10. fejezet - Pacsirták

Sziasztok!

Itt is az új rész, amiből már kaphattatok egy kis ízelítőt, de előtte köszönet a komikért:

Mili, nagyon tetszik, ahogy odafigyelsz minden kis részletre, a kérdésedre a választ megtalálod ebben a fejezetben. =D Köszönöm a komidat. =)

Audrey, semmi baj, mindenki elfoglalt mostanság. De örülök, hogy újra csatlakoztál hozzánk. Köszönöm a szép szavakat és a komit. =)

Klau, reméljük, most jobban helyezést sikerül elérned, mindenki érdekében. XD Boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet, remélem, a továbbiakban sem lesz másként. Köszönöm szépen, hogy írtál nekem. =) 

Most pedig a következő fejezet: a helyszín még mindig a nyaraló, érdekes dolgok várnak még ránk.... Nem is szaporítom tovább a szót. =)
Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

10. fejezet - Pacsirták

Már végeztem a zuhannyal, és épp a hajamat szárítottam a fürdőben, miközben Zoé szavai jártak a fejemben. Tomi a „lovagom”? A srác, aki kimentett? Azok a szemek... Mondjuk, tényleg elég lovagias cselekedet volt tőle, hogy megmentette az életemet – gondoltam bele kacagva. A hirtelen ért meglepetéstől ugrottam egy nagyot, és még egy kis sikoly is elhagyta a számat, mikor Zoé rontott be rám, de olyan lendülettel, hogy majdnem magával hozta az ajtót is. Hatalmas vigyorral az arcán kapta ki a kezemből a hajszárítót, és tette le a mosdó szélére, mihelyst áramtalanította. Teljes döbbenettel figyeltem húgomat, aki, mint egy hurrikán csapott le rám.

- Ezt látnod kell! – kuncogott, majd megragadta a csuklómat és elkezdett kifelé húzni az ajtón.

A hajam még mindig nyirkos volt egy kicsit, de látszott elrablómon, hogy most semmire sem mennék az ellenkezéssel. Az erkély felé mentünk, amikor megütötte valami zaj a fülemet. Hirtelen megtorpantam, és visszahúztam Zoét is.

- Várj!- emeltem fel a kezem, amikor szólásra nyitotta a száját. Füleltem. Mintha hallanék valamit… Egy dallamot. – Gitár? – fordultam értetlen arccal felé.

- Gyere – kacagott fel, és újra a kijárat felé indult. Ahogy kinyitotta az ajtót már tisztán hallottam a zenét, ami a hátsó udvarról hallatszódott fel. Zoé lépett ki elsőnek az erkélyre, én közvetlenül mögötte mentem. Délután három lévén kint még mindig nagyon sütött a nap és meglepően meleg is volt. Nem kellett attól tartanom, hogy megfázom a vizes hajam miatt - néhány perc a szabadban, és már meg is szárad. A szemem nehezen szokott hozzá az erős fényhez, még a könnyem is kicsordult. De nemsokára már mindent tisztán láttam. A látvány bámulatba ejtő volt, a szoba a tóra nézett, ahonnan most a meleg miatt pára szállt fel, amit a kellemes nyári szellő most felénk fújt. A távolban madarak repültek ki a sásból, a parton fűzfák ágaskodtak, némelyik teljesen belenyúlt a vízbe.

Bámészkodásomból Zoé rázott fel, aki megint megfogta a kezem és a korlát felé kezdett húzni. Hirtelen nagyon megijedtem, és lefékeztem, tekintve, hogy tériszonyom van, nem akartam túl közel menni a széléhez. De ismét meghallottam a gitár hangjait, ami szinte megbabonázott, így se szó, se beszéd a korláthoz léptem és lepillantottam. Nem voltunk túl magasan, és úgy, hogy kapaszkodtam már nem is féltem annyira. Barátnőm megpaskolta a bal kezem fejét és küldött felém egy bátorító mosolyt.

A legtöbb fiú félkörben ült a fűben - némelyek elfoglaltak egy-egy széket, vagy padot – és figyelték a középen álló három srácot, akik épp mutogattak valamit. Legalábbis én ezt hittem. Aztán, ahogy jobban megfigyeltem őket, észrevettem, hogy a zene ritmusára próbálnak mozogni, szóval táncoltak. Az arcomat látva – ami nem lehetett túl bizalomgerjesztő -, Zoéból kitört a nevetés, amit én sem bírtam sokáig megállni. Ezt meghallva a zene elhallgatott, a három középen álló srác pedig megfordult és felnézett ránk. Végigjáratva rajtuk a szemem, rájöttem, hogy ők dobtak nemrég a vízbe. Örömmel állapítottam meg, hogy az előbbi majdnem fulladásom nem rontotta el a hangulatot. A maradványokból ítélve az ebéddel sikeresen elkészültek, és a többség már evett is. Majd segítek az elpakolásban, ha már az előkészületeknél hiányoztam – határoztam el magamban. Ahogy végignéztem a tömegen a pillantásom megállapodott a gitárt tartó srácon, aki annak a bizonyos csodálatos zöld szempárnak volt a tulajdonosa. Kicsit belemerülhettem a látványba, mert Zoé bökdöső ujja térített észhez.

- Bocsi – fordultam felé zavartan, de ő csak huncutul mosolygott, majd lefelé mutogatott. Követve a kezét, én is lepillantottam, ahol a három srác közül a legmagasabbik, előrébb lépet és mélyen meghajolt előttünk. Látszott, hogy volt benne már néhány kör, mivel nem tudott tökéletes egyensúllyal megállni a lábán. Majdnem sikerült orral előre esnie, amit látva elmosolyodtam, hallottam, ahogy mellettem Zoé felkuncogott, a többiek lent pedig elnevették magukat. Miután sikerült épségben függőlegesbe helyeznie magát, a srác fennhangon megszólalt:

- Drága hölgyek, kérlek, eresszétek le fürtjeiteket, hogy felmászhassak rajtuk és csókkal hintsem be ajkaitokat – elkerekedett szemekkel néztünk egymásra barátnőmmel, hogy jól hallottuk-e az előző mondatokat. Aztán egyszerre kitört belőlünk a nevetés.

- Bocsi, de ezt passzoljuk – szólt le Zoé kacagva.

- De akkor hogyan kárpótoljuk a melletted álló hölgyet, az előbbi balesetért? – kérdezte azon a nyájas hangon, amilyet csak a tizenhetedik századi francia grófoknál tudtam elképzelni.

- Balesetért?  - pillantottam rá rosszallóan, amire lesütötte a szemét. Ezt látva többen felkuncogtak, köztük én is, amire feltekintett a bűnös és egy hatalmas vigyor ült ki az arcára. – Találj ki valami mást, mert te aztán nem fogod semmimet semmivel sem behinteni – közöltem vele, nemes egyszerűséggel. Ezt hallva lehervadt a mosoly az arcáról.

- Sajnos számítottunk e reakciójára, ezért kérjük a szép Hölgyet – tárta szét a karját, ahogy mellé lépett két tettestársa – hogy fogadja bocsánatkérésünk jeleként a következő – kevésbé szórakoztató – szerenádot.

- Szerenádot? – vidultam fel még inkább. Zoé arckifejezésemet látva csak kuncogott és megveregette a vállam. – Még senki nem szerenádozott nekem – fordultam felé vigyorogva.

- Akkor élvezd ki – könyökölt a fából kifaragott korlátra.

Széles mosollyal az arcomon követtem a példáját, majd figyeltem a srácokat, akik addigra letérdeltek a főbe és felfelé néztek ránk. Nekünk már ennyi is elég volt, hogy elkuncogjuk magunkat. Aztán a legszélső srác - akinek rövid barna haja volt, talán Krisznek hívták – oldalra nézett. Követtem a pillantását, majd megláttam és meghallottam, ahogy a gitár hangja felcsendül. Úgy érzem többen értettünk azzal egyet, hogy a dal addig volt jó még csak a zene szólt. Ahogy megszólalt a három pacsirta megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – „ajándék lónak ne nézd a fogát” felindulással – ám, csak egy grimasz sikeredett belőle. Húgom ezt látva, csak még hangosabban felnevetett. Szerencsére volt a számban egy rész, amikor a fiúknak nem kellett énekelniük – ekkor felsóhajtottam – ezt az időd használta fel Zoé arra, hogy felszólaljon:

- Valaki nem akarja megmenteni a hölgyeket?

Több se kellett, az egyik srác, aki a fal mellett állt, felkapta a locsolócsövet és egy vízsugárral elhallgattatta az énekeseket, akik meglepetésükben hátráltak néhány lépést. Majd mikor felfogták a helyzetet, ellentámadásba lendültek, elkezdtek a támadó srác felé futni. Ám, másik három srác rájuk vetette magát és lebirkózták őket a fűbe. Nevetésünk kilométerekre elhallatszódhatott. A szemem önkéntelenül is újra a megmentőmre siklott, aki kacagva nézte a jelentet. Majd mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém fordult és elmosolyodott. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, majd mikor éreztem, hogy vér szökik az arcomba, gyorsan elfordultam. Néha nagyon tudtam szidni magam, amiért ennyire meglátszik rajtam minden. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam és újra az udvar közepén játszódó birkózást kezdtem el figyelni. Néhány perc után lucskosan, sárosan és kifulladva adták fel a küzdelmet a srácok. Mindenki feltápászkodott, letörölték a ruháikat – már amennyire tudták -, majd kacagva visszaültek a helyükre.

- Nem megyünk le? – kérdeztem barátnőmtől, és elindultam az ajtó felé. De mielőtt beléphettem volta megragadta a csuklómat, ezzel megállásra késztetett.

- Várj! – nézett rám azzal a mosollyal, amiről tudtam, hogy valami olyanra készül, ami nem fog nekem tetszeni. Majd eleresztve a kezem a korláthoz lépett és kissé előre hajolva lekiáltott: - Tomi, nem énekelnél valami rendes számot Becának, ha már szerenádról volt szó?   

Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, ahogy felfogtam, mit mondott Zoé, és hogy kinek. A döbbent pillantásom rosszallóba váltott, ahogy barátnőm felé fordultam, aki csak rám kacsintott. A kíváncsiság azonban engem is hajtott. Rá kellett döbbennem, hogy a válasz a kelleténél jobban érdekel. Visszafojtott lélegzettel lépkedtem az erkély széléhez és óvatosan lenéztem. Tomi első látásra meglepődött a kérésre, aztán rám pillantott. Biztos voltam benne, hogy már megint vörös vagyok, amit ő is jól láthatott onnan, ahol állt. Néhány pillanattal később elmosolyodott és bólintott.

- Ezer örömmel – mintha egy szikla gördült volna le rólam, annyira megkönnyebbültem. Az előző feszültséget az arcomról, már egy széles mosoly váltotta fel. A látható jobb kedvemet húgom is észrevette, aki csak halkan nevetett.

- Ezért még kapni fogsz – súgtam neki szinte csukott szájjal - le sem véve a szememet a lenti eseményekről – és az oldalába böktem az ujjammal, ami inkább ért fel egy simogatással, mint egy fájdalmat okozó mozdulattal.

- Max egy puszit – kacagott fel, majd újra a korlátra könyökölt.

Tomi odakéretett egy széket az erkély elé, amire feltette jobb lábát, hogy megtámassza a gitárt. Miután elkészült egy pillantást vetett ránk és megpengette a húrokat. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy gyakorlott ujjait végigjáratja a hangszeren. A dallam, amit játszott lassan kezdődött, olyan érzés volt, mintha egy kéz simítana végig a testemen. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem a hangok érintését. Síri csend volt, a gitár hangján kívül semmit sem lehet hallani, legalábbis számomra. Aztán a húrok játéka mellé egy másik hang is társult. Mintha oda teremtették volna, olyan tökéletesen csengett az a kicsit mély, dallamos hang. Furcsa bizsergés járt végig, a libabőrös végigfutott rajtam a talpamtól egészen a fejem búbjáig. Még soha nem hallottam ezt a dalt, amit angolul énekelt, de nem volt nehéz megérteni, hogy két szerelmesről szólt. Olyan érzésem volt, mintha elvesztem volna, nem létezett más csak én és a zene, ami átjár. Ahogy egyre inkább közeledtünk a végéhez, újra lassulni és halkulni kezdett a játék, majd az utolsó kiénekelt hang után teljesen elhalt. Egy fél pillanatig senki sem szólalt meg, még a légy zümmögését is meglehetett hallani, aztán valaki elkezdett tapsolni, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, éreztem, ahogy a nyári szellő megérinti a nedves arcomat - észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem. Ahogy kinyitottam a szemem, rögtön egy engem fürkésző zöld szempárba pillantottam. Nem túl hangosan, talán nem is jött ki hang a számon, csak ennyit mondtam:

- Köszönöm – majd lehajtott fejjel hátráltam a mögöttem álló szoba ölelésébe.

Ahogy az ágyhoz értem, leültem a szélére, és csak bámultam magam elé. Zoé rögtön utánam jött be, és helyet foglalat mellettem. Tudom, hogy látta a könnyeimet, de nem szólt semmit, nem is ért hozzám, amiért hálás voltam. Néhány percig ülhettünk így a csendben, aztán egy nagy sóhajjal felálltam a húgomat is felhúzva magammal, majd egymásba karolva, mosolyogva indultunk le a lépcsőn.

Az udvaron kisebb csoportokba verődve beszélgettek a srácok. Ahogy kiléptünk a hátsó ajtón, Roli – az idegenvezetőnk - szaladt felénk mosolyogva. Miután felvette a rendelésünket, az egyik padhoz vezetett és leültetett minket, amíg ő összeszedett egy kis kaját és néhány üdítőt. Az ebédhez csatlakozott hozzánk néhány srác, akikkel jól elbeszélgettünk, vagyis inkább csak Zoé. Én belemerültem a gondolataimban, miközben szemeimet végigjárattam a környéken, a nyaralón, az udvaron. Miért nem jártam én még itt eddig? Persze sokat beszéltünk már róla Húgival, hogy lejövünk majd egyszer, de valahogy mindig közbejött valami. De végre már itt vagyok, és szabadon gyönyörködhetem a tájban: a Nap a tó felszínén tükröződött, ezernyi színes fénycsóvával beszínezve az eget. Mintha valamiféle mágnes lenne, úgy vonzott magához a látvány. Már az erkélyről is körbepillantva bámulatba ejtett ez a hely, de így közvetlen közelről… Megannyi apróság volt – a kis kerítések, amik körbevették a nyaralókat, a tó vizén úszkáló egy-egy kacsa, a bokrok, a nádas -, amik tökéletessé tették az összképet. Lehet, hogy a sok víz miatt voltam ilyen elmerengős hangulatban – jobb volt erre fogni, mint arra, hogy elment az eszem. Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak…

Miután megettük az ebédet, elkezdtünk elpakolni, hála a papírtányérok feltalálójának hamar végeztünk is vele. Majd úgy döntöttünk Zoéval, hogy ideje hazaindulni, bár ez nem sok fiú tetszését nyerte el. De őket csak kacagva leráztuk, ahogy mindenkitől egyenként elköszöntünk. Tomi a teraszon állt, így őt hagytuk utoljára. A fiú nevetve figyelt minket, ahogy odasasszéztunk hozzá. Megölelte Zoét, majd felém fordult:

- Remélem jól érezted magad, eltekintve a fulladástól – mosolygott rám kedvesen.

Nem tudom, honnan jött a bátorságom, de egy széles mosollyal így feleltem: - Végül is egy angyal mentett meg, szóval nem panaszkodhatom – a válaszom egy pillanatra meghökkentette, de végül már mindhárman kacagtunk. Aztán gyors búcsút vettünk egymástól, még mielőtt egy még zavarba ejtőbb szituációba sodortam volna magam, majd barátnőmmel elindultunk arra, amerről jöttünk.

Jó néhány percig egyikünk sem szólt, de éreztem Zoé izgatottságát. Tudtam, hogy kérdezni akar.

- Mondd! – fordultam felé vigyorogva séta közben.

- Hogy tetszett?

Bár tisztában voltunk vele, hogy az egész csak a pillanat heve, de mégis kitörő örömmel, szinte ugrálva mondtam ki ezt a néhány szót:

- Azt hiszem, szerelmes vagyok. 

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre, legyen szó akár a pipákról, vagy néhány szóról. Minden érdekel.  =)