16. fejezet - Újra otthon

Sziasztok!

Eltelt egy újabb hét, itt is egy újabb rész, de előtte még köszönet a komikért és a pipákért: =)

Edit, megmosolyogtatott a komid. =) Köszönöm, hogy írtál, még akkor is ha szerinted nem jó a történetem. Ez is egy vélemény, amiért hálás vagyok. =) Sajnálom, hogy neked nem tiszta a sztori. Boldog lennék, ha a továbbiakban is követnéd az eseményeket, de ha nem, az sem baj. =)

Mili, örülök, hogy sikerült helyrerakni a dolgokat. Mindig reménykedem abban, hogy a kis "anomáliákat"/ a nagy átlagtól eltérő dolgokat észreveszed. Ez most is sikerült. =) A kérdésedre a válaszom, hogy Beca tizenhét éves. =) Boldog vagyok, hogy végül is elnyerte a tetszésedet az előző rész, remélem a mostanival sem lesz másként. Köszönöm, hogy írtál. =)

A következő fejezetben Beca "családjára" kerül a hangsúly, de természetesen nem maradhat ki belőle...

Jó olvasgatást!


Puszi: Emi =) 

16. fejezet - Újra otthon

Már csak két utcára voltunk az otthonomtól, de már alig bírtam ülve maradni: ficánkoltam, doboltam a lábammal, ahogy az ismerős házakat lestem a fekete terepjáró hatalmas hátsó üléséről. Dany és Zoé csak nevettek az izgatottságomon - valójában én sem értettem az okát -, de barátnőm arcán láttam, ő is alig várta már, hogy a családja ölelő karjaiban legyen. Az elmúlt egy hét fantasztikus volt, teljesen feltöltődtünk energiával, rengeteget pihentünk, beszélgettünk és sok új emberrel ismerkedtünk meg a nyaralóban. Nagy kő esett le a szívemről, miután valamelyik nap este Zoé azt mondta: „Tök jó fej Dany.” Bár sejtettem, hogy jól ki fognak jönni, de azért volt bennem egy kis félsz: Mi van, ha mégsem? Hiszen két a szívemhez közelálló barátomról volt szó, fontosnak tartottam, hogy megértsék egymást. Ennek persze nem csak pozitív oldala volt, leginkább rám nézve, mivel meglehetősen hamar megtalálták a közös hangot, főleg, ha a szekálásomról volt szó. Mondjuk azt nekem is el kell ismernem, hogy szépen oltogattak, mikor rám jött az „ötperc”.

És épp ebben a pillanatban fordult be Dany a kocsival a házunk előtti autófeljáróra. Mint a villám pattantam ki az imádott gépszörnyetegemből és csapot-papot otthagyva kezdtem el rohanni a ház felé. Nem fordultam hátra, mégis hallottam, ahogy pótapám kacagva utánam kiáltott: - Vigyázz lépcső!

Úgy mondja, mintha nem tudnám – forgattam a szemeimet, és gyors léptekkel kezdtem szedni a fokokat. Természetesen kihagyhatatlan volt, hogy az utolsó lépcsőfokon meg ne botoljak. A nagy lendülettől előreestem, de szerencsére még idejében sikerült megkapaszkodnom a falban, így nem horzsoltam fel a térdem. A következő pillanatban azonban minden reményem elszállt afelől, hogy az előző incidenst nem látta senki, amikor is két irányból is nevetés hallatszott. Hirtelen kaptam fel a fejem, ahogy felfogtam, hogy Peti állt előttem, és hasát fogva a nevet rajtam. Kihasználtam az alkalmat és gyors léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd a nyakába ugrottam. Tisztában voltam azzal, hogy ez nagy bátorság, vagy inkább óriási őrültség volt, mert ahogy bátyám felfogta a helyzetet, rögtön ellentámadásba lendült, és két oldalról kezdett el csikizni, aminek a vége az lett, hogy dobhártyaszaggatóan sikítottam bele a fülébe, miközben próbáltam a kezei közül menekülni. A kis csatánkat Dany szakította félbe, mert miután felcipelte a bőröndömet a lépcsőn, a bátyám kezébe nyomta. Mindent megért a látvány, ami Peti arcára ült, ahogy kelletlenül elvette a csomagomat, és szó nélkül bevitte a házba. Ha én kértem volna erre biztos, hogy kinevet, és egy gúnyos megjegyzéssel otthagyott volna – mosolyogtam el, mert tudtam, hogy Danynek nem mer ellentmondani.

Miután lementek a tiszteletkörök: mindenki üdvözölt mindenkit, már a konyhában ültünk és beszélgettünk, miközben vártuk, hogy elkészüljön az ebéd.

-  Na és milyenek voltak a lányok? Remélem, nem volt sok gondod velük – kérdezte anya pótapámtól mosolyogva, amire persze játékos sértődöttséggel felhúztam az orrom. Majd villámokat szóró szemekkel néztem Dany-re, ahogy láttam az arcán megjelenő cinkos mosolyt. Ő is tudta, hogy milyen instabil lábakon állnak az ilyen kiruccanásaim, főleg úgy, hogy általában egyedül megyek, így is hónapokba telt néha rávenni anyát, hogy elengedjen. Persze sose azzal volt a baja, hogy elmentem itthonról, még a távolsággal is megbékélt, inkább az zavarta, hogy egyedül voltam ilyenkor. Szerencsémre, ahogy megismerte Danyt már sokkal nyugodtabban hagyta, hogy a magam útját járjam. Végül pótapám megadóan emelte fel két kezét, csak azt a sokatmondóan vigyort nem lehetett letörölni az arcáról:

-  Angyalok voltak – én megfojtom - futott át a gondolat az agyamon viccből, amit gyorsan el is vetettem, ahogy meghallottam Zoé hangját. Odafordultam hozzá, és akkor vettem észre, hogy engem néz és nevet, de olyan jókedvvel, hogy már nekem is kacagnom kellett, bár fogalmam sem volt, hogy mi olyan vicces.

-  Most mi van? – kérdeztem zavartan.

-  Ezt… látnod… - kapkodott levegő után nevetés közben – kellett… volna… - úgy csinált, mint én, mikor elkapott egy-egy nevetőgörcs, szóval ilyen nézek ki közben. Barátnőm arca már vörösödött a visszafojtott kacajoktól, ahogy értetlen arcomat fürkészte: - az arcod – mondta végül. Kellett vagy két perc, hogy felfogjam mire értette, aztán már belőlem is kitölt a nevetés: Angyalok, pont mi? Nem tudom, meddig csinálhattuk ezt, de a végére már mindenki velünk szórakozott. Még mi a saját poénunkon vihogtunk, addig a többiek azon, ahogy mi már a térdünkre támaszkodva kapkodunk levegő után. De akárhogy kértek, nem voltunk hajlandóak elárulni, hogy mi volt olyan mókás: Vannak titkok, amiket jobb megőrizni…

 

- Na, és ti mikor látogattok már meg engem a hegyekben? – fordult oda anyához Dany, ahogy végeztünk az ebéddel. Épp a mosogatóba tettem az edényeket, amikor meghallottam a kérdést. Ahogy megfordultam láttam, hogy mindenki engem néz. Csak még Zoé, Peti és Dany érdeklődve figyeltek, addig anya szeméből csak csalódottságot és szeretetet tudtam kiolvasni. Majd visszafordult pótapámhoz, hogy válaszoljon neki.

- Majd néhány hét múlva – válaszoltam gyorsan helyette. Értetlen arccal nézett rám, amitől el kellett mosolyodnom. – Épp itt az ideje már – rántottam egyet a vállamon, ahogy csillogó szemeibe néztem. Remegett a szája, próbálta visszatartani a könnyeit, mert utált mások előtt elérzékenyülni, de látszott rajta, hogy mennyire boldog. Odaléptem mögé, ahogy ott ült a széken és a többiek felé fordultam: - Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatnám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám! - idéztem Petőfi Sándor szavait, ahogy hátulról átkaroltam édesanyámat, és nyomtam egy puszit a feje tetejére. Dany és Zoé arcára egy- egy széles mosoly kúszott, ahogy büszkén néztek rám. Ez nem volt egy nagy dolog, csak egy apró gesztus, de anyának sokat jelentett, így nekem is. Mióta ez a válás elkezdődött sokszor láttam anyát egyedül ücsörögni a lépcsőn, ahogy a távolba révedt. Ilyenkor általában a jövőnkön gondolkodott, ami sokszor megrémítette. A tizenhatodik születésnapját már apával ünnepelte, most pedig huszonhat évvel később a saját lábára kell állni, és új életet kezdenie. Nem csodáltam, hogy ez sokszor megállásra késztette, egyszerűbb lett volna visszafordulnia, és talán ha mi nem lennénk – Petivel -, akkor ezt már rég meg is tette volna. De mi teljes vállszélességgel mellette álltunk mindig, ahogy fogunk is örökké, és nem hagyjuk, hogy meghátráljon. Nem mondja senki, hogy könnyű az elválás, de nekünk már szükséges. Sajnos nem cselekedhettünk anya helyett, így csak annyit tehettünk, hogy folyton biztosítottuk őt a támogatásunkról, pont úgy, ahogy most is.

És ahogy minden véget ér egyszer, úgy foszlott szét ennek a pillanatnak a varázsa is, ahogy betöltötte a helyiséget a bátyám zengő nevetése. Értetlenül néztünk rá, majd amikor kinevette magát rám nézett:

-  De művelt már valaki – kacagott tovább a saját viccén. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de nem kellett egy lépést sem tennem, mert ekkor Zoé keze csattant a bátyám vállán, aki egy pillanatra elcsendesült a meglepődéstől. A barátnőmre nézett, aztán a kezére és újra a barátnőmre, majd talán még hangosabban felnevetett, mint az előbb – amivel jelezte, hogy leperegnek róla fogadott húgom „támadásai”. Zoé sértődött arcát látva, alig bírtam visszatartani a nevetésemet, aztán Danyre néztem, aki egy cinkos mosollyal bólintott, tudta, hogy mire készülök. Kihasználva az alkalmat, hogy Peti a hasát fogta nevetés közben, és nem rám figyelt, anyát és Danyt megkerülve lépkedtem óvatosan a bátyám mögé. Zoé hátrapillantott, ahogy elmentem mögötte, és rögtön odébb is húzódott. Bátyám a kezébe temetve az arcát nevetett megállás nélkül – csak a férfiak képesek ennyit nevetni a saját viccükön – forgattam meg a szemem mosolyogva. Majd ahogy mögé értem, felvettem a „most lapsora verlek” arckifejezésemet, és a kezemet a vállára tettem, amire hirtelen elhallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a kezemre nézett, aztán ahogy hátrébb fordult, hogy felnézhessen rám, lefagyott az arcáról a vigyor, főleg, hogy közben körmeimet a bőrébe mélyesztettem. Persze nem túl komolyan, csak, hogy érezze: most nem Zoéval játszik. Ahogy találkozott a tekintetünk cinkos mosolyra húzódott a szám:

-  Basszus – pattant fel a székből, és mint az őrült kezdett el a szobája felé rohanni. Tettem felé néhány lépést, ahogy megfordult, hogy megnézze követem-e, majd gyorsan becsapta az ajtót.

Tudtam, hogy ha verekedésre kerülne a sor, akkor ő nyerne, ez sosem volt kétséges. De azért voltak nekem is jó fogásaim, némelyik pedig még hét napon túl gyógyuló sérülést is okozott, amik után jó párszor megkérdezték már tőle, hogy a macskájával szokott-e játszani. Természetesen sosem verekedtünk túl komolyan, nem estünk egymás torkának, csak, mint a testvérek tépelődtünk néha, nagyon jó elfoglaltság volt feszültség-levezetésnek, vagy unaloműzésnek is.

Kacagva huppantam le a most már felszabadult helyre, majd anyára néztem, aki rosszallóan csóválta a fejét, miközben a barátaim mellette velem nevettek. Anya nem rajongott az ilyen csetepatékért, de már az évek során kezdte megszokni. Gyakorlatilag nem volt más választása: megszoksz, vagy megszöksz.

-  Jaj, ne izélj már! Valld be, hogy jó volt! – húztam ki magam büszkén ültemben egy széles vigyorral az arcomon. Ahogy láttam az arcán a mosolyt, rögtön jobb kedvem lett. Mióta megjöttünk folyton mi beszéltünk, szóval itt volt az ideje, hogy végre ő is szóhoz jusson: – És milyen volt itthon az élet nélkülem? – kérdeztem megjátszott felsőbbséggel.

-  Unalmas – válaszolta legyintve ez előbbi megszólalásomra. Majd elkezdte mesélni a hét eseményeit, végül már mindenről beszélgettünk, ahogy átvonultunk a nappaliba kávézni és teázni. Dany és anya rengeteget beszélgettek a jövőnkről, amihez mi gyakorlatilag alig tudtunk hozzászólni Zoéval. Csak mosolyogva, néha összenézve hallgattuk a terveiket, aminek a megszenvedői mi lennénk. Dany szinte már teljesen úgy viselkedett, mint az igazi apukám, annyi különbséggel, hogy nem volt anyával együtt. Mióta a szüleim házassága rossz vágányra futott, sokszor megfordult már a fejemben, hogy összehozhatnám őket, mármint anyát és Danyt, de végül mégis lemondtam erről az ötletről. Nagyon jól megértették egymást, ugratták a másikat, sokat nevettek, de mégis hiányzott valami az ő kapcsolatukból, talán a kémia. Teljesen olyanok voltak, mint a testvérek, mikor rájuk néztem szinte a bátyámat és magamat láttam a szemem előtt, ahogy évekkel később - mikor már saját családunk lesz - összeülünk majd beszélgetni - elgondolkozva sétáltam az ablakhoz, ahogy meghallottam az udvaron szaladgáló Chi-fu ugatását.

-  Egyébként kaptál egy csomagot – szólt be a nappali ajtaján a konyhába tartó bátyám. Kérdőn néztem utána: Miféle csomagot?

-  Kitől? – kérdeztem, miután türelmesen megvártam, hogy megcsinálja a kajáját, és letelepedjen az egyik fotelba.

-  Valami sráctól – vigyorgott, de kíváncsiság tükröződött az arcáról. Tomitól? Vagy Márktól? Esetleg valaki mástól? Ezernyi kérdés cikázott át az agyamban a másodperc törtrésze alatt… Nyugalom! Nem ebben állapodtunk meg– szólalt meg egy hang a fejemben, mert tudtam, hogy túlléptem a meghúzott határvonalamat.

-  Rendben. Kösz, hogy szóltál – mosolyogtam kedvesen, leplezve minden izgatottságomat. Most kezdtem el ezt az egészet, szóval nem lenne túl jó a legelején elbukni, ennek érdekében inkább újra a kinti világ felé fordultam. Néhány pillanatig csak csend volt, vártam, hogy valaki felhozzon valami témát, de senki sem szólt semmit.

-  Ennyi? – Zoé döbbent hangjára hátrafordultam, és értetlen arccal néztem rá.

-  Tessék?

-  Csak ennyi? Nem kezdesz el ugrálni? Kiabálni? Vörösödni? Faggatózni, vagy bármi? Csak állsz, és az ablakon bámulsz kifelé? – kérdezte rávilágítva a lényegre.

-  Ki vagy te, és hova tetted a húgomat? – csatlakozott barátnőmhöz Peti is, miközben tetőtől talpig fürkésző szemekkel végigmért.

-  Most miért? Még mindig én vagyok az – válaszoltam egy vállrándítással, ahogy végigmutattam magamon.

-  Mi történt veled? – kérdezte barátnőm kutató tekintettel, mintha az arcomról akarná megtudni a választ. Szinte már attól zavarba jöttem, hogy így néztek rám mindannyian, mert persze erre a témára már anyáék is felkapták a fejüket. Úgy tettem, mintha nem érteném, hogy mire gondolnak, pedig teljesen tisztában voltam vele. Miután Zoé megunta a hallgatásomat inkább folytatta, úgy tűnt nagyon kíváncsivá tettem: - De most komolyan. Eddig, ha meghallottad valamelyik srác nevét, tiszta őrülté váltál. Tisztára megszállott lettél. Folyton róluk beszéltél, vagy ha nem is beszéltél, állandóan rajtuk agyaltál – a döbbenetet látva az arcomon, felkuncogott. – Igen, észrevettem. Mindig mikor bambán vigyorogtál magad elé, tudtam, hogy valamelyik fiún jár az agyad. Vagy amikor fáradtan túrtál a hajadba, vagy mikor lemondóan sóhajtoztál, mindig rájuk gondoltál. – Basszus!  Ilyen nincs. Én nem… nem lehet… azért ennyire nem voltam… vagy mégis? – gondoltam végig az elmúlt néhány hét eseményeit, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt a barátnőmnek. Épp ezért is nagyon jó ötlet most ez az elhatározás – győzködtem magam.  

-  Én… nem is… - kezdtem neki az ellenszegülésnek, de ekkor a bátyámból és a pótapámból egyszerre szakadt ki az eddig bent tartott nevetés. Sértődötten néztem rájuk – hogy őszinte legyek, nem esett túl jól, hogy ennyire feltűnő volt az időszakos elmebajom. - Tudjátok mit? Átértékeltem a dolgokat – mondtam határozottan, ahogy abbahagyták a vihogást. – Nem érdekelnek a fiúk. Ha valamelyik akar, akkor küzdjön meg értem. Én pedig most már nem fogom a fejemet a falba verni miattuk – síri csend volt a szobában. Feszülten vártam, hogy mit reagálnak az elhatározásomra, de még engem is meglepett, amit hallottam:

-  Na, végre – szakadt fel Zoéból egy megkönnyebbült sóhaj. Oké, értem én, hogy sokat foglalkoztam a fiúkkal, és hogy sokszor őt fárasztottam a kérdéseimmel, de nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő voltam, hisz nem mondta. Ekkor jöttem rá, hogy nekem van a legjobb barátnőm a világon: minden sületlenségemet meghallgatta türelmesen; és még akkor sem csapta rám a telefont, amikor az éjszaka közepén felhívtam, mert nem tudtam aludni; eljött velem egy hétre, hogy kikapcsolódjam, ami úgy látszott nem sikerült teljes mértékig; és mosolyogva próbált segíteni, mikor már teljesen tanácstalan voltam. Bűntudatom lett hirtelen, hogy miken végig nem vittem szegényt a sok badarság miatt, amik a fejemben születtek. Na, de ezen most már változtatunk! – határoztam el magam ismét.

-  És mikor is jutottál te erre a döntésre? – kérdezte még mindig vigyorogva Dany.

-  Ma reggel – húztam ki magam büszkén, de rögtön lelohadt a lelkesedésem, ahogy újra összenevettek a srácok. Imádtam a pótapámat és a bátyámat, de abban a pillanatban meg tudtam volna fojtani mindkettőt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy otthagyom őket. Emésszék meg a hallottakat, vagy inkább röhögjék ki magukat, én nem hallgatom tovább, ahogy rajtam szórakoznak - így gyors léptekkel a szobám felé vettem az irányt.

Ahogy beértem a ház számomra legkedvesebb helyiségébe, hirtelen megállt bennem a levegő. Könny szökött a szemembe, amint körbepillantottam. Mindent virágszirmok borítottak: a padlót, az asztalt, a fotelt, szekrények polcait és még az ágyamat is, mindent. Varázslatos volt a látvány, ahogy az ablakon besütő fényekben úszott az egész szoba, a mézédes virágillatról nem is beszélve. Abban a pillanatban nem érdekelt az elhatározásom, hogy nem foglalkozom a fiúkkal. Hisz tényleg küzd értem – pont értem - valaki, aki képes egy ilyet megcsinálni. Teljesen elérzékenyültem, ahogy az asztalomhoz lépkedve a kezembe vettem egy vörös szirmot. A tapintása olyan lágy volt, és ahogy az arcomhoz emeletem még éreztem rajta a rózsaillatot. Mosolyogva szúrtam ki az ágyon heverő dobozt, amiről Peti beszélt az előbb. Pillangók szálldostak a gyomoromban, ahogy közeledtem felé, majd leültem az ágy szélére és remegő kezekkel fektettem az ölembe a kis ajándékot. Tétováztam, nem mertem kinyitni a barack színű bársonyborítású kis dobozták, ezért inkább lehunytam a szemem. Kérdések százai futottak át az agyamon, majd miután már tudtam, hogy nem húzhatom tovább, egy sóhajjal, a szememet újra ráemelve nyitottam fel a fedelét…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)