14. fejezet - Ajándék

Sziasztok!

Meg is jött a következő rész, de előtte köszönet a véleményekért: =)
Klau, első lettél! Örülök, az örömödnek. =) A válaszokra még várnod kell egy kicsit... Bocsi =P Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet ez a rész. A fellegekben járok, hogy sikerült ilyen hatást kiváltanom belőled. A barátság nagyon fontos az embereknek, ezért is szeretem ezt kihangsúlyozni, megváltoztatja az életet. Köszönöm, hogy időt szánsz rám ebben a rohanó világban. Köszönöm a kommentedet. Szeretlek. =)

Mili, nagyon jó azt ilyet olvasni, mikor az emberekből mást és mást vált ki egy-egy rész. =) A soraidat olvasva boldogabb lettem - már ha ez még lehetséges. Hálás vagyok, minden szóért, amit rám vesztegetsz, sokat jelentenek nekem. Boldoggá tesz, hogy sikerül olyat alkotnom, ami megfog és elgondolkodtat. =) Köszönöm, hogy megosztod a gondolataidat velem. =)

Most pedig egy újabb Márk szemszög következik, ha emlékeztek még rá - ő a srác a színházból.

Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

14. fejezet - Ajándék

Márk szemszög

A harmadik sor közepén állt és mosolygós arccal tapsolt, amíg mi már - a számát sem tudom, hogy hányadszorra – meghajoltunk. Mindenki a teremben egy emberként csapta össze a tenyerét, látszólag hatalmas sikert aratott a premier. Végignéztem a kollégáim arcán, mindegyik ragyogott az örömtől. Ekkor éreztem igazán, hogy megérte az a rengeteg munka, az a sokszor éjszakába nyúló gyakorlás, így visszanézve, még a rendező ordibálásai is édesebben csengtek a fülemben. A szemem végigfuttattam az ünneplő közönségen, ahogy ezt az előadás közben is tettem néhányszor, valahogy mégis mindig Rajta állapodott meg a tekintetem. Amikor épp nem szerepeltem az egyik jelenetben, akkor a függöny mögül kikukucskálva figyeltem a reakcióit, sosem tudtam róla semmi mást leolvasni, csak kíváncsiságot és izgalmat, a hosszú monológoknál lejjebb csúszott az ülésen, de sosem vette le a szemét a szereplőkről. Aztán amikor megszólalt a zene, rögtön kihúzta magát ültében. Megnevettetetett az izgatottsága, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tágra nyitott szemekkel hallgat egy szép mesét, szinte a szemével falta a darabot. A meghajlások közepette innen a színpadról még az előtte álló magas hapsi ellenére is jól láttam, ahogy csillogó szemekkel rám néz, majd amikor találkozott a tekintetünk rám kacsintott és felnevetett, ami szélesebb vigyort csalt az arcomra - már ha ez lehetséges volt még. Sajnos a nagy zajban nem hallottam csilingelő hangját, de emlékeimből könnyen fel tudtam idézni, így egy kis képzelőerővel szinte már olyan érzés volt, mintha mellettem állna.

Ahogy beértünk az öltözőbe – ahol még akár egy hatodik embernek is bőven lenne elég hely - őrült vágtában kezdtem el összeszedni a cuccaimat, végül össze-vissza kapkodtam. A jelmezemet lehajítottam az öltözőasztalom előtt álló szék karfájára, majd berohantam a zuhanyzóba, hogy lemossam magamról a sminket. Miután ezzel is végeztem a ruhámat inkább felakasztottam, mert belegondoltam, hogy milyen fejmosást kapnék Erikától, ha meglátná, mit teszek a becses anyagával. Felkaptam magamra egy sötétkék farmert, egy fekete tornacsukát, az fehér ingemet csak kétszer gomboltam félre nagy igyekezetemben. Természetesen a srácok a szitkozódásomat hallva jót szórakoztak a szerencsétlenségemen, amire csak egy-egy szúrós pillantás volt a válaszom, inkább nem mondtam semmit, mert a végén még én jöttem volna ki belőle rosszul. Miután sikerült megtalálni a gombok helyes sorrendjét - a legfelsőt szabadon hagytam, mert már így is úgy éreztem, megfulladok - magamra kaptam a fekete sportzakómat, majd egy utolsó pillantást vetettem a képmásomra a tükörben, ahogy beletúrtam a hajamba. Nem rossz! – mosolyodtam el, majd egy nagy levegőt véve kiléptem a szoba ajtaján. Szerettem volna futva megtenni azt a rövid utat a bejáratig, de a nagy tömeg miatt sajnos ez lehetetlennek bizonyult. Néhányan megállítottak - kezet ráztak velem, miközben néhány szóval gratuláltak -, ahogy megpróbáltam átfurakodni az embereken, természetesen kedvesen mosolyogtam, és megköszöntem a szép szavakat, miközben gondolatban már valahol máshol jártam. Beletelhetett tíz percbe is, még sikerült eljutnom a recepciós pulthoz, ahonnan már csak néhány lépésre a szabad levegő várt.

Amint kiléptem az ajtón, rögtön Őt kerestem a szememmel. Nyár elejéhez képest meglepően sötét volt, még úgy is, hogy már fél tizenegy körül járt az idő, de a lámpák elég jól kivilágították a színház előtti teret, az egyik ilyen fényénél pillantottam meg Őt nekem háttal állva. Egy pillanatig csak néztem, ahogy a barátnőivel beszélget, miközben egyik lábáról, a másikra állt. Majdnem olyan, mintha táncolna – mosolyodtam el a gondolatra. Bámészkodásomat Zoé zavarta meg azzal, hogy felém intett, így felhívta rám barátnője figyelmét, aki erre elhallgatott és lassan megfordult. Amint észrevett a tömegben, az arca felderült. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd egyenesen felé vettem az irányt. Tett néhány lépést előre, majd ahogy odaértem a nyakam köré fonta kezeit, és szorosan magához ölelt. Hirtelen még levegő is megállt bennem, ahogy felfogtam, hogy most a karomban tartom Őt. Teste szorosan az enyémhez simult, már csak reménykedni tudtam, hogy nem érzi meg, ahogy a szívem őrült vágtája majdnem átszakítja a mellkasomat. A bőrének édes illata átjárta az agyam összes zugát, ezért le kellett hunynom a szemem. Nem volt más: csak Ő és én, legalábbis ezt érzetem abban a pillanatban. Lehet, hogy ölelésünk kicsit sokáig tartott, csak arra eszméltem, hogy Zoé köszörüli meg a torkát kuncogva, így egy utolsó lélegzetvétellel elhúzódtam Tőle. Nem mertem ránézni, féltem, hogy lebukok előtte… még idő előtt, ezért inkább a lányok felé fordultam. Lányok… hiszen csak ketten jöttek: Zoé és Ő. Még az előadás előtt összefutottunk néhány percre, hogy bemutatkozhassam Zoénak, akiről már annyit hallottam az elmúlt napokban. Imádott róla mesélni, olyankor mintha egy másik világban lett volna, ha egyszer elkezdte, lehetetlen volt leállítani – mindig nevetnem kellett, amikor tőle annyira furcsán, majdnem gyerekesen viselkedett. Néha azt hittem, már majdnem kiismertem – bár néhány nap alatt, ez képtelenség lenne-, aztán mindig csinált valami olyasmit, ami teljesen meglepett…

-  Szia! Én Niki vagyok, Zoé évfolyamtársa – rázott fel a gondolataimból a harmadik lány a társaságból, ahogy kezét felém nyújtotta. Kicsit még kábán, de elfogadtam azt, és én is bemutatkoztam neki. Annak, aki nem szokott hozzá, az ilyen emberekhez, kicsit furcsa látványt nyújthatott ez a csaj: rövid tüsis hajában néhol rózsaszín tincsek futottak, csillogó fekete bakancsához, rövid fekete balerinaszoknyát vett fel, amit ezüstös flitterek díszítettek, a felsője olyan volt, mintha kereszteztek volna egy egyszerű fehér inget és egy középkori láncinggel, a szemét erősen kihúzta, a száját égővörös rúzs díszítette. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ráismerjek: művészlélek. A színházban dolgozva rengeteg hasonló „gondolkodású” emberrel találkoztam már, akik bár kicsit különcöknek tűntek, valójában a legtöbbjük nagyon szórakoztató társaság volt – bizonyos fokig én is közéjük tartozom, bár szerintem nem vagyok annyira elvont, mint a legtöbbjük. Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg mióta itt dolgozom, de még sosem találkoztam olyannal, mint Ő. A szemem sarkából rá pillantottam, miközben Ő a lányokkal beszélt valamit. Nem is figyeltem arra, amit beszéltek, csak Őt láttam. Lélegzetelállítóan nézett ki, ahogy végignéztem rajta, minden apró részlet a helyén volt: a fehér magas sarkúját egy-egy gyöngyös kapocs díszítette, ami tökéletesen illett a pántos, fekete combközépig érő ruhájának enyhe csillogásához, amit a melle alatt egy széles fehér csat fogott össze, a vállán egy úgyszintén fekete, ezüstös kis női táska lógott. A haját valamiféle furcsa fonatba csináltatta meg, ami így egyáltalán nem takarta arca egyetlen részletét sem előttem, a szemüvegen keresztül még ebben a derengő fényben is jól látszott a halvány smink, ami tökéletesítette a már így is gyönyörű látványt. Képes lettem volna órákig bámulni őt egy szó nélkül…

-  Márk! Márk! Halló! Figyelsz te ránk? – a pillantásom gyorsan lekaptam Róla, majd megráztam a fejem, reménykedve, hogy kissé kitisztulnak a gondolataim. Aztán a lányokra néztem, akik kíváncsian vártak valamire. De mire? Basszus a válasz. De mi volt a kérdés? Zakatolt az agyam, de nem jutott eszembe, hogy miről beszélgethettek az előbb. Teljesen kikapcsoltam, amit most kénytelen voltam beismerni:

-  Bocsi, kicsit elbambultam – a hangom kicsit rekedtes volt, ezért megköszörültem a torkom.

-  Azt láttuk – kuncogott fel Zoé sokat sejtető mosollyal az arcán. Basszus. Észrevette. Egy gyors pillantást vetettem a mellettem álló barátnőjére, de rajta nem láttam semmi nyomát annak, hogy lebuktam volna. – Csak azt kérdeztük, hogy nincs- e kedved velünk jönni kajálni?

- Ööö… én… nem vagyok éhes – Mit csinálsz? Hagyod, hogy csak így elmenjen?

- Én sem – csapta össze a tenyerét, majd mosolyogva rám nézett és megvonta a vállát. Itt az esélyed! –üvöltött egy hang a fejemben. Órákat gondolkodtam azon, hogyan lehetnék kettesben vele, mióta megkérdeztem, hogy nincs-e kedve eljönni a premierre, és kiderült, hogy a legjobb barátnőjét is elhozná, persze csak akkor, ha az nekem nem baj. Na, erre most mit mondhattam volna? Minek hozod őt is, én csak veled akarok lenni? Ezt mégsem tehettem meg, a végén még ő sem jött volna el, szóval rábólintottam. Erre most itt egy ilyen lehetőség, ki kell használnom.

- Nincs kedved sétálni egyet? – csúszott ki a számon, lehet, kicsit gyorsan, amitől zavarba jöttem, de közben feszült figyelemmel vártam a válaszát! Nyugi! Nagy levegő! – és követtem az utasításaimat. Érdeklődve nézett rám, majd kíváncsian fordult legjobb barátnőjéhez, aki csak mosolyogva bólintott egyet.

- Akkor mi Nikivel valami ehető után nézünk. A telefonod nálad van, majd megtaláljuk egymást. – nyomott egy puszit a barátnője arcára, majd még kacagva hozzátette: - Viselkedni! - aztán mind elbúcsúztunk egymástól, és néztük, ahogy a lányok a városközpont felé veszik az irányt, miközben hangosan nevetgélnek. Csak rémelem, hogy nem rajtam…

- Ööö… a park? – mutattam az említett hely felé, miközben magamban mindenfélét a fejemhez vágtam: Egy értelmesebb mondatot is kinyöghettél volna…  A válasza csak egy bólintás volt, így elindultunk a fények felé. Gondoltam, hogy felajánlom neki a karomat, hogy könnyebben tudjon sétálni, de abban sem voltam biztos, hogy én magam megállok a lábamon.

A színházi premierekkor mindig kidíszítik ezt a helyet, ahogy most is. Az ösvények mellett sorban fáklyák voltak tűzve, a fákról fényfüzérek lógtak, a virágágyásokat pedig szépen kitakarították a kertészek. Az égbolton ragyogó Holddal együtt ezek elegendő fényt adtak, miközben lassan lépkedtünk egymás mellett. Sokáig egyikünk sem szólalt meg, csak bámultuk a fényeket. Sehogy sem bírtam ki, hogy ne pillantsak rá, vonzotta a tekintetem. Bizsergés futott végig a testemen, ahogy végignéztem rajta tetőtől-talpig. Szinte táncolt minden lépésnél, a csípője ide-oda ringott. Koncentrálj! Más felé néztem, de nem tudtam magam sokáig türtőztetni, így újra rá esett a pillantásom. Ő még mindig a fényeket nézte, miközben a nyakában lógó medált babrálta, ami ha jól láttam egy kék kristály volt. A fények visszatükröződtek róla, ahogy az ujjai közt forgatta, de úgy látszott ő ezt nem vette észre, mintha máshol járt volna. A nyakláncról a szemem valahogy lejjebb siklott, és elöntött a forróság, ahogy rájöttem, mit is teszek valójában. Hirtelen kaptam a tekintetem a másik irányba, ahol egy kőszobor állt. Hideg és mozdulatlan. Tökéletes. Szinte erőszakkal kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá, de hirtelen megszólalt, amitől összerezzentem:

- Hoztam neked valamit – és a kis retiküljében kezdett el kotorászni miközben megállt, majd előhalászott belőle egy szürke kis dobozt. Felém nyújtotta, miközben szélesen mosolygott, amitől aprócska ráncok jelentek meg a szeme körül. Zavart arcomat látva, felkuncogott: - Ajándék. Tudod, tőlem neked – tagolta a mondatot, mintha egy óvodáshoz beszélne. Az arcom még mindig az értetlenséget tükrözte, ezért hát ő maga húzta ki a kezem a zsebemből, majd a nyitott tenyerembe tette a kis csomagot. Ahogy ráhajtotta az ujjaimat, egy pillanatra minta tétovázott volna, a keze megállapodott az enyémen. Olyan lágy volt az érintése, éreztem, ahogy felforrósodott a bőröm, ahol hozzáért.  Vagy csak én képzeltem, hogy megingott volna, a következő pillanatban leejtette kezeit és hátrált egy fél lépést, és a földet fixírozta. Ott álltam tanácstalanul nézve a kezeimben heverő ajándékot. Ajándék. Tőle, nekem. Nagyon jó vagy, ha ezt már feldolgoztad, csinálhatnál is valamit. – Nem akarod kibontani? – kíváncsian fürkészte az arcomat. Nem tudtam megszólalni, így csak azt tettem, amire az előbb utalt. Ahogy a dobozka tetejéhez nyúltam láttam, hogy megremeg a kezem, reméltem, hogy ő nem vette ezt észre. Gyorsan felnyitottam a dobozkát, majd kikerekedett szemekkel néztem a tartalmát. Egy ezüst karkötő volt benne. Izgatottan babrálta a nyakláncát, a reagálásomat várta.

- Miért? – ennyi jött ki a számon. Te aztán tehetséges vagy. Hogy még egy értelmes ember látszatát sem tudod eljátszani, azért ez aztán a színészi tehetség.

- Miért? – nézett rám rosszallóan. – Mert a barátom vagy – és egy mosoly kúszott az arcára. „A barátom vagy” – visszhangoztak a szavai a fejemben. – Nézd meg a hátulját! – lépett hozzám közelebb, ahogy óvatosan kiemeltem az ékszert a párnák közül – a dobozát a zakóm zsebébe süllyesztettem -, majd közelebb léptem az egyik mögöttem lévő fáklyához. Valami volt rá írva, ezért közelebb emeltem a fényhez, hogy jobban lássam. Valami írás volt rajta. Forgattam, hogy kivehetőbbek legyenek a cikornyás betűk:

- „Nincs elérhetetlen” – motyogtam magam elé a kiolvasott szavakat. Ettől a két szótól, olyan melegség áradt végig bennem… Ahogy rápillantottam, remegett a szája széle, kitágult szemekkel várta a reakciómat. Nem tudom, honnan vettem ehhez elég bátorságot, de néhány lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd mielőtt bármit is tehetett volna ellene, magamhoz öleltem, szinte fulladás-szorosan. – Köszönöm – suttogtam a fülébe. Éreztem, ahogy teste hirtelen megfeszült, aztán ahogy felfogta a történteket, kifújta a benntartott levegőt, és karjait körém fonta. Nem láttam az arcát, amit a vállamba fúrt, de úgy éreztem mosolyog, legalábbis reméltem. Már nem érdekelt, ha meghallja a szívem dübörgését, innentől kezdve nem volt megállás. Tombolt bennem az erő, úgy éreztem képes lennék egy hegyet is megmászni, akár ötször is. Tudom, ez képtelenség, de nincs elérhetetlen… - nevettem fel a saját kirohanásomon, az érzéseimen. Egymást ölelve állhattunk ott néhány percig, nem akartam elengedni, de ahogy éreztem, ő sem tiltakozott ez ellen.  De ha beszélni akarok vele, az így nem fog menni, ezért lassan toltam el magamtól, de nem hátráltam tőle. Felnézett rám, bár csak néhány centi volt köztünk a különbség. Apró pír ült ki az arcára, ezt még a homályban is jól láttam, a szeme ragyogott a Holdfényben. Gyönyörű volt. Aztán mintha kirázta volna a hideg, a kezével végigsimította a karját. A nyár elejéhez képest kellemes volt az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg, de úgy tűnt ő mégis fázik. Ezért ahogy ezt egy úriembernek illik, levettem a zakómat és a vállára terítettem, amire a válasza csak egy hálapillantás és egy mosoly volt. Nekem ő kell!  Nem tudom, honnan jött ez belőlem, de olyan birtoklási vágy öntött végig rajtam, biztosan elment az eszem. Csak annyit tudtam, hogy őt akarom, fogni a kezét, a karjaimban tartani, csókolni az ajkait. Az ajkai… úgy vonzottak… Márk!  Utasítottam magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét, és a néhány méterrel távolabb lévő padhoz vezettem, amiket mécsesek vettek körül. Ahogy ott ültünk szótlanul, nem tudtam, mit tegyek. Tudtam, hogy mit akarok, de akkor váratlanul elbizonytalanodtam. És mi van akkor, ha nemet mond? Ha az egészet csak képzeltem… az órákig tartó hosszú beszélgetéseinket, a pillantásait, a kezeit a kezemen, az ölelését. Az ujjaival a zakóm szélét babrálta, kerülte a pillantásomat, mintha zavarban lett volna. „Vegyél erőt magadon fiam, és légy férfi!”- hangzottak a fejemben apám szavai, amiket még akkor mondott, mikor általános iskola első osztályában nem mertem elhívni az egyik lányt, aki tetszett. Azóta már felnőttem, úgyhogy itt az ideje, hogy így is viselkedjem:

- Beca… - emelte rám a pillantását érdeklődve, amitől újra elakadt a szavam. A szemei… Az ajkai… Márk! – Azt szeretném…- de ekkor valami megszólalt. Ilyen nincs. Zavarodottan nézett körbe, majd elkezdett a táskájában kutatni, ahogy megtalálta a mobilját, kiszedte, majd a kijelző meredt.

- Anya az – nézett rám kérdő szemekkel. Tőlem várja a választ, ha azt mondom neki, hogy ne vegye fel, akkor kinyomja, aztán pedig az anyukája mérges lesz. De akkor elszalasztom az alkalmat. Az is lehet, hogy fontos, különben nem hívná a lányát, hiszen tudja, hogy hol van. A kapcsolatuk pedig elég jó ahhoz, hogy ne aggódjon annyira miatta főleg, hogy úgy tudja Zoé is vele van.

- Vedd fel nyugodtan – adtam végül választ a kimondatlan kérdésre, amire hirtelen felpattant ültéből és egy bocsánatkérő mosollyal hátrált néhány lépést.

- Szia Anya! Valami baj van? – szólt bele aggódva a készülékbe. Csend. Nem hallottam a választ, de láttam, ahogy Beca arca eltorzul. Szomorúság, idegesség, kétségbeesés jelent meg rajta egyszerre. – Anya ne sírj, nem értem, amit mondasz! Mi történt? – próbálta győzködni telefonon keresztül a mamáját, de láttam rajta, hogy már ő is a könnyeivel küszködik. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán mikor kifújta a levegőt és rám emelte pillantását, már nyoma sem volt a tekintetében a könnyeknek, már csak elszántság és határozottság tükröződött belőle: – Anya! – a hangja utasító lett. A másodperc törtrésze alatt megváltozott minden. – Szedd össze magad! Melyik kórházban vagytok? – Kórház? Baleset történt? –Rendben, odamegyek – aztán már lágyabban hozzátette még, mielőtt megszakított a vonalat: - Anya, nem lesz semmi baja.

Egy pillanatra csak állt, nem csinált semmit, nem mondott semmit. Végig simítottam a karján:

-  Mi történt? – mintha nem vette volna észre, hogy itt állok előtte, hirtelen összerezzent, a szemében nem láttam semmit, csak ürességet. Majd megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Nem tartott soká a hallgatása, de az a néhány pillanat, mintha órák lettek volna.

-  Öööö… Peti kórházba került… - tördelte a kezeit idegességében. – Hazafele jött a barátnőjétől biciklivel, nem látott egy kátyút, belement, de az túl mély volt, és felborult. Elvesztette az eszméletét. Még nem tudni, hogy mi a baja, a mentők beszállították, anya totál ki van borulva, oda kell mennem – hadarta olyan gyorsan, hogy alig értettem a szavait. A kétségbeesés újra visszatért a szemeibe, annyira fájt így látni őt, ilyen állapotban. Szorosan magamhoz öleltem, éreztem, ahogy a vállai elernyednek kissé.

-  Veled megyek! – engedtem el, majd a vállaira tettem a kezeimet és határozottan a szemeibe néztem.

-  Nem kell – kerülte a pillantásomat. – Felhívom Zoét, fogunk egy taxit, és odamegyünk. Ne fáradj! Biztos nincs semmi komoly baja – ez inkább úgy hangzott, mintha magát szerette volna meggyőzni.

-  Nem akarlak így elengedni – próbálkoztam, de éreztem, ahogy eltávolodik tőlem. Nem lépett távolabb egy fél centivel sem, de a szemei… Bezárkózott. 

-  Minden rendben lesz. Úgysem tudunk mit csinálni, csak ülünk az ágya mellett egész éjjel. Beszélnem kell anyával…

-  Felhívhatlak? – vágtam a szavába. Hirtelen újra melegség költözött a szemébe, ahogy az enyémbe fúrta tekintetét, majd szorosan magához ölelt:

-  Köszönöm – suttogta a fülembe, aztán ahogy eltolt magától, még megszorította két kezem és újra mélyen a szemembe nézett. A vidám csillogás eltűnt, már csak a félelem és a szeretet tükröződött a tekintetéből. Egy gyors puszit nyomott az arcomra. Nem szerelmes csókot, de nem is azt a barátias üdvözlést. Aztán már ott sem volt. Figyeltem őt, ahogy gyors léptekkel szaladt a fáklyákkal szegélyezett úton, mielőtt eltűnt volna a park szélén, megállt és utoljára visszafordult, intett a kezével, majd már el is tűnt a sötétségben. Ott álltam egyedül. Egyedül az érzéseimmel és a gondolataimmal, zsongott a fejem: Dühös voltam, a makacssága miatt, mert elzárkózott előlem, és mert megszólalt a telefonja. Addig a pillanatig minden olyan jól ment. Addig a pillanatig, mintha ő is boldog lett volna – sétáltam visszafelé a színházba, kezemben a karkötővel, amire rápillantva most már mindig ő fog az eszembe jutni. Mert mindezek mellett egy dolgot, még azután is biztosan tudtam, hogy jött az a hívás: Ő kell nekem! 

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)