5. fejezet - Csak játssz!

Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez írt komikat:
Mili, lesz még ilyen naplóbejegyzés, remélem az is legalább ennyire elnyeri majd a tetszésedet. =)

Klau, nagyon szépen köszönöm a támogatásodat, nem is tudom, mire mennék nélküled. Rengeteget segítesz nekem, amiért hálás vagyok. Köszönöm, remélem a továbbiak is tetszeni fognak. =)

A következő fejezetben egy varázslatos helyre csöppenünk. Végre többet tudhatunk meg Beca és a zene kapcsolatáról. Remélem, mindenki tetszését elnyeri majd. =)
Vágjunk is bele!

Puszi: Emi =)

5. fejezet - Csak játssz! 

A napok eseménytelenül teltek a hét további részében. A idő csigalassúsággal vánszorgott, ahogy egyre inkább vártam a hétvége közeledtét. Néhány nap alatt helyrerázódott a bokám. Az orvos azt mondta, hogy csak meghúzódott. Egy kis tornával és pihenéssel helyre is jött. A suliban unatkoztam, délutánonként Zoéval találkoztam, vagy csak beültem a könyvtárba olvasgatni, esténként pedig – mikor már nem fájt a lábam – elmentem futni.

Zoé papája megígérte nekünk még néhány héttel ezelőtt, hogy elvisz minket az egyik próbára a színházba. Ő ott dolgozik, mint hivatásos zenész és zeneszerző. Ő tanította meg Zoét is gitározni. Nagyon sok számban - amit a színházi musicalek alatt hallunk - benne van Józsi bá’ kezének munkája. A legtöbb dalt a helyi színházban ő is játssza, amellett, hogy jó párat írt is már. Nem kell mondanom, majd kiugrottam a bőrömből, mikor megkérdezte tőlünk szerdán, hogy a hétvégén ráérünk-e.

Szombaton már reggel hatkor ébren feküdtem az ágyamban. Este alig bírtam elaludni, az éjszaka pedig egyfolytában forgolódtam, erre most meg a plafont bámulom. Néha nem értem saját magamat sem. Még szerencse, hogy nem voltam fáradt. Tombolt bennem az adrenalin, amit majd holnap kipihenek – nyugtattam magam. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy fel ne hívjam Zoét csak, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodtam: ma tényleg bemegyünk a színházba. Sokan nem érthetik az izgatottságomat, de én már gyerekkorom óta odáig vagyok a teátrum légköréért. Óvodás koromban A dzsungel könyve volt az első, amit láttam. Úgy gondoltam, varázslat, ami a színfalak mögött folyik. Ahogyan a helyszínek cserélődnek a forgó színpadon, aztán ahogy a hevederekben ülő alakok a magasba emelkednek. Én mindezt csodának tartottam. Bár az idő elteltével én is rájöttem, hogy mindez csak a technika fejlődésének köszönhető, azért a lelkesedésem a művészet iránt mit sem lankadt. A kedvenceim mindig is a musicalek voltak, valami, ami összeköti a színészetet a zenével. Bámulatos. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy elmegyek egy – egy meghallgatásra. De nem tartottam elég tehetségesnek magam hozzá, így végül mindig meghátráltam. Viszont attól még szerettem volna látni a háttérben folyó munkát. És ma hála Zoénak és az apukájának lehetőségem is nyílik rá.

Hét órakor dudorászva ugrottam ki az ágyból. Miután felvettem hófehér térdig érő pántos ruhámat és felcsatoltam hátra a hajam, hagyva, hogy néhány tincs az arcomba lógjon, elmentem reggelizni. Anya ma is dolgozik, Peti pedig az egyik haverjánál alszik. Azt nem tudom, hogy apám merre lehet, de az biztos, hogy nincs itthon.

- Szóval enyém a ház - nevettem fel hangosan.

Bekapcsoltam a gépet, és elindítottam a válogatás albumomat, a hangerőt maxra állítottam. Anya ezt biztos nem díjazná. Néhány basszusnál még az ablaküveg is beleremeg a hangerőbe. De ez most a legkevésbé sem érdekelt. A konyhában táncolva reggeliztem meg, majd elmosogattam.

Az órára pillantottam, még negyed óra és itt vannak értem Józsi bá’-ék. Mivel jobb dolgom nem volt, úgy döntöttem leseprem a járdát. Így a mai jó cselekedetemet is letudtam. Épp ellenőriztem, hogy minden nyílászáró zárva van, amikor dudálást hallottam a ház elől. Itt vannak. Ugrottam nagyot örömömben. Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, aki most kapja meg élete legszuperebb ajándékát. A legjobb az, hogy pont így is éreztem magam.

A színház hatalmas épülete kívülről is szemet kápráztató volt, az eredeti épületet 1894-ben építették, de később többször felújították. A legutóbbi átépítés óta a külső falat sárgára, az ablakokat és az ajtókat vörösesbarnára festették. Az egész egy napraforgó színeiben pompázik. A köré emelt épületek közül kiemelkedik szépségével. A belső tér elrendezése az eleganciát tükrözi, a falakat körbe lambéria és bársony fedi. A plafonról ezüstcsillárok lógnak alá, amelyekben az égők, mint kis gyertyák világítanak esténként. Hatalmas tükröket szereltek fel szerte a folyosókon, olyan hatást keltve ezzel, mintha a végtelenségig sétálhatnánk.

Mindenhol takarítónők, irodisták és kellékesek lézengtek. Ahogy sétáltunk mindegyikűjük mosolyogva köszöntött minket.

- Szerbusz Józsi! Behoztad a lányaidat? Üdvözletem Hölgyeim! – csókolt kezet nekünk egy grófi maskarába öltözött férfi. A meglepetéstől megszólalni is alig tudtam, ráadásul el is vörösödtem, aminek a láttán persze Zoé elkacagta magát. Könnyű neki, ő már hozzá volt szokva a színészek furcsa hóbortjaihoz. Látva sértődött pillantásomat, amivel barátnőmre néztem - aki ezt még jobban élvezte, mint a pirulásomat -, a gróf közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta: - A nő arcán a pír a leggátlásosabb férfiban is vágyat ébreszt – ha eddig vörös voltam, akkor most már lángoltam. Zoé pedig a hasát fogta a nevetéstől. – Elnézést, de most távoznom kell. Hív a kötelesség – talán kicsit rájátszott a szerepére, de minket nagyon szórakoztatott. Majd mielőtt még elment volna, egy színpadias meghajlás kíséretében hozzátette: - Au revoir, Hölgyeim!

Zoé még öt perccel később is levegőért kapkodott a nevetéstől, amikor már egy sötét folyosón haladtunk valahol a színpad mögött. Természetesen nem felejtve el megemlíteni fél percenként, hogy milyen idióta arcot vágtam az előbb. Ahogy kiléptünk az ajtón, Zoé megbotlott egy vezetékben, de még idejében sikerült elkapnom a karját, így nem esett el.

- Köszön… – motyogta, de nem fejezte be. A látványtól lélegezni is elfelejtett, amit meg tudtam érteni. Bár ő már sokszor járt itt, de ez a hely folyton tartogat valami meglepetést neki – mondta nekem még mielőtt idejöttünk.

Körülöttünk mindenhol emberek nyüzsögtek. Nem tudtam, hova kapjam a tekintetem. Az egész olyan volt, mintha egy hangyabolyba cseppentünk volna. Mindenki rohangált, és tette a dolgát. Néhány táncos a sarokban épp bemelegített, egy hölgy rongydarabokkal járkált fel-alá, és közben számokat kiabált – gondolom a ruhák méretét jelentették -, a díszletesek épp egy habszivacs oszlopot próbáltak meg felállítani és még sok más személy sürgött-forgott a színpadon. Szóval ilyen a háttérmunkája egy színdarabnak. Méláztam el tátott szájjal. Józsi bá’ odaszólt nekünk valamit, hogy mindjárt jön, mi nézzünk csak körül nyugodtan. Bár ezt csak néhány perc késéssel fogtuk fel, annyira megával ragadott minket ez a kép.

Miután Zoé rögtön kiszúrta a leghelyesebb srácot a tömegben - aki épp a világítást ellenőrizte –, megbeszéltük, hogy egy fél óra múlva ugyanitt találkozunk. Így végül elindultam egyszemélyes felderítőkörutamra. Mindenki nagyon kedvesnek tűnt, ahogy elmentem mellettük, rám mosolyogtak, némelyek még köszöntek is.

A színpad eszméletlen látványt nyújtott. Azt már tudtam, hogy vissza fogok még ide jönni, mert ennyi nem elég. Ezt nem vagyok képes egyszerre feldolgozni. Ahogy ott körbe-körbe forogtam, próbálva minél több mindent magamba szívni, egy sötét függönyt pillantottam meg a háttérben. A kíváncsiságtól hajtva odasétáltam, így megláttam, hogy az anyag valójában egy ajtót takar. Keresetem valami feliratot, csak hogy tudjam, ha nem szabad bemennem oda, mert nem akartam bajt okozni. De sehol nem találtam tiltótáblát, ezért a kilincshez nyúltam. Furcsa érzés fogott el, ahogy benyitottam a sötét helységbe. Áporodott szag volt, régen volt már itt kiszellőztetve. Bár ezt nem csodálom körbepillantva egy ablakot sem láttam. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, hogy egy kis fény szűrődjön be. A falat tapogatva kutattam villanykapcsoló után. Miután megtaláltam felkattintottam, a hirtelen jött világosság miatta a kezemet a szemem elé kellett kapnom. Kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak a homályos fényekhez, de amint ez sikerült a lélegzetem is elakadt. A szoba tele volt hangszerekkel. A fal mellett baloldalon egy asztal volt, különböző méretű dobozokkal felpakolva. Az asztal előtt állványok és gitártartó tokok álltak. Az állványokon álló hangszereket lepedővel takarták le, hogy védjék a sérülésektől, a portól. Ahogy a szemmel körbepásztáztam a falakat, különböző zeneszerzők, énekesek néztek vissza rám. Olyan volt, mint egy zenei kuckó. Nekem is kell egy ilyen. Abban már teljesen biztos voltam, hogy ezek után muszáj visszajönnöm. Ahogy elindultam az asztal mellett, még több hangszert fedeztem fel, legtöbbjük, úgy ahogy a gitárok is le voltak fedve valamivel. Majdnem mindenhez hozzáértem, ami mellett elmentem. Szerettem érezni a hangszerek tapintását, még a textílián keresztül is. Lassan haladtam, megnéztem mindent. Az asztal mellett egy szekrény volt, tele könyvekkel. Kié lehet mindez? Tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Aztán hirtelen megtorpantam. A sarokban pillantottam meg valamit. A lepedőtől, ami a hangszer csaknem egész testét befedte, nem lehetett jól látni. Csak három fekete láb kandikált ki, a fehér anyag alól. De még egy óvodás is rájött volna, hogy mit rejt a lepel. Egy zongorát. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezdett verni, és gyorsabban szedtem a levegőt. Néhány bizonytalan lépést tettem csak a hangszer felé, aztán újra megálltam. Elég közel ahhoz, hogy megérinthessem az anyagot. Lassan meghúztam, és hagytam, hogy a földre hulljon, felfedve a zongora egész alakját. Tettem még egy lépést előre csak, hogy jobban megnézhessem.  Elkápráztatott az, amit láttam. Egy fekete lakkozású Steinway zongora állt teljes pompájában előttem, egy raktár eldugott sarkában. Micsoda pocséklás! Öt évig tanultam zongorázni, de sosem volt szerencsém egy ilyenen játszani. Kezemet végigfuttatva a testen éreztem a hideg fa erezetét. Így jártam körbe az egész hangszert, egészen a billentyűkig. Egy szék állt előtte, arról is lehúztam a védelmet biztosító borítást. Minden idegszálam megfeszült, ahogy leültem. Nagy levegőt véve csúsztam előrébb a széken, hogy elérjem a pedálokat. Majd óvatosan felhajtottam a zongora fedelét. Alig érintettem a fát, féltem, hogy megsértem valamivel. Vigyáztam rá, mintha egy felbecsülhetetlen értékű ritkaság lenne, amit egy múzeumban kellene őrizni. Talán tényleg oda való.

Éreztem, hogy kipirul az arcom az izgalomtól. Remegett a kezem, ahogy a billentyűk fölé emeltem. Nem érintettem meg őket, csak hagytam, hogy magával ragadjon az érzés. Olyan volt, mintha valami furcsa energia áradna a hangszerből, egyre csak vonzott magához. Szinte hallottam, ahogy könyörög, hogy játsszon rajta valaki.

Behunytam a szemem, és hirtelen egy kamarateremben találtam magam. Feszült csend borította a nézőteret. Nem volt szabad hely, még a falak mellett is álltak. A színpadon voltam, a zongora előtt ültem és csak néztem a tömeget. Senki sem szólalt meg, mindenki várt valamire. Rám vártak, arra hogy elkezdjek játszani.

Nem bírtam tovább, óvatosan leereszkedett a kezem. Nem volt nagyobb erő benne, mintha csak egy pihe szállt volna a billentyűkre. Nagy levegőt vettem, éreztem, hogy a homlokomon gyöngyöződik az verejték, aztán lenyomtam az első hangot. Csak hagytam, hogy átjárja a szobát és visszaverődjön a falakról. Aztán megérintettem a másodikat, majd a harmadikat és így tovább. Nem nyitottam ki a szemem. Csak játszottam, nem tudom, hogy mit. Már nem én irányítottam. Hallottam a hangokból összefonódó dallamot. Magával ragadott az érzés. Az ujjaim siklottak a hangszeren. Megállíthatatlan voltam. Nem érzékeltem a külvilágot. Csak a zene volt és én…  

Kérlek írd meg a véleményed, nagyon örülnék neki! =)