17. fejezet - Egy új érzés

Sziasztok!

Újra itt vagyok, de mielőtt belevágnánk a lényegbe meg kell köszönnöm az előző részhez kapott pipákat és komit:

Mili, néhány sorral lejjebb már ki is derül, hogy jó volt-e a tipped. Örülök, hogy itt vagy, és mindig megosztod velem a véleményed. Tomi most is fel fog tűnni a színen, de nemsokára többet is megtudhatunk róla. Köszönöm, hogy írtál. =)

Most pedig akkor térjünk a tárgyra. Kitől kapta Beca a kis dobozkát? És egyáltalán mi is volt benne?

Jó szórakozást!

Puszi: Emi =)

17. fejezet - Egy új érzés

Ragyogó napsütésben sétáltam a városközpontban, ahol rajtam kívül még rengetegen voltak. Szerda délutánhoz képest zsúfolásig tömve volt a tér, bár ha figyelembe vettük, hogy a nyári szünet már javában tartott, ez nem volt meglepő. Annyira jó kedvem volt, hogy lepkét lehetett volna fogatni velem, letörölhetetlen vigyor terült el az arcomon. Minden velem szembejövőre ráköszöntem, vagy csak küldtem egy vidám mosolyt feléjük. Lehet, hogy néhánya bolondnak néztek, de én csak nevettem, ahogy elkaptam egy-egy értetlen pillantást. Legszívesebben ugráltam volna, tele voltam energiával, de emellett - bármennyire is titkolni szerettem volna - az idegesség is megtalált. Egy találkozóra siettem, ami miatt meglehetősen izgultam, pedig abban sem voltam biztos, hogy ez valóban megtörténik, vagy csak álmodom épp...

Ahogy elmentem egy utcai zenész mellett, megtorpantam. Néhány pillanatig csak álltam a sétáló közepén és hallgattam a játékot, figyeltem, ahogy a kék inges srác keze virtuóz gyorsasággal járt a gitáron, amivel sikerült egy latinosabb dallamot kicsalnia a hangszerből. A több járókelő csak elment mellette, néhánya pénzt adtak neki, de én nem mozdultam. Éreztem, ahogy az ütem gyorsulásával a szívem is hevesebben kezdett verni. Elmosolyodtam, ahogy ismét rájöttem, hogy mit képes kihozni belőlem néhány hang… elvarázsolt.

A közeli templom harangjának hangja zavart fel bámészkodásomból… háromnegyed hét. Sietnem kellett, ezért gyorsan a táskámért nyúltam, kihalásztam belőle a tárcámat, majd az összes aprómat a földre kirakott gitártartótokba dobtam, amiért egy hálás mosoly és egy kacsintás volt a köszönet. Visszamosolyogtam a fiúra, majd ahogy elsétáltam, a zene ritmusára lépve pörögtem egyet, amivel sikerült egy kacajt kicsalnom belőle, persze ekkor már én sem tudtam visszatartani a nevetésemet, így kuncogva vettem gyorsabbra a tempót. Megint bolondot csináltam magamból, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt.

Újabb harangszóra lettem figyelmes, ahogy már a kis, elkerített „park” felé sétáltam… hét óra. Szóval késtem – korholtam magam. Még kellett néhány perc, hogy a szökőkúthoz érjek, de lassabbra vettem a tempót. Mindig is utáltam késni, most mégis úgy gondoltam, hogy okosabb nem a karjaiba rohanni. Nem mintha ezt tenném, de nem lehet belőle semmi baj, ha egy kicsit megváratom. Nő vagyok, öt perc késés még belefér, hisz húsz percig simán megváratathatnám, és még úgy is az illendőség határán belül maradnék – érveltem magam mellett. Ha nem akartam kitörni a bokámat, akkor is jobb döntés volt, hogy óvatosabban haladtam. A fehér magassarkú igen szép látvány, azonban nem a legjobb választás, ha az ember macskaköves úton próbálja szedni a lábát, ezt nekem is be kellett látnom. Mégsem bántam, hogy ezt vettem fel. A legjobb formámat szerettem volna hozni. Minek ennyi hajcihő egy pasi miatt? Nem tudom. Azonban bármennyire próbáltam tagadni, mindennél jobban szerettem volna, ha tetszem neki, hogy valaki azt mondja: gyönyörű vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság volt, de nem érdekelt.

A szökőkút körül gyerekek szaladgáltak, egymást kergették, vagy épp galambokra vadásztak miközben vidáman sikongattak. A nyárfákkal körülvett kis teret körbe padok szegélyezték, amelyek legtöbbjén a szülők figyelték csemetéiket, vagy vigyáztak a még babakocsis csöppségeikre. De nem csak ők töltötték itt a szabadidejüket, megtalálható volt minden korosztály, ahogy körbenéztem: idősebb és fiatalabb párok üldögéltek a többi padon, akiknek a kora a tizenöttől egészen a majdhogynem a kilencvenig terjedt – legalábbis ahogyan én tippeltem. Olyan varázslatos volt ez a kép, hogy mosolyra húzódott a szám, miközben a szememmel a kis tér minden apró részletét végigpásztáztam, hátha megpillantom Őt. De nem láttam sehol. Ijedten kaptam a nyakamban lógó medálhoz. Tényleg ott van, akkor nem álmodtam. Lassan járattam végig az ujjaimat a miniatürizált zongorán, ami egy ezüstláncra volt felfűzve, miközben le sem vettem a szemem a fákkal körülhatárolt külön kis világról. A másik kezemmel végigsimítottam a táskámon, ami a „meghívómat” rejtette. Már majdnem ott tartottam, hogy előveszem, és megnézem a kártyát - amit még mindig a díszdobozban őriztem -, mert féltem, hogy félreértettem valamit: „Szerda este hat a szökőkútnál. Kérlek, gyere el. Csókol, Márk.” Forogtam néhányat, de sehol sem láttam, kezdtem kétségbeesni. Átvert? Felültetett?- hallottam a fejemben felsorakozó kérdéseket, amikor hirtelen megakadt a szemem valamin a tér egy távoli szegletében.

Bolond vagyok – tisztáztam magammal, ahogy megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt. Újra felderültem, és egy szempillantás alatt kirepültek a fejemből az előző kétségbeejtő gondolatok, ahogy megláttam, hogy mosoly kúszott az arcára. Nem mozdult, így én kezdtem el lassan lépkedni felé, miközben tetőtől talpig végigmértem. Most is olyan lélegzetelállítóan nézett ki, mint mindig, vagy még jobban. Egy egyszerű farmert és egy fehér inget viselt, mégis olyan volt, mintha rá öntötték volna. Én készülődhetek órákig, akkor sem tudok magamból ilyesmit kihozni, neki meg persze gondolom az is jól áll, ha reggel kócosan mászik ki az ágyból – éreztem, vér szökött az arcomba, ahogy ráeszméltem, hogy merrefelé is kezdett kanyarodni a gondolatmenetem. Már csak néhány lépés volt között, a gyomrom idegesen rándult össze, ahogy a gyönyörű kék szemeibe néztem most már közelről. Ingatagan álltam a lábaimon, de ezt betudtam a pillanatnyi elmezavaromnak. Megpusziljam, vagy öleljem meg? – a tenyerem benedvesedett az izgalomtól. - Nyugi! – próbáltam magamra higgadtságot erőltetni. Mielőtt odaléptem hozzá kifújtam a benntartott levegőt, abban reménykedve, hogy nem veszi észre a zavaromat. Bár ebben még reménykedni is nehéz volt, mert szinte izzott az arcom, már azt vártam, hogy valaki odalépjen hozzám, és megkérdezze: ne hívjon – e egy mentőt. De ciki már.

-  Szia! – köszöntem. Megálltam előtte és a szemébe néztem, de nem mozdultam felé.

-  Szia! – mosolygott vidáman, majd ő lépett közelebb, és felém hajolt. Éreztem, ahogy megremeg lábam, de nem hátráltam, csukott szemmel hagytam, hogy nyomjon egy puszit az arcomra. Nem tartott tovább egy pillanatnál, de ez mégis valahogy eltért az előző alkalmaktól. Biztos voltam benne, hogy ennél vörösebb már nem lehetek, így bizonyos fokig nyugtatott a tudat, hogy legalább az nem látszik meg rajtam, hogy lángolt a bőröm ott, ahol az ajka hozzáért.

-  Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe, ahogy lassan elhajolt tőlem és hátrált egy lépést. Bizsergés futott végig rajtam, ahogy megéreztem kölnijének illatát. Zavartan sütöttem le a szemem, és gyorsan végignéztem magamon: egy lenge, élénk napsárga színű térdközépig érő ruhát vettem fel, amihez tökéletesen illett a kedvenc cipőm. A hajamba – amibe most zavartan beletúrtam – két oldalt hátratűztem, hogy ne lógjon a szemembe. Nyugi Beca! Nagy levegő!

-  Köszönöm. Te sem nézel ki rosszul – tördeltem a kezem idegesen. Higgadj már le! Bolondnak fog nézni! Nem mertem ránézni.

-  Beca, ugye tudod, hogy ez… ööö… - idegesen túrt a hajába, ami - bár nem volt szép tőlem, de - megnyugtatott egy kicsit. Hogy ez egy… mi? Randi? Vagy egy baráti találkozó? Nem, nem tudom. Fogalmam sincs, mert nem tudtad ez ráírni arra a lapra. Pedig nem lett volna nehéz, csak néhány betűt kellett volna szépen egymás mellé kanyarítani, és akkor nem rágnám a kefét már három napja. Szóval nem, nem tudom, úgyhogy repesnék az örömtől, ha ezt tisztáznánk, mert nem szeretném még jobban leégetni magam előtted – kiabált egy hang a fejemben, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak kérdőn néztem fel rá. Zavartan pillantott széjjel, mintha keresne valakit, vagy csak a válaszomra várt, azonban nem voltam olyan kedves, hogy én mondjam ki. Na, még az kéne. Szinte perceknek tűnt a hallgatása, de aztán nyugtalanul farmerja zsebébe süllyesztette a kezét. Felhúzta a vállat, majd ahogy kifújta a benntartott levegőt, azt is leeresztette: - hogy ez egy randi?

Ha azt mondanám, hogy egy nagy kő esett le a szívemről, akkor nem fejezném ki magam elég világosan. Azt hittem elszállok örömömben, hirtelen, legyőzhetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, honnan jött, de annyi magabiztosság költözött belém, hogy szinte minden zavarom elillant: - Reméltem is – feleltem egy széles mosollyal a szemeibe nézve, amik eddig kérdőn, - bár nem mertem volna erre megesküdni, de szinte – reménykedve figyeltek. Azonban, ahogy meghallotta a válaszomat, láthatóan megkönnyebbült, ami engem is még jobban felvillanyozott.

-  Milyen volt az utad? – törte meg ismét ő a beálló csendet.

-  Fantasztikus – gyorsan pergett le néhány kép az utazásunkról, aztán megint a szobámban találtam magam… - Köszönöm az ajándékod – újra az ékszerhez értem, ami a nyakamban lógott. Elképzeltem, ahogy ő akasztja a nyakamba, ahogy a kezei hozzáérnek a nyakamhoz – alig láthatóan megremegtem.

-  Illik hozzád – mosolygott kedvesen. – Várunk még valakit, vagy indulhatunk? – Valakit? Indulni? Hová? - néztem rá értetlen arccal. A grimaszomat látva felkuncogott, amire bevágtam egy műducit. Persze ez nem sokat segített abban, hogy komolyan vegyen, de aztán engesztelően a karját nyújtotta felém. Egy pillanat alatt elpárolgott a „sértettségem”, ahogy belekaroltam, lassan indultunk el pont az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttem.

-  Beca? Te vagy az? – hirtelen fordultam hátra a hang irányába, majdnem meg is botlottam, de Márk szerencsémre biztosan tartott, miközben kíváncsian nézte a felénk közeledő alakot. Összeszorult a szívem és nem tudtam megszólalni. Ő itt?  - Sziasztok! – köszönt nekünk kedvesen, ahogy odaért hozzánk. Sugárzott belőle az energia, ugyanúgy nézett ki, ahogyan a legutóbb, amikor találkoztunk. Tisztán emlékszem arra a napra. Bár már több mint egy hete volt, de még mindig látom néha álmomban az arcát, amikor benyitott Krisszel Zoé szobájába és meglátott engem az ágyon ülve.

-  Helló! – nyújtott kezet kíváncsian kísérőm az előttünk álló srácnak, miközben a szemével fürkészve nézett. Hajrá, Kislány!

-  Öööö… Szia! Bocs – túrtam idegesen a hajamba. – Tamás. Márk. Márk Tamás – mutattam be egymásnak a két fiút. Na most mi legyen?- És mi jót csinálsz a városban? – Te aztán egy lángelme vagy – dicsértem magam ironikusan.

-  Csak feljöttem néhány barátomhoz – válaszolta  még mindig mosolyogva. Mindig ilyen jól nézett ki? – És ti? – biztos csak káprázott a szemem, de mintha végigmért volna. De lehet, hogy nem is tévedtem, mert Márk még szorosabban húzott magához.

-  Randevúzni viszem Becát – válaszolta határozottan, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

-  Ó – mintha csalódottságot véltem volna felfedezni a hangjában. Vagy csak megint képzelődöm? De a kezét ökölbe szorította, ezt biztosan láttam. Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt.  

-  Akkor mi mennénk is – nyújtotta a kezét ismét a kísérőm. – Örülök, hogy találkoztunk – váltottak egy határozott kézfogást, miközben farkasszemet néztek. Most mi van?

-  Én is. Jó szórakozást! – köszönt el, majd elfordultunk egymástól, és más- más irányba indultunk tovább. Hűha. Ez érdekes volt…

-  Az meglesz – dünnyögte az orra alatt Márk szinte önelégülten.

-  Hogy mondod? – kérdeztem vissza, mert nem hittem el, amit látni véltem.

-  Ja, semmi – kacsintott rám, és végigsimított a kezemen, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam, így pedig szinte sikerült teljesen ki is vernie a fejemből az előző jelenetet. Szinte…

Az este további része fantasztikusan alakult. Ahogy beszálltunk Márk kocsijába – egy Toyota Land Cruiser-be -, bekötötte a szememet, mondván: meglepetés lesz, ahová visz. Bár sokat tiltakoztam ellene, és megfenyegettem, hogy felhívom a rendőrséget emberrablás miatt, végül mégis belementem. Rengeteget beszélgettünk, kicsivel könnyebb volt megnyílnom úgy, hogy nem láttam az arckifejezéseit. Néha mikor elbizonytalanodtam, éreztem, ahogy a kezével végigsimított az enyémen, ami új erőt adott ahhoz, hogy folytassam. Egy idő után mégis kezdtem kicsit bepánikolni, mert több tíz perc elteltével sem értünk még oda, de megnyugtatott, hogy ezért a látványért megéri utazni.

Ahogy megállt az autó az út szélén, én is izgatottabb lettem, már ha ez még lehetséges volt. Idegesen doboltam a lábaimmal, hallgattam, ahogy Márk kiszállt a vezetőülésről, és megkerülte a kocsit. Próbáltam rájönni a hangokból, hogy hol lehetünk, de nem sikerült. Mintha tücsökciripelést hallottam volna… Aztán nyílt az anyósülés felőli ajtó is. Lágy, langyos szellő simogatta meg a meztelen lábamat, ahogy Márk megfogta a kezem és kisegített, miközben a szemkötőként használt nyakkendő még mindig a szememet fedte. A magassarkúm belesüllyedt a földbe, ahogy a lábaimra álltam, így inkább levettem őket. Fű és föld volt a talpam alatt, és tényleg tücsökciripelést hallottam. Beesteledett, még ideértünk? Ilyen sokáig tartott az út?    

-  Sötét van?

-  Még nem – hallottam Márk vidám hangját, miközben – a hangokból ítélve – a kocsiban pakolászott. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy meg tudjam állni, le ne húzzam a szemkötőmet. Hallottam, ahogy gyors léptei alatt ropog a fű, a következő pillanatban már kibontotta összeszorított kezemet, és az övéi közé csúsztatta ujjaimat. Jóleső melegség áradt szét bennem az érintésétől. Lassan kezdtünk el lépkedni – talán – egy dombon felfelé, alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el szaladni vele. Az izgatottságomat ő is észrevette, mert a fülemhez hajolt és lágy, búgó hangon türelemre intett: - Mindjárt ott vagyunk… Itt állj meg! – eresztette el a kezemet. Kíváncsian forogtam körbe, de nem lettem sokkal okosabb, mint az előbb. Talán tisztább volt a levegő, mint a városban, és mintha egy erdő hangjait hallottam volna… - Rendben. Leveheted – kacagta Márk. Éreztem a testéből áradó melegből, hogy közvetlenül előttem állt. Több se kellett, gyorsan kibontottam a nyakkendőt. Éreztem, ahogy az kicsúszik a kezemből, de nem nyúltam utána, ámulva álltam egy helyben. Annyi minden volt körülöttem, olyan gyönyörű volt, hirtelen nem is hittem, hogy képes vagyok egyáltalán felfogni a látottakat. Egy dombon álltunk, amiket fák vettek körbe. Már szinte teljesen sötét volt, de még néhány narancs és vérvörös fénysugár a lemenő Napról árulkodott a látóhatáron, a Hold és még néhány csillag azonban már csodásan csillogtak, mint az égbolt apró lámpácskái. Még tágabbra nyíltak a szemeim, ahogy Márk odébb lépett, és elém tárult a „meglepetés”: egy éjszakai piknik. Minden a helyén volt, apró mécsesekkel volt szegélyezve a megterített „asztalkánk.” El sem tudtam képzelni, hogyan szervezte meg, de valami gyönyörű volt ez a hely, ez az este. Éreztem, ahogy könnyek szöktek a szemembe a meghatódottságtól, ezért elfordultam. A következő pillanatban újra az érintését éreztem a bőrömön. A bal kezével az enyémért nyúlt, még a jobbal lesimogatta az arcomról a könnyeket. Elszégyelltem magam, nem mertem a szemébe nézni, de úgy tűnt, ez nem tetszett neki, mert óvatosan bár, de határozottan az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom. Lehunytam a szemeimet.

-  Nézz rám. Kérlek – suttogta, szinte alig hallhatóan.

Éreztem forró leheletét az arcomon, amitől szinte elkábultam. Kinyitottam a szemem, a tekintetét az enyémbe fúrta. Nem láttam benne mást, csak gyöngédséget. Alig álltam a lábamon, mintha megnyílt volna alattam a föld, éreztem, hogy elkap a remegés. Aztán egy kar fonódott a derekam köré, amely szorosan húzott magához. Már nem féltem, hogy összeesek, tudtam, hogy ő biztosan tart. A szívem a torkomban dobogott. Meleg bőre szinte perzselte az enyémet, vékony ingén keresztül éreztem, hogy az ő szíve is kétszeres sebességgel vert. Szemei az ajkaim és a tekintetem között cikáztak. Tudtam, hogy mit szeretett volna… meg akart csókolni. Nem volt türelmetlen, várt. Hagyta, hogy én döntsek. Lassan, nagyon kicsit előre hajoltam hozzá, amire rögtön reagált. Még szorosabban húzott magához, ahogy egyre jobban közeledett felém. A levegő bennem szorult, ahogy az ajkai az enyémhez értek. Puhatolózó volt a csókja, szinte alig érintette ajka az enyémet. Nem tartott soká, de annál kellemesebb volt – legalábbis nekem. Óvatosan nyitottam ki a szemem, biztos voltam benne, hogy ő is érezte a remegésem. Jó volt? Félve néztem rá, féltem a visszautasítástól. Mi van, ha ő nem élvezte, vagy ha rosszul csináltam valamit? Ugyanolyan szemekkel találtam szembe magam, ahogyan én nézhettem rá, ettől pedig elmosolyodtam. Keze, amelyik a derekamat fogta át, a hátamat kezdte simogatni, ahogy most már bátrabb és szenvedélyesebb csókra hajtotta ajkát az enyémre…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)