13. fejezet - Kopp - kopp

Sziasztok! =)

Máris itt a következő fejezet, de előtte millió hála és köszönet az előző fejezethez kapott véleménynyilvánításokért (mind komi, mind pipa ügyben): =)

Mili, repesek az örömtől, akárhányszor elolvasom a komidat. Annyira boldog vagyok, hogy sikerült élethűen átadni Márkot. Bevallom őszintén, nagyon féltem tőle, de megbirkóztam vele. Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed, sokat jelent a számomra. =)

Klau, reméltem, hogy sikerül belopnia magát a szívedbe Márknak. Örülök, hogy tetszett a fejezet és nagyon köszönöm, hogy mindig elmondod/leírod nekem a véleményedet. Szeretlek. =) 

Most pedig jöjjön a folytatás, amiben újra Beca szemén és szívén át látjuk a világot. Egy csajos délután Zoénál, ami nem várt fordulatot vesz... =) 

Jó olvasgatást! 

Puszi: Emi =)

13. fejezet - Kopp - kopp

A szombat délutánt ma is Zoénál töltöttem, ahogy azt már szinte mindig. Mikor még tartott a suli, hétvégenként mindig együtt írtuk a leckénket, vagy gyakoroltunk egy kicsit. Még barátnőm nagyon jó a nyelvekből, addig én a számok embere vagyok, így kiegészítettük egymás gyengeségeit. Mondhatni játszva tanultunk, rengeteget nevettünk, sokkal szórakoztatóbb volt így felkészülni a dolgozatokra és a vizsgákra, mintha otthon görnyednénk az asztal felett egyedül megtéve mindent, hogy belezsúfoljuk a tananyagot csöpp kis agyunkba. Az életben vannak dolgok, amiket csak egy jó baráttal lehet túlélni, szerintem az iskola is az egyike ezeknek. Sokkal elviselhetőbb, ha van valaki, aki veled nevet az elírásaidon, vagy ha nem tudsz kimondani egy szót, ami az én esetemben nagyon gyakran előfordult. Szinte egyetlen problémám ezzel csak az volt, hogy nem egy iskolába járunk Húgival, ami lássuk be néha elég szívás, mert mind a kettőnknek rengeteg dolga van év közben. Egyszer majdnem ráment a barátságunk a „távollétre”, de szerencsére kiküszöböltük a problémát, és sikerült úgy szervezni az életünket, hogy mindenre jusson időnk, és egymást se hanyagoljuk el.  

Egy játszótérre néző padon ültünk egyik délután, emlékszem, be volt borulva az ég. Féltem, hogy ez valami jel akar lenni. Akkor szerettem volna, hogy rám szakadjon az ég, úgy legalább nem látszottak volna a könnyeim. Aznap volt három hete, hogy személyesen találkoztunk, persze tartottuk a kapcsolatot e-mailben, de az mégsem ugyanaz. Nem tudtam, hol áll a barátságunk, a bizonytalanság pedig már kikészített: folyton ingerült voltam; nem sikerült semmi, amibe belekezdtem; ugrottam már a legkisebb piszkálásra is. Még a vak is látta rajtam, hogy valami nincs rendben, de senkinek nem mondtam semmit. Ha valami bántott, azt mindig Zoéval beszéltük meg, de akkor ezzel a problémával nem fordulhattam hozzá. Nem akartam, hogy vége legyen a barátságunknak, de ez így nem tarthatott soká, ezt én is tudtam. Egyedül a bátyám ismert elég jól ahhoz, hogy tudja, mi a bajom, megpróbált türelmes lenni velem, de elég hamar megunta, hogy nem lehetett velem szót érteni, pont ezért ő is feszültebb lett – milyen csodálatos is a testvéri kapcsolat -, folyton kiabált velem, amit persze nem hagytam, így én is felemeltem a hangom. Néha olyan szócsatáink kerekedtek, hogy még az ablaküveg is beleremegett. Az alapja sosem volt komoly, nem is tartottunk sokáig haragot utána, sokszor mondtam olyan dolgokat, amiket nem gondoltam komolyan. Szerencsémre Peti tudta, hogy ne figyeljen arra, amit mondok, így visszagondolva rengeteget segített ezekkel a párbajokkal, általában a küzdelem végeztével mindig sokkal nyugodtabb lettem, néha még aludni is tudtam. Végül beláttam, hogy ez így nem mehet tovább és erőt vettem magamon, felhívtam Zoét. Így kerültünk oda, arra a padra egy péntek délután.

-  Én ezt nem így akartam – szólalt meg barátnőm alig hallhatóan. Felé fordultam, de ő csak maga elé bámult lehajtott fejjel, miközben a pulcsija ujját babrálta.

-  Tudom – mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. – Ne haragudj! - nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem akartam ezt befejezni, de ezt így nem folytathattuk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Szükségünk volt egy jóbarátra, aki mellettünk áll, és segít nekünk kihozni magunkból a legjobbat, de mi körülbelül ennek az ellentettét értük most el, alig látjuk egymást, alig beszélünk. Csak néhány hónapja ismerjük még egymást, mégsem vagyok rá képes, hogy kimondjam a végső szót. Túlzottan ragaszkodom hozzá – tudom, ez őrültség, de mégsem akarom elengedni, ő az első ember, akinek úgy igazán kiadtam magam. De mi lenne, ha hagynánk, hogy az egész így folytatódjon tovább? Nagy valószínűséggel lemészárolnám a fél sulit, és végén mindenért őt hibáztatnám. Pedig, ha szeretnénk, mindketten tehetnénk ez ellen, együtt, hisz minden kapcsolat két emberen áll vagy bukik.

-  Nem akarom, hogy vége legyen – megremegett a hangja, ahogy kiejtette ezt a néhány szót, ahogy felém fordult, láttam a szemében a visszafojtott könnyek csillogását. Tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem, belelátok a szívébe, ahol most nem találtam mást, csak fájdalmat.

-  Ahogy én sem, de ez így nem mehet tovább – nem bírtam a szemébe nézni, ezért a hintákat bámultam, amiket az egyre erősödő szél libegtetett. Máskor ezt biztos nem vettem volna észre, de ez az ismétlődő kis éles hang - ahogy megnyikordultak a láncok az egyre nagyobb és nagyobb lökésektől -, olyan volt, mintha egy páncél hasadna fel, a páncél, ami a szívemet védte. Őszintének kell lennem vele, ezt megérdemli, ezt mindketten megérdemeljük, ezért nagy levegőt vettem, hogy folytassam: – Utálom, hogy alig találkozunk. Utálom, hogy nincs egy szabad percünk sem, és azt, hogy folyton ugráltatnak minket, mintha robotok lennénk, akik csak a parancsra várnak – éreztem, ahogy a könnyek a torkomat marják. Felé fordultam, és a csoki barna szemeibe néztem, így próbáltam erőt meríteni a folytatáshoz: - Utálok gyengének látszani, ezt te is tudod. Olyan, mintha egy kötélen táncolnék valahol ott a magasban, és csak egy hajszál választana el attól, hogy lezuhanjak. Félek, mert nincs háló, ami elkapjon, ha félre lépek… - nem bírtam tovább, könnyek szaladtak ki a szememből, ahogy a kezeimbe temettem az arcom. De nem jött ki hang a számon, némán sírtam…

-  Nem hagylak leesni – közelebb ült hozzám, és remegő kezeivel megszorította az enyéimet. Ahogy felnéztem rá könnyeim fátyla mögül, ő rám mosolygott. És akkor a nap kidugta sugarait a sötét felhők közül, amik az előbb még egy vihar eljövetelét hozták hírül, most lassacskán szerteoszlottak. Ennyi pedig nekem elég volt, hogy tudjam, minden rendbe jön majd. Biztos voltam benne, hogy innentől mindent megteszünk majd azért, hogy egymás mellett állhassunk, és kerüljön bármilyen akadály is elénk együtt mindent leküzdünk majd, rá mindig számíthatok, ő mindig ott lesz velem, hogy beragyogja az életem.  – Lehetek a barátod megint?

-  A legjobb – nevettem fel, ahogy átöleltem, úgy szorítottam, mintha az életem függne tőle.

-  Mindörökre – súgta a fülembe és visszaölelt… És onnantól kezdve hittünk ebben, rendíthetetlenül. 

A napok és hónapok elteltével már sok mindent a hátunk mögött hagytunk, voltak jobb és rosszabb időszakok, de mindig kitartottunk egymás mellett. Így visszanézve, kicsit drámainak tűntek a reakcióink, a szavaink, de biztos voltam benne, hogy most sem tudnék megálljt parancsolni a könnyeimnek, ha a barátságunk forogna kockán. Ezt követően sokáig győzködtem még magam, hogy nem olyan fontos nekem a barátság, hogy ha kell egyedül is nagyon boldog tudok lenni, azonban minden alkalommal, amikor hosszabb időre távol kerültem barátnőmtől, elbuktam a csatát. Így muszáj voltam beismerni – legfőképp magamnak -, hogy Zoé már visszavonhatatlanul az életem részévé vált.

Egy idő után rendszeressé váltak ezek a szombati összejövetelek is, amik a suli végeztével sem fejeződtek be. Annyi különbséggel folytattuk a nyáron, hogy a könyveinket a szekrényben hagytuk. Volt mikor náluk is aludtam, mert képesek voltunk úgy elmerülni a beszélgetésekben, hogy észre sem vettük, órák teltek már el, így sokszor túl késő volt már, hogy hazainduljak. „Jó társaságban repül az idő” – szokta mondani ilyenkor Zoé kacagva. Egy - egy ilyen napon még a gitár is előkerül, főleg mióta barátnőm elhatározta, megtanít játszani rajta. Egész jól megy már, eltekintve a kisebb-nagyobb sérülésektől, amiket a húrok ejtenek a kezeimen és az ujjaimon.

Elterültem Zoé óriási franciaágyán, mikor az emlékekbe temetkeztem, de most újra ülő helyzetbe küzdöttem magam. Zoéra vártam, aki néhány perce szaladt le a földszintre, hogy megnézze mi a helyzet a család többi tagjával. Tuti, hogy egy tálca kajával jön majd vissza, mindig ezt csinálja. Véletlenül sem hagyja, hogy éhen haljon bárki is náluk. Az első néhány alkalommal még furcsa volt, mikor ötpercenként megkérdezte tőlem valaki, hogy nem e vagyok éhes, vagy szomjas, de egy idő után már megszoktam. Aranyos ez a gondoskodás, melegséggel tölt el a tudat, hogy vannak még ilyen emberek a világon. Ez az úgynevezett „szokás” már egybeolvadt a Vígvári névvel: mindenkiről gondoskodni, mindenáron. Be kell vallanom, nagyon a szívemhez nőtt ez a család, szinte már ez a ház a második otthonom. Pedig azután ami apával történt, sokáig nem is mertem arra gondolni, hogy valaha lesz még igazi családom, vagy akár meg fogok bízni bárkiben is. Erre tessék, egy egész kolóniát kaptam. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezeket a csodálatos embereket.

Végigjárattam a szemem a szobán, aminek minden apró részlete Zoé ízlését tükrözte. A falakat kékre festették, de ez meglepően mégsem keltett hűvös, tartózkodó hatást. Az egész helyiség a melegséget és az életet sugározta, amihez nagyban hozzájárultak az óriási ablakon beáramló nap sugarai, amik néha szinte életre keltették a tárgyakat mindenfelé. A fehér kék kockás lepedővel fedett ággyal szemben egy világos komód állt, amiben mindenféle irat volt összegyűjtve. Egyszer mertem belenézni, amikor segítettem Húginak megkeresni egy papírt… sokkoló volt. Önként vállaltam, hogy rendet rakok a fiókokban, és kialakítok neki egy rendszert, de nem hagyta. „A rendben úgysem találnék meg semmit” – mondta ezt két óra szakadatlan papírbúvárkodás közben. Végül nehéz küzdelem árán, de megtaláltuk, ami kellett, de még akkor sem sikerült meggyőznöm makacsságosságát, szóval ezután már a „rendezett rendetlenség” lett Zoé kulcsszava. Mosolyogva álltam fel és sétáltam át a szobán oda, ahol a világosbarna vitrines szekrény állt, rajta emlékek rengetegével: ajándéktárgyak, fényképek, könyvek sorakoztak a felső polcokon, plüssállatok foglalták el a legalsót. Végig futattam az ujjaim a könyvek gerincén, ahogy az emlékeim tengerén hajókáztam. Néha elkacagtam magam, ahogy eszembe jutottak, hogyan elemeztünk éjszakába nyúlóan egy-egy történetet. Majd leemeltem a plüssök közül a kék lógó fülű kutyust, ami olyan „ölelgetni való”- ahogy barátnőm mondja mindig -, még tőlem kapta tavaly karácsonyra. Új szerzeményemmel a kezemben folytattam az utam tovább, a szekrény mellett egy asztal állt, ami felett a falon montázsok voltak kiakasztva. Mindenki rajta volt a képeken, aki számított: a barátok, a család, példaképek. Bármikor ránézek bármelyik képre, amely rólunk – kettőnkről - készült, nem tudom megállni, hogy el ne nevessem magam. Némelyiken olyan fejeket vágtunk, meg sem lepődnék, ha kitiltanának minket a közterületekről, már ha ez lehetséges. Ketten együtt olyan ökörködéseket vagyunk képesek csinálni, szem nem marad szárazon… a nevetéstől.

-  Itt is vagyok – lépett be ekkor az ajtón Húgi egy tálcát egyensúlyozva a kezeiben. Bingó. Óvatos léptekkel sétált oda a komódhoz, majd letette rá az üdítőket és a kekszet. Aztán felém fordult, és szélesen elmosolyodott, ahogy meglátta, miket is nézegettem az előbb. – Ez a kedvencem – mutatott az egyik képre, amin mosolyogva nézünk a kamerába egymást átölelve, a háttérben pedig egy fákkal körülvett játszótér látszott. – Emlékszel még?

-  Hogy is felejthetném el? – kacagtam én is, ahogy eszembe jutott az emlék, mikor elmentünk egy másik városba „kirándulni”, és persze híven önmagunkhoz, az első utunkba eső hintát lefoglaltuk. Később előkerültek a táskákból a buborékfújók is, nem kis meglepetésére a járókelőknek. Az a nap is fantasztikus volt, egy felejthetetlen élmény, amiről mindig van mit mesélni.  

Miután még néhány percig nézegettük a képeket, újra letelepedtünk az ágyra. Én a kutyussal az ölemben végigfeküdtem rajta, amíg Zoé leült mellém, és kezébe vette Momót, a fekete basszusgitárját, akit még tizenkettedik születésnapjára kapott az apukájától. Megfigyeltem már Húginál: szeret úgy beszélgetni, hogy a kezében van a hangszer. Néha elmereng, csak nézi a hangszert, megpenget néhány húrt, látszik rajta, hogy egy másik világban jár. Beszélhetek hozzá percekig, van, hogy egy szót sem hall az egészből. Szeretem az arcát tanulmányozni, amikor játszik: sokkal nyugodtabb, derűsebb, nem zavarja semmi, a szemében valamiféle láng ég. Ilyenkor kizárja a külvilágot, nincs más csak ő és a zenéje. Kíváncsi lennék, hogy én is így nézek ki, amikor zenélek. Most egy vidámabb dallam bontakozott ki az ujjai között, miközben arról mesélt, hogy lesz majd néhány hét múlva egy koncert egy bárban nem messze innen, amire jó lenne elmenni.

-  Már anyáék is belementek – mosolygott vidáman. – Na, lenne hozzá kedved? – kérdezte az arcomat fürkészve. Nagyon izgatottnak látszik, amit sikerült átragasztania rám is.

-  Ezt még kérded? – ütöttem meg a térdét, amire felnevetett, majd tovább játszott.

Hirtelen valami nagy csattanást hallottam. Ijedtemben felültem és körbepillantottam. Zoé megállította ujjait, és fülelt. – Lehet, hogy az egyik ablak volt, biztos huzat van – rándította meg a vállát, majd a gitár fölé hajolt, de mielőtt még újra megérinthette volna a húrokat, megállítottam a kezét. Valaki kiabált, nem értettem, hogy mit, ezért zavart arccal fordultam Zoé felé. De ő sem tudta a választ. Aztán a kiabálást mintha valami más követte volna… Nevetés? A kíváncsiság győzedelmeskedett a lustaság fölött, úgyhogy gyorsan felpattantam az ágyról, megvártam még Zoé visszateszi az állványra Momót, majd együtt settenkedtünk lábujjhegyen a bejárathoz. Óvatosan nyomtam le a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót, aztán csak figyeltünk:

-  És mi van azzal a lánnyal, tudod, Zoé barátnőjével múlthétről? – kérdezte az egyik hang valahonnan a lenti folyosóról. Még szerencse, hogy ilyen jó a ház akusztikája, így ha valaki kicsit hangosabban beszélt odalent, mi mindent hallhattunk idefent. Viszont akármennyire is ismerős volt, nem jöttem rá, hogy ki beszélt az előbb, ezért barátnőmhöz fordultam, aki némán formált egy szót a szájával, miközben az ujjával rám mutatott: „Krisz.” Ő az egyik srác, aki a vízbe dobott. Rólam beszél? Kivel? Az első dologra, ami az eszembe jutott, hevesebben kezdett verni a szívem.

-  Semmi, mi lenne? – válaszolta a másik. Ahogy meghallottam a hangját rögtön tudtam, hogy ki volt az: Tomi.  

-  Láttam, hogy néztél rá ott a bulin, tetszett neked. Bevethetnéd a hős megmentő kártyát, biztos bejönne neki – nevetett gúnyosan, mintha közelebbről hallatszott volna a hangja. Biztos elindultak felfelé a lépcsőn. Idegesen toporogtam, ahogy Zoéra néztem, aki a szemeit forgatta mosolyogva. Ijedten vettem észre: annyira erősen fogtam az ajtófélfát, hogy elfehéredtek az ujjaim. Majd barátnőm kezét éreztem a vállamon, miközben halkan kuncogott a fülembe, szóval ő is észrevette. Király – korholtam magam egy kis iróniával a „hangomban”. Szégyenemben lesütött szemekkel lazítottam a szorításon. Utáltam magam ezért. Nem lehet, hogy pont én viselkedek így. Hisz nekem nem is tetszik, de mégis majd meg őrülök, hogy halljam a válaszát. Aztán eszembe jutott: mi lenne, ha megtudná, hogy mióta kimentett a vízből minden nap benne volt az álmaimban. Ááá, ezt senki nem tudhatja meg! Biztos csak a sokk miatt volt. Éreztem, hogy szaporábban veszem a levegőt, és izzad a tenyerem, amit a ruhám szélébe töröltem – megpróbáltam úgy, hogy Zoé ne vegye észre.  Mi van velem? Biztos elment az eszem…

-  Hagyj már! - hangja elutasító volt, ami bármennyire nem szerettem volna beismerni, de rosszul esett. Aztán mintha megingott volna a hangja hozzátette: - Nem is láttam őt azóta, és egyébként is… - de nem hallottam a mondta végét, mert Zoé elkezdett hátrafelé húzni, már csak néhány lépcsőfok volt hátra, hogy a fiúk felérjenek az emeletre. Az agyam a lehetséges befejezéseken zakatolt, miközben megpróbáltam visszaállítani a szívverésemet a rendes tempójába, ahogy lehuppantam az ágy szélére, két kezemmel magam mellett támaszkodtam, miközben mély levegőket vettem, hogy lehiggadjak. Miért zaklat ez fel ennyire? Nem értem… Zoé gyorsan odaszaladt a gitárjához és felkapta, majd leült mellém, és úgy helyezkedett, ahogy volt, mielőtt bármit hallottunk volna. Mérges voltam… Zoéra, mert nem hallhattam az utolsó szavakat; Tomira, mert minden miatta van; de legfőképp magamra, mert ilyen helyzetbe kerültem. 

-  Beca, koncentrálj! – szólt rám barátnőm kedvesen, de mégis határozottan. Hallottuk Krisz nevetésén, a léptek zaján, hogy egyre inkább közelednek az ajtóhoz, már nem értettem miről beszélgetnek, de inkább nem is akartam tudni. Ha Tomi meglát itt, tudni fogja, hogy hallottuk őket, hisz ő is legalább olyan jól ismeri ezt a házat, mint én, vagy még ezerszer jobban. Öt… négy… Mit kellene tennem? Három… kettő… behunytam a szemem, és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Mosolyogj! Aztán már csak az ajtó nyitódását hallottam…

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)