egy kis - alvás utáni – pírral az arcán. Ahogy a földön kuporogva felnéztem rá, láttam az arcán az értetlenséget - ahogyan próbált rájönni, mit keresek én itt hajnalok hajnalán -, ami megnevettetett. Azonban még így sem sikerült elterelnem a figyelmemet a dübörgő szívemről, aztán felpattantam ültemből és néhány lépés után barátnőm nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam őt, mintha ő lenne a mentőmellényem a feneketlen tenger közepén. Talán ő is volt az, a tengeren, amik az érzéseim voltak. Mindennél jobban szerettem volna abban a pillanatban kimenekülni a határtalan víz fogságából, pedig tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. Így hát végül elengedve barátnőmet újra a Nap felé fordultam egyetlen hanggal a fejemben: Mosolyogj!

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)