6. fejezet - „Találtam valamit...”

Sziasztok!

Köszönöm az előző fejezethez írt komikat: =)

Klau, nagyon szépen köszönöm, hogy - bár kicsit elfogultan =P - mindig elmondod nekem a véleményed. Nagyon sokat jelent ez a számomra. =) Nagyon szeretlek, Húgi. <3 =)

Audrey, nagyon örülök neki, hogy tetszik, amit és ahogyan írok. A folytatás pedig már itt is van. =D

A következő fejezetben van sírás, nevetés, kérdések...

Jó olvasást! =)

Puszi: Emi =)

6. fejezet -  „Találtam valamit...”

Vasárnap délután, mint egy zombi, úgy sétáltam fel-alá a házban. Nem találtam a helyem. Már kitakarítottam a szobámat, még arra is képes voltam, hogy leüljek tanulni – bár már nem sok értelmét láttam. Azonban a gondolataim minduntalan visszavándoroltak ahhoz az ébenfekete zongorához, ott az eldugott raktár sötétjében.

Ahogy véget ért a játék és már az utolsó hangok is belevesztek a messzeségbe, hallottam a tapsvihart a fülemben, mindenki állva ünnepelt. Ám, a nagy zaj mellett valami mást is lehetett hallani. Valaki a nevemet kiáltja? Mikor eljutott a tudatomig, felpattant a szemem, és újra a poros raktárban találtam magam. Zoé biztos keres már. Felálltam a székről és felkaptam a földön heverő lepedőt. Végigterítettem a hangszeren, majd körbenéztem, hogy minden a helyén van-e.

- Beca – hallatszott ismételten a kiáltás.

 A kijárat felé siettem, de az ajtóban megtorpantam. Még egy utolsó pillantást vetettem a zongorára. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemeimbe. Nem akarom itt hagyni.

- Jobban járnál, ha előre, néznél – szólt rá Zoé szórakozottan valakire, amire már én is felkaptam a fejem.

Gyorsan lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és a helyére húztam a függönyt. És már siettem is barátnőmhöz, akinek – mint kiderült - épp nekiment egy fiatal srác.

- Ne haragudj! – kért elnézést a fiú.

Olyan húsz - huszonegy évesnek saccoltam volna, szolgálónak volt öltözve. Biztos abban az új darabban játszik, amiben az a mókás francia gróf is. Kicsit zavartnak tűnt, ahogy hátrafordult, mikor odaértem hozzájuk. Találkozott a tekintetünk. Úgy nézett rám… nem is tudom elmondani, hogyan. Talán, mint aki szellemet látott, bár nem is igazán. Nem volt rémült. Inkább arra hasonlított – ez furcsán hangzik, de -, mint mikor az autóbalesetet túlélt nagybátyám arról beszélt, mikor a halál közelében meglátta a fényt a sötétségben. Kicsit megrémített. De ez a pillanat nem tartott sokáig. Hirtelen elfordult tőlem. Még motyogott valami olyasmit, hogy dolga van, és még egyszer elnézést kért barátnőmtől. Majd elszaladt a színpadról levezető lépcső felé, de mielőtt teljesen eltűnt volna, még utoljára visszanézett. Csak bambán bámultam utána, próbáltam rájönni, mit láthatott.

- Hol voltál? – fogta meg a vállam Zoé. Aztán az arcomra nézett. – Jól vagy? – aggódás csengett a hangjából.

- Persze – fordultam felé értetlenül. – Miért?

- Olyan mintha sírtál volna. Minden rendben van? – megérintettem az arcom és éreztem, hogy nedves, ahol az előbb egy könnycsepp kiszaladt a szememből.

- Igen… - gondolataim megint a zongorára siklottak, és elmosolyodtam. – Nem fogod elhinni, hogy mit talál…

- Lányok! Mehetünk? – Zoé papája kiáltott felénk a nézőtér széléről integetve. Összenéztünk barátnőmmel tisztázva, hogy ezt majd csak később beszélhetjük meg. Majd elköszöntünk a többiektől és elmentünk.

A szombat további részét Zoééknál töltöttük. Részletesen beszámolt a „világítós” sráccal folytatott beszélgetésérő, aki bár helyes volt, nem rendelkezett túl sok sütnivalóval. Elhívta barátnőmet egy randira, de ő nem bízott benne, hogy valaha is valami kialakulna ebből. Aztán én elmeséltem neki, hogy mit találtam az sötét kis helyiségben. Következőnek, majd jobban körülnézünk. De megbeszéltük, hogy addig nem szólunk róla senkinek, legyen ez a mi kis titkunk.

- Buummm! – rontott be az ajtót majdnem beszakítva a bátyám a szobámba. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy hátraestem a széken, amin az előbb hintáztam épp. Lábaim az egekbe álltak, ahogy elterültem a földön. A kipárnázott háttámlának köszönhetően nem ütöttem meg magam.

- Hogy az a… Te nem vagy észnél. Én most úgy megverlek – áradtak belőlem a szavak. Több se kellett Petinek, hogy a földön kössön ki. Ám, ő a vihogástól rogyott a padlóra. Levegő után kapkodva törölgette nevetéstől könnyes arcát, még én kissé ingerülten feltápászkodtam és visszaültem a helyemre. Őt néztem, ahogy a lambérián fetreng, és már én sem bírtam tovább. Belőlem is kitört a nevetés. Addig csináltuk ezt, amíg már a hasunk is megfájdult. A sajgó arcunkat masszírozva próbáltunk lehiggadni. Az ilyen pillanatok fognak majd nekem nagyon hiányozni, ha szeptembertől felköltözik Budapestre. Gondoltam bele kicsit elkeseredve. De elhessegettem ezt a gondolatot. Majd mikor már úgy éreztem, hogy kacagás nélkül meg tudok szólalni, kérdőre vontam.

- Ezt most muszáj volt?

- Miért, nem volt jó? – húzta fel a szemöldökét, miközben egy széles mosoly terítette be az egész arcát.

Próbáltam komoly arcot vágni, de nem sikerült. – Akkor is, meg is sérülhettem volna – húztam fel az orrom.

- A hájad felfogta az esésed - a megjegyzésére válaszolva legyintettem egyet. Egyik idegesítő szokása mostanság, hogy folyamatosan lekövérez. Nem tudom, honnan veszi ennek az alapját, és azt sem, hogy ez számára miért vicces, de láthatólag mindig jól szórakozik rajta.

- Na, de akartál is valamit? – még szélesebben elvigyorodott. Látszott rajta, hogy küzd az újabb nevetőroham ellen. – Mármint valami értelmeset?

Egy pillanatra elgondolkodott, úgy tűnt elfelejtette, hogy miért jött a szobámba. Aztán, mint, ahogy a villanykörte felgyullad, őt is megtalálta a világosság. Ennek láttán nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Jah, igen. Találtam valamit, gondoltam lehet, hogy érdekel – kérdőn néztem rá. Aztán felálltam és követtem őt a szobájába.

A szobaajtót nem tudtam teljesen kinyitni, mert az nekiütközött egy súlyzónak. Ahogy körbepillantottam mosolyogva állapítottam meg, hogy a kupi a hét eleje óta semmit sem változott. Maximum egy kupac tiszta ruhával nőtt a már amúgy is a szekrény tetejéig magasodó halom az ágyán. A halványzöldre festett szoba kicsit sem nyújtotta azt a nyugtató képet, amit kellett volna. A sötétítők ki voltak húzva, bár fogalmam sincs, hogyan juthatott el hozzájuk bárki is, anélkül, hogy megtanult volna hegyet mászni, vagy repülni. A szekrények ajtói tárva- nyitva voltak, a polcaik üresen álltak. A könyveinek a fele az ágya mellett egy halomban hevert, még a másik része az íróasztala feletti polcon volt összeborogatva.  Néha úgy gondolom, valamiféle különleges képességgel rendelkezik, hogy képes megtalálni itt bármit is.

A gépre mutatott, ami az asztalán volt. Ahogy átvergődtem magamat a szoba közepén álló rajzfelszerelésén, leültem a székére. Kérdő pillantásomat látva csak mosolyogva annyit mondott:

- Olvasd!

Engedelmesen a monitor felé fordultam. Egy internetes oldal volt megnyitva, pontosabban egy blog. Tetszett a címe és a kinézete. A fejlécen egy fekete hajú fiú átölelt egy törékenynek tűnő lányt, mellé cikornyás betűkkel volt felírva a címe: „Ha az álmok útját járom”. Az egész oldal alapszíne a szürke volt, viszont néhol, mint ahogy a hóvirág előtűnik a hótakaró alól, fel - feltűnt egy - egy a szivárvány színeiből, barátságos külsőt kölcsönözve a lapnak. Nem is rossz. Összegeztem elismerően.

Az jobb oldalsó sávba ki volt téve egy számláló, ami azt tartotta nyilván, hogy hányan nézték már meg az oldalt. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam, az összesített számot: huszonkétezer látogató. A rendszeres olvasók száma pedig hetvenhárom volt. Ejha. Biztos tehetséges író lehet a csaj – legalábbis én arra következtettem, hogy lányé a blog. Mikor Peti észrevette, hogy nem a történetet olvasom, hanem csak nézelődöm rámförmedt:

- Olvasd már!

- Oké, oké – szememet forgatva ráztam a fejem. Miért olyan sürgős ez neki? Bele se akarok gondolni, hogy egyáltalán hogyan találta meg ezt a website-ot.

Szóval belevetettem magam az olvasásba. A prológus egy árva lányról szólt, aki a nevelőszülőktől nevelőszülőkig járt. Voltak jobb és rosszabb napjai, ám egyszer úgy döntött, hogy elege van az egészből és megszökik. Az ő meneküléséről, túléléséről, beilleszkedéséről és persze az igaz szerelemről szól a történet. Csak úgy faltam a sorokat. Előrébb csúsztam a széken az izgalmamban, gondolom ezt Peti is észrevette, mert megpróbált elfojtani egy kacagást… sikertelenül. De nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Mivel az első fejezet is meg volt nyitva, így tovább futtattam a szemem. Egész jónak tűnt. Bár nem értettem annyira az íráshoz - csak hobbiból szoktam írni néha egy-egy novellát -, de mint hivatalos könyvmoly, felismerek egy jó történetet. És ez kifejezetten érdekesnek tűnt. Volt benne valami különleges. Nem az a nyáltól csöpögő sztori, mint amilyenekből tucatjával lehet találni a neten. Nem is tudnám megmagyarázni, de nem is kellett, mert a hozzászólások magukért beszéltek. Nem találtam egy kritikus, vagy becsmérlő szót sem. Mindenkinek nagyon tetszett a cselekmény. Eldöntöttem, hogy elolvasom a többi fejezetet, és ha olyan, akkor rendszeresen fogom követni is az eseményeket. Biztos nem bánom majd meg. De még mindig nem jöttem rá, hogy mit akart tőlem Peti. Ez nem az ő stílusa, nem hiszem, hogy a történet tetszett volna meg neki. Mikor felé fordultam, már rajztáblával az ölében ült a szőnyegen, hátát az ágy oldalának támasztva. Épp egy szarvast rajzolt, ha jól vettem ki, így fejjel lefelé.

- Ez nagyon jó – hagytam, hagy döntse el, hogy ez a megjegyzés a rajzára szólt vagy az oldalra.

Fel sem nézett a lapról, de láttam, hogy mosolyog az orra alatt. Majd csak ennyit szólt: - Menj lejjebb!

Értetlen arccal visszafordultam a géphez, és lejjebb görgettem az egeret. Kerestem, hogy mi lehet az a dolog, ami olyan érdekes lehet a bátyám számára. Végignéztem mindent centiről centire. A chat beszélgetést is átfutottam, hátha valami megjegyzésen akadt fent, de nem volt benne semmi lényeges. Aztán következtek a linkek, amelyek más blogokra vezettek, de ott sem találtam semmit, ami szerintem különös lehet. Értetlenségemben visszafordultam Petihez, de mivel ő még mindig nem nézett fel rám, elvetettem az ötletet, hogy csak meg akar szívatni valamivel. Már kezdtem feladni, hogy megtalálom, amit mutatni akart nekem, amikor a lap legaljára ért a görgő. És ott találtam meg azt, amire a bátyám célzott. Hogy érdekel-e? Persze. Teljes mértékig sokkolt a - mint kiderült - lány profilja. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ismerem ennek a blognak az íróját. Nem tudtam, mit csináljak, vagy mondjak. Azt hittem, hogy ez az egész csak egy vicc. Végül leesett állal utat engedtem a meglepetésemnek, amit egy halk vihogás követett a hátam mögül.

- Maja??? 

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =)