12. fejezet – Újra itt?

Sziasztok!

Mielőtt rátérnék az új fejezetre - már alig várom, pedig én már olvastam =P -, előtte köszönet az előző fejezethez írt komikért és kapott pipákért. Nagyon hálás vagyok nektek. =)

Mili, a naplóbejegyzések különösen fontosak a számomra. Mindenkivel, akivel beszélek, ajánlom, hogy vezessen naplót, nagyon hasznos. Rengeteg mindent tanulhatunk belőle, amellett, hogy megőrzi az emlékeinket. Az ilyen részekben a természet, és a külvilág helyett a saját érzések, a lélek "rejtelmei" veszik át a hangsúlyt... Imádom írni minden sorát. Őszintén szólva, az egész történetre ez vonatkozik, szóval sok újat nem mondtam ezzel. =P Nagyon boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésed, és sikerült átvenned az érzését. Köszönöm a komidat! =)

Klau, nem is tudom kifejezni, és elégszer megköszönni, hogy rávettél arra, hogy megmutassam ezt az oldalamat is. Köszönöm, hogy a kritikusom és a tanácsadóm vagy. Remélem, a továbbiakban is sikerül ideláncolni téged, mindent megteszek a cél érdekében. Köszönöm  minden sorod. Szeretlek. =)

Most pedig térjünk a tárgyra! =) Ahogy arra már az előzetesben is utaltam: egy új szereplő lép a színre, az ő szemével látjuk most a világot. Az említett személy pedig nem lesz más, mint Márk. Nem is árulok el többet róla. Inkább csak jó olvasását kívánok! =)

Puszi: Emi =)

12. fejezet – Újra itt?

Márk szemszög

A délelőtti próba jól sikerült, mindenki beleadott apait-anyait a munkába, ami meg is látszott az eredményen. Már csak egy hét és elkezdjük játszani a darabot élesben. Addig van még min dolgozni, de ezek az előmunkálatok már csak ruha- és hangpróbák, énekórák lesznek, és persze az előadás előtti napon a főpróba. Nagy mázli, hogy megkaptam ezt a szerepet, amihez még egy saját szóló is tartozik, nagyon nagy lehetőség ez a számomra. Persze mindig is a színészet fog az első helyen állni nálam, de azért az éneklést is nagyon élvezem.

Néha elgondolkodom, hogy hol lennék most huszonegy évesen, ha akkor hatévesen apa nem írat be a drámaiskolába. A színészet annyira az életem részévé vált, hogy már el sem tudnám képzelni, mi lenne velem nélküle. Még két év az egyetemen és jöhet a diploma, onnantól már egyenes az út…

  Nagyon szeretek a színházban dolgozni, de már gondolkodtam azon is, hogy kipróbálom magam a kamerák előtt, a tévében is. Az biztos, hogy ez a csaknem tizenöt év - amit itt a színházban töltöttem - hasznos lesz majd a meghallgatásokon, arról nem is beszélve, hogy jól mutat az önéletrajzomban. Persze levelezőn végezni a sulit kicsivel másabb, mint az iskolapadban ülve, de örülök, hogy sikerült megoldani, így tanulhatok amellett, hogy már dolgozom is. Úgy hallottam ezt az előadást ügynökök is megnézik majd, szóval jól kell szerepelnem, hátha kapnék egy jó ajánlatot.

Ha már a darabról van szó, ideje lenne próbálni is – pakoltam össze a cuccaimat az öltözőben, majd elindultam az énekterem felé. Már csak néhány ember lézengett a folyosókon, mert ma már nem lesz előadás, és több próba sincs kiírva. Szeretek ilyenkor a színházban sétálgatni, a falakon lógó különböző képek mind egy - egy történtet mesélnek el. Olyan jó látni már majdnem legendává vált híres színészeket, ahogyan az előadás végeztével meghajolnak, a közönség állva ünnepel, szinte a fülemben hallom a tapsvihart. Néha mikor elbizonytalanodom, csak végignézem ezeket a képeket és erőt gyűjtök belőlük. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy egyszer engem is így fognak ünnepelni, bár addig még sokat kell tanulnom és fejlődnöm – merültem el gondolataimban, ahogy elsétáltam az előadóterem ajtaja előtt. Továbbmentem, kellett néhány másodperc, mielőtt visszazökkentem volna a valóvilágba. Megtorpantam. Valaki volt odabent? Gyorsan visszalépkedtem, majd megálltam az ajtóban és csak figyeltem. Nem láttam jól, mert elég sötét volt, csak néhány lámpa égett, de azt sikerült kivennem, hogy tényleg volt egy alak a színpadon. Mit csinál ez? Mintha táncolna… Hunyorogtam, hátha jobban látom. Olyan ismerős volt. Aztán hirtelen jött a felismerés, majd már csak a néhány nappal ezelőtti képek jártak a fejemben…

Mindenki a próbára készülődött, kész káosz uralkodott mindenhol. Erika a hangját nem kímélve osztogatta mindenkinek a jelmezeket – csodálkozom, hogy még nem rekedt be. Én még az elsők között voltam, ahogy megkaptam, fel is próbáltam, tökéletesen állt rajtam a szolgáló ruha. Aztán ott voltak a srácok, akik megpróbálták felállítani a nagy habszivacs-oszlopokat, mások bemelegítettek a táncos részekhez, mindenki elfoglalta magát valamivel. Mivel én már kész voltam minden feladatommal, már csak türelmesen kellett várnom a próba kezdetét. Épp a hátsó székek felé tartottam, amikor meghallottam valamit. Mintha egy dallam lenne… Gyorsan körbepillantottam, de nem volt senki a közelemben. Forgolódtam még néhányat mire rájöttem, hogy honnan jön a zene. A Barlangból. Ott tartjuk azokat a hangszereket, amiket épp nem használunk. De ki játszhat, hisz általában nagyon ritkán megy be oda bárki is? Halkan odasettenkedtem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt. Halvány fény szűrődött ki lágy zongoraszó kíséretében a helyiségből. Lassan megfogtam a kilincset, megpróbáltam minél kisebb zajt csapni, de ahogy tágabbra nyitottam az ajtót, az megnyikordult. Mozdulat közben álltam meg reménykedve, hogy nem voltam annyira hangos, hogy észrevegyenek. Mit csinálok én? – gondoltam bele hirtelen. És mi van, ha meghallanak? Nem tudom miért, de mégsem akartam, hogy így legyen. Óvatosan bedugtam a fejem a résen, majd a lélegzetem is elakadt attól, amit láttam…

Egy lány ült félhomályban a fekete zongora előtt. Egy angyal? Az nem lehet…A lámpa fénye úgy vonta körbe alakját, mint ahogy egy virágot a szirmai. Nem túl hosszú fehér ruhát viselt, ami még így ülve is tökéletesen kiemelte az alakját. Lehunyt szemmel ringott a zene ütemére. Nem ismertem fel, bárhogyan is próbálkoztam. Biztos voltam benne, ha már láttam volna ezelőtt, emlékeznék rá. Szemüveget viselt, akkor nem lehet angyal. Vagy mégis? Hosszú hullámos haja a vállára omlott. Ki ő? Egyáltalán hogy került ide? Annyira meg akartam kérdezni tőle ezeket a dolgokat, de nem akartam, hogy abbahagyja a játékot. Olyan békés volt. Egy tétova lépést tettem előre, hogy jobban láthassam. Biztosan nem itt dolgozik, akkor már találkoztunk volna.  Ahogy egy fénysugár felé fordult, mintha valami megcsillant volna az arcán. Jobban kellett hunyorítanom, hogy rájöjjek… sír. Jó, nem zokog, de könnyezik. Pedig nem is tűnik szomorúnak, hisz mosolyog. A zene miatt lenne? De hisz olyan szépen játszik.  Vagy valami bántja?

Hééé, mi van velem? – tértem észhez, de nem tudtam levenni róla a szememet.  Miért érdekel ez ennyire? Hisz ő csak egy lány, nyilván nem angyal. De akkor is, ki ő?

- Beca – valaki kiabálása rázott fel a gondolataimból. Gyorsan hátrapillantottam, ahogy hallottam a hangot közeledni. Egy fiatal lány sétált felém, miközben még mindig szólongatott valakit. – Beca!

Hirtelen ért a felismerés, hogy már nem szól a zene, a szememet egyből a zongora felé kaptam. A lány még mindig egyhelyben ült, és csak mosolygott. Aztán mintha csak épp abban a pillanatban ébredt volna fel, váratlanul kinyitotta a szemét, és felpattant a székről. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy meglásson. Hátra se nézve kezdtem el távolodni az ajtótól. Nem szabad, hogy megtudja, figyeltem őt! De miért? Aztán valamibe beleütköztem. A másik lány, aki az előbb még – gondolom – a barátnőjét keresve kiabált, most ott állt közvetlenül mögöttem.

-  Jobban járnál, ha előre, néznél – nem tűnt mérgesnek. Gondolom elég zavarodott arcot vághattam, mert halkan felkuncogott.

-  Ne haragudj! Nem volt szándékos, én csak… - dőltek belőlem a szavak. Lehet, hogy ő látta, mit csináltam az előbb? Az arcát figyeltem, de nem láttam rajta semmi jelét, hogy rajtakapott volna.

-  Semmi baj – vágott a szavamba. Aztán elnézett mellettem, és ha lehetséges még szélesebben elmosolyodott. Követtem a pillantását, és rögtön elakadt a szavam, ahogy megpillantottam őt… közvetlenül előttem állt. A mosolygós arcán még mindig ott csillogtam a könnycseppek, a zöldeskék szeme ragyogott a színpad fényei alatt. Egy pillanatra lefagytam, és csak bámulni tudtam őt. Láttam, ahogy végignézett rajtam, majd megállapodott a szeme az arcomon, nem tudom, hogy mit láthatott, de úgy tűnt, az megrémítette egy kicsit. Miután sikerült levennem a szemem róla, elrebegtem még néhány bocsánatkérő szót és gyors léptekben a lépcsőhöz siettem. El kell tűnnöm innen…

Azóta sikerült kiderítenem, hogy az a lány – Beca – a zeneszerző lányának a barátnője. Azért jöttek, hogy körbenézzenek a színfalak mögött. Azóta nem járt itt újra… A színpad felé pillantottam, de már nem láttam ott senkit. Káprázott volna a szemem? Végignéztem a folyosókon, de nem láttam senkit, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Felszaladtam a lépcsőn. A színpad közepén megtorpantam és szememmel kezdtem el keresni őt. Tuti, hogy nem csak képzeltem. Az előbb még itt volt. Aztán mintha hallottam volna valamit… már megint a zongora. Akkor biztos, hogy ő az. Gyorsan a Barlanghoz siettem, ott újra megpillantottam őt. Még szerencse, hogy megkértem a karbantartókat, hogy cseréljék ki az égőt, így most sokkal világosabb volt a helyiségben. Sokáig reménykedtem, hogy visszajön, aztán miután napokig nem láttam, kezdtem elbizonytalanodni. De most mégis visszatért, ugyanúgy ült ott lehunyt szemekkel, mint napokkal ezelőtt. Szerencsémre most sem vette észre, hogy csak álltam, és bámultam őt. Ahogy az ujjai végigsiklottak a billentyűkön, mosoly szökött az arcára. Látva, ahogy kizárja a világot és átadja magát a zenének az én arcom is felderült. Olyan szép volt. Hosszú haját most feltűzte egy nagy csattal, csak néhány tincs hullott ki a szorításból, azok keretezték gömbölyded arcát. Percekig állhattam ott mozdulatlanul, figyelve, ahogy játszik. Csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam dallamos nevetését. Hirtelen megijedtem, azt hittem észrevett. De nem, csak lehunyt szemmel ült ott és nevetett. Értetlenül néztem rá: Mi történt? Boldognak látszott. Aztán felállt és elkezdte összeszedni a holmiját, én inkább úgy döntöttem, hogy visszavonulót fújok. Gyorsan a színpad oldalához futottam, ahol a függönyök lógtak kihúzva, és reménykedtem, a rejtekükben majd nem vesz észre, mikor elmegy…

Aztán már csak én voltam ott egyedül a színpad szélén állva. Még hallottam távolodását, aminek a magas sarkúja kopogása adta meg a ritmusát.

- Utána kellene menned! Miért? Miért ne? – vitáztam magamban - Úgyis visszafog jönni még. De mire várnál, ha most is beszélhetsz vele? De miért beszélnék vele? Igazad van, titkon meglesni sokkal jobb – forgattam a szemem.  

- Rendben – kezdtem el szaladni az ajtó felé ingerülten. Nem vagyok normális. Végigrohantam a folyosón, le a lépcsőn. A portánál állt még, mikor én a lenti folyosó végéhez értem. Megtorpantam, ahogy megláttam, hogy Judittal – a recepcióssal - beszélt. A nagy ablakokon átszűrődő természetes fényben még világosabbnak tűnt a haja. Egy szürke pántos felsőt – amit narancssárga virágok díszítettek oldalt -, egy farmer és egy fehér magas sarkút viselt. Beszéd közben a pulton dobolt a jobb kezével, miközben a másikkal a táskáját tartotta. Hála a tükröknek, amikkel tele volt az előtér, szinte minden irányból megfigyelhettem. Sajnos nem hallottam, mit mond, de láttam, ahogy felnevet és elmosolyodik.

- Te még mindig itt? – ijedtemben összerezzentem, amin Kitti jót kuncogott.

- Öööö… Igen… Mindjárt megyek is – válaszoltam neki kissé szaggatottan.  

- Rendben – gondolom, jót szórakozott az ábrázatomon, mert még mindig mosolygott. – Légy rossz! Szia!

- Szia! – köszöntem el, aztán újra a recepció felé néztem, de ő már nem volt ott. Gyorsan léptekkel átszeltem azt a kis távolságot, ami a kijárathoz vezetett. Körbepillantottam párszor, hátha meglátom, de nem volt sehol.

- Hahó! Most ment el – kalimpált nekem a pult mögül Judit.

- Mi? – néztem rá értetlenül.

- Nem mi, hanem tessék! – korholt le. - Egyébként a lány.

- Milyen lány? – nem lehet, hogy ő észrevette.

- A lány, akit az előbb bámultál – forgatta szemeit kuncogva.

- Basszus – motyogtam bosszúsan. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

- Nyugi ő nem vette észre – kacsintott rám. – Ha még sietsz, utoléred – értetlen arcomat látva biztatóan rám mosolygott és a kijárat felé intett. – Gyerünk!

Kivágtam a nagy bejárati ajtót, leszaladtam a lépcsőn, majd át a parkon. Nem tellett sok időbe, hogy megpillantsam az egyik ösvényen. Megálltam egy pillanatra.

- Várj! – kiáltottam utána, de mint aki meg sem hallotta, sétált tovább. Újra nekiiramodtam, majd ahogy a közelébe értem lelassítottam, és ráköszöntem – Szia! – de úgy látszik ezt sem hallotta meg, ezért megkocogtattam a vállát. Ijedtében egy kis sikoly hagyta el az ajkait, aztán gyorsan kiszedte a fülhallgatót a füléből. Szóval ezért nem állt meg, zenét hallgatott.  – Bocsi, nem akartalak megijeszteni – mentegetőztem.

- Semmi baj – enyhült meg az arca, ahogy elmosolyodott.– Segíthetek valamiben?

- Ööö… nem. Én csak… - na most bajban vagyok. Arra nem is gondoltam, hogy mit fogok csinálni, ha már nem elég csak nézni, hanem meg is kellene szólalnom. Végül csak ennyit mondtam: - Szépen játszol.

 Először értetlenül nézett rám, majd mikor rájött, hogy mire értettem az előbbi megjegyzést, elpirult és a földet kezdte el fixírozni, miközben a felsője szegélyét piszkálta. Tetszett, ahogy minden érzés kiült az arcára néhány pillanat alatt. Nem bírtam ki, hogy ezt látva ne kuncogjak, amire felkapta a fejét. Azt hittem, hogy mérges lesz, de csak mosolygott, a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Meg sem tudtam szólalni, csak bámultam a fényt a szemében, amivel a nap sugarai játszottak. Mikor ráeszméltem, hogy mit csinálok éppen, rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Még szerencse, hogy én nem vagyok pirulós. Egy – null ide.

- A színházban dolgozol, ugye? – kérdezte egy kis szünet után.

- Igen – válaszoltam neki még mindig mosolyogva. Mi ütött belém, hogy állandóan vigyorgok, mint egy idióta? Úgy döntöttem, a beálló csendet most én töröm meg egy kérdéssel. Arra nem is számítottam, hogy ennyire izgatott leszek a válasza miatt:

- Meginnál velem valamit? 

  

Örülnék a véleményeiteknek, minden megnyilvánulásában.  =)