8. fejezet - Ezt nem úszom meg szárazon…

Sziasztok!

Először is: Nagyon Szépen Köszönöm az előző fejezethez írt komikat:

Clary, örülök, hogy legalább ennyire sikerült átadnom... téged. Lehet, hogy gonoszan hangzik, de kicsit örülök annak, hogy sikerült megbőgetnelek. Bocsi. Ugye, nincs harag? =) Reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit kifejezhetem, hogy milyen fontos szerepet töltesz be az életemben. =)

Klau, köszönöm, hogy az "aranyos" szóval tituláltad a fejezetet. Ezzel mindent elmondtál róla. =P Remélem a történet folytatása is elnyeri majd a tetszésedet, és ennél már csak jobb lesz. =) 

Mili, mindenki örülhet, akinek vannak barátai.Úgy érzem, nem is lehetne nélkülük élni. =) Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy figyelemmel követed az eseményeket. Kezd belendülni a történet, remélem, ez is elnyeri majd a tetszésedet... =) 

Szóval a következő fejezet... Ez egy különleges rész, mivel valójában az egész történet ennek a megírásával kezdődött, majd csak később készült el hozzá az ezelőtti hét fejezetet.
Na lássuk, milyen is lett!
Jó olvasgatást!

Puszi: Emi =)

8. fejezet - Ezt nem úszom meg szárazon…

Miután pénteken sikeresen megleptük Maját, átbeszéltük a délutánt náluk. Szegény még el is sírta magát a meghatottságtól. Persze Zoé jó testvérhez híven lekorholta – természetesen csak játékból -, amiért nem árulta el nekünk, hogy milyen tehetséges író. De miután elmesélte, hogy félt elmondani nekünk, mert nem akart csalódást okozni, Zoé is megenyhült. Rengeteget nevettünk, és kifaggattuk Maját minden apróságról. Miután megígérte, hogy első kézből olvashatjuk majd a kész fejezeteket – amit mi olyan kitörő örömmel fogadtunk, hogy a szomszéd néni átcsöngetett -, nekem haza kellett mennem az egyik esti busszal, hogy másnap frissen ébredjek.

Szombat reggel háromszor öltöztem át. Megpróbáltam a legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló alapanyagokból. Zoé ma szeretne bemutatni „álmaim lovagjának”, legalábbis ő így fogalmaz. Még csak a gyerekeink neve nincs meg a listáján, azon kívül mindent eltervezett már. Az elmúlt majdnem két hétben megpróbáltam a legkevésbé belelovalni magam abba, hogy legjobb barátnőm ismeri a legjobb pasit a világon. Nem voltam olyan helyzetben, hogy belevessem magam egy kapcsolatba. És egyébként is elég fájdalmas egy pofára esés, ezt én is nagyon jól tudom. Szóval mindig mikor a híres lovagról áradozott nekem, minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljak valami hibát találni benne. Túl jó: okos, udvarias, jóképű, zenész, aki nincs elszállva magától. Ugye, hogy túl szép, hogy igaz legyen? De amellett, hogy mindezekkel tisztában voltam, mégis izgatottan készülődtem. Ma eljött a várva várt pillanat, mikor is fény derül az igazságra.

A reggeli káoszból egy – a jó időre való tekintettel – térdig érő, vállpántos, libegős sötétkék ruhában és egy hozzá színben illő lábujjközös papucsban keveredtem ki.  A hajamat még tegnap este becsavartam, most csak hagytam, hogy barna tincseim a vállamra omoljanak, az oldalába tűztem egy hófehér műorchideát. Nagyon ritkán sminkelem magam, ezért ezt inkább most sem tettem. Miután késznek nyilvánítottam a frizurámat és az arcomat, feltettem a szemüvegemet. Végig mértem magam tetőtől-talpig, Elégedetten állapítottam meg, hogy így már talán nem nézek ki annyira strébernek. Majd a szék támlájáról leakasztottam a táskám, és az asztalról felkaptam az MP4-emet – amit még szerdán kaptam anyutól, mivel az előző zenelejátszóm elromlott. A fülhallgatót feltéve léptem ki a bejárati ajtón, amikor megcsapott a kellemesen meleg kora nyári szellő a frissen vágott fű illatával. Tökéletes napnak ígérkezik. Széles mosollyal az arcomon libbentem le a lépcsőn és indultam útnak. Szinte ugrálni lett volna kedvem olyan jó volt a hangulatom. A fülemben a kedvenc számaim szóltak talán kicsivel hangosabban, mint szükséges lett volna, de ez most cseppet sem zavart. Nem is tudtam elképzelni, hogy lenne e valami, ami el tudta volna rontani a kedvem. Nem akartam magam belelovalni, de már nagyon izgatott voltam. Alig vártam, hogy végre találkozzam azzal az „angyallal”. Még ha nem is fogok beleszeretni, legalább túl leszek ezeken az őrült ábrándozásokon. Ahogy elmerültem gondolataimban, szinte észre sem vettem, hogy már le kell szállnom a buszról. Belegondolva, fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Még jó, hogy már lassan csukott szemmel is eltalálok a legjobb barátnőmhöz.

Zoéval az utcájuk felénél futottunk össze. Ahogy megláttam fogadott húgomat, ha még lehet az eddiginél is jobb kedvem lett, majd nagy öleléssel üdvözöltük egymást.

- Hogy kicsípte magát valaki – jegyeztem meg nevetve, azzal a huncut kis mosollyal az arcán, amit úgy szeretek.

- Rossz vagy – nyújtottam ki rá a nyelvem. Majd oldalba böktem, és belé karoltam.

Lépteinket hangos kacarászás kísérte, ahogy „hazafelé” sétáltunk. Már lassan otthon érzem magam náluk. Imádom Zoé családját, néha olyan érzésem van, itt sosincs vége a nevetésnek. Maja két évvel fiatalabb nálunk. Fantasztikus egy teremtés. Amellett, hogy gyönyörű és tehetséges, még humora is van. Bár ez nem meglepő ebben a családban. Ő a harcos amazon, aki mindenkivel szembeszáll. Még keresi a helyét a világban, és próbál beilleszkedni, mint minden vele egykorú a tinik válságát éli. Folyton azt próbálgatja, hogyan fejezze ki magát. Mint nemrég kiderült, néhány éve már rendszeresen ír, és szuperül csinálja, emellett a kézügyessége sem elhanyagolható, egy kis Picasso. Zoé papája Józsi bá’ a poéngyáros. Nincs ember, akit ne tudna megnevettetni. Néha elképzelem, ahogy vasárnaponként az újságokat böngészi új viccekre vadászva. 

- Még indulás előtt bekapunk valamit? – kérdezte azzal a sokatmondó mosollyal barátnőm.

- Anyukád? – válaszként szemeit forgatva bólintott. Nem voltam képes megállni, hogy el ne nevessem magam.

Zoé mamája az egyik leggondoskodóbb ember a világon. Ha lehetne, mindentől megóvná az ő szemefényeit. Egyetlen problémája, hogy annyira meg szeretne adni mindent a lányainak, hogy végül mindig a munkájába temetkezik. Ezért gyakran vannak összetűzései a lányaival, de valójában csodálatos anyuka. Nem lehet nem szeretni, ahogyan a körülötte lévő emberek kívánságait lesi. Az biztos, hogy senki nem hal éhen mellette. Néha félek, ha túl sok időt töltök náluk, akkor már ki sem fogok férni az ajtón.

- Senki sincs itthon. Felkapom a táskám és mehetünk is – jött ki a szobájából Zoé. Mikor meglátott, megtorpant és felkuncogott. – Igen, gyönyörű vagy.

- Tudom – mondtam egy magabiztosan mosollyal az arcomon, ahogy a tükörben szemléltem magam.

Zoé mellém sétált, így most már mindketten szemügyre vettük magunkat és egymást. Rajta egy térdig érő virágokkal tarkított fehér ruha volt és egy hasonló színű szandál. Tökéletesen látszottak a hasonlóságok és a különbségek közöttünk. Ő kicsit alacsonyabb és sokkal szebb volt nálam. Még az ő szeme csoki barna volt, addig az enyém zöldeskék. A haját nemrég levágatta, így most csak a válláig értek a majdnem szögegyenes tincsek, amiket egy hajgumival fogott hátra. Miután feltöltődtünk kellő önbizalommal nevetve elfordultunk a képmásainktól és az ajtó felé vettük az irányt.

Úgy döntöttünk elsétálunk a tóhoz, ami nincs túl messze barátnőmék házától. Az odafele úton végig a két hét múlva esedékes kiruccanásunk volt a téma. Alig várom már, hogy elszabaduljak kicsit otthonról. Jót fog tenni a környezetváltozás. Bár Zoé mamáját nehéz volt rávenni, hogy elengedjen minket egyedül egy hétre, de miután bevetettünk minden meggyőző képességünket, amibe persze Józsi bá’ is beletartozik, - nagy örömünkre - beadta a derekát. Ez pontosan két napja történt. Azóta megállás nélkül az utunkat és Maja meglepetését terveztem. Már lefoglaltam a szállást, ami nem volt nehéz, mivel ismerem a tulajt, Dany-t. Az elmúlt négy - öt évben minden nyáron fent töltöttem egy hetet a hegyekben, azonban ez az első alkalom, hogy viszek is magammal valakit. Imádok a természetben elmerülni, mert ott távol lehetek mindentől, kikapcsolhatok és feltöltődhetek energiával.

Már közel jártunk, ezt abból tudtuk, hogy vagy egy kilométerre el lehetett hallani a zenét, és a srácok kiabálását. Jó volt a hangulat, ez nem kétséges. A nyaraló mögül füst szállt fel, szóval már elkezdték a főzőcskézést. Miután beléptünk az udvarra hirtelen elkapott az idegesség, amit sajnos még a zene sem tudott feloldani. Vagy tíz – tizenöt srác volt itt, akik kisebb csoportokban beszélgettek. Rögtön kiszúrtam a kajafelelősöket, akik a hasukat fogva nevettek azon, hogy az egyik társuk – aki már többet ivott a kelleténél – zavartan néz a tűz melletti fáról a bográcsba és fennhangon magyaráz valamit a többieknek a kezeivel durván gesztikulálva. Alig hallatszott el valami hozzánk, de annyit ki tudtam venni a beszélgetésből, hogy a jókedélyű barátnak valamilyen problémája volt az étel ízesítésével kapcsolatban, amibe került néhány falevél a fáról. Mire megérthettem volna a többiek reakcióját, Zoé megragadta a karom és a tornác felé kezdett húzni, ahol három fiú beszélgetett.

- Sziasztok. Én Zoé vagyok, ő pedig a barátnőm, Beca – mutatott be minket barátnőm egy széles mosoly kíséretében, ahogy felszaladt a lépcsőn. - Nem láttátok véletlenül Tomit?

A három srác egyszerre fordult felénk. Gyorsan felmértem őket: mindegyikőjük rövidnadrágot és atlétát viselt, a kezükben pedig egy-egy előre behűtött sört tartottak. Ahogy végig néztek rajtunk mindegyikőjük arcára mosoly csúszott. Szóval tényleg nincs itt egy lány sem?Ajaj. Zoé ezért még kapni fog. Kíváncsi leszek, mi fog ebből kisülni. Gondoltam magamban, és visszamosolyogtam rájuk.

- Hello. Ööö… Tomi most ment el. Valami hiányzott a főzéshez, azt mondta elugrik a városba és megveszi – válaszolta végül kissé elkésve a középen álló srác le nem véve a szemét barátnőmről. – De nem sokára visszajön – folytatta, majd kedvesen hozzátette – Addig hozhatok nektek egy sört?

- Azt megköszönnénk – felelte elkápráztató mosollyal az arcán Zoé. Szóval akkor neki is bejön a srác, nyugtáztam mosolyogva. „Vendéglátónk” nevére fény is derült, ahogy leugrott a lépcsőn és a hűtőláda felé vette az irányt - a felsője hátuljára volt nyomtatva jó nagy betűkkel: „Roli, az ász.”

- Kicsit sem egoista – súgtam oda barátnőmnek, mire mindkettőnkből előtört a nevetés. Úgy látszik ezt Roli is meghallotta, mert egy széles vigyor kíséretében hátrafordult, és ránk kacsintott. 

Az elkövetkezendő háromnegyed órában újdonsült idegenvezetőnk kíséretében körbejártuk a többieket. Megnyugodva tapasztaltam, hogy nem is olyan vészes a helyzet, mint amitől féltem. Mindenki nagyon kedves volt, jókat nevettük és viccelődtünk. Miután már mindenkivel beszéltünk a társaságból, én letelepedtem a bogrács mellé szemmel tartani a „főzést”, még Zoé beugrott a konyhába Rolival, hogy hozzanak még ki egy kis innivalót a hűtőből. Úgy tűnt, nagyon jól kijönnek egymással, kíváncsian várom majd a fejleményeket. Ismerve a barátnőmet, lesz majd miről beszélni, vagyis inkább: mit hallgatni. A tüzet nézve elmerültem gondolataimban, amíg vártam a többiekre, amikor is egy hangos kiáltást hallottam:

- MOST! – nem tudom, ki volt a hang tulajdonosa, de nem is volt időm ezen gondolkodni, mert hirtelen három srác vett körül. Az ijedségtől egy apró sikoly hagyta el a szám. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, mit akarnak velem csinálni.

- Ne! Fiúk. Léci! Ne tegyétek! – kértem őket esedezve.

De úgy tűnt mindegyikőjük elengedi a füle mellett a szavaimat. Hármójuk közül a legmagasabb – talán Eriknek hívták, ha jól emlékszem – felkapott és a stég felé kezdett cipelni. Ez alatt a másik kettő a kezemet és a lábamat fogta meg. Bárhogy kapálództam nem sikerült kiszabadulnom a kezeik közül.

- Kérlek! Fiúk. Komolyan. Ne csináljátok! Léci – próbáltam minél meggyőzőbb lenni, ám ez sem segített.

Elvesztettnek nyilvánítottam minden esélyt, hogy szárazon megúszom ezt a kalandot. Már csak hangos nevetések zaja visszhangzott a fülemben, ahogy a stég szélén lógtam két fiú kezei között, akik himbáltak a víz és a „szárazföld” között.

- Három – kezdték a visszaszámlálást.

- Kérlek! Ne tegyétek! – próbálkoztam még. Csak remélem, hogy nem túl mély a víz…

- Kettő.

- Fiúk! – …mert nem szeretném elrontani a hangulatot egy fulladással…

- Egy.

- Ne! - … mivel nem tudok úszni.

De már hirtelen nem éreztem a kezek szorítását a csuklómon és a bokámon. Nem éreztem semmit csak a levegőt, ahogy elsüvít mellettem a másodperc tört része alatt. Összegömbölyödtem és az utolsó pillanatban megpróbáltam nagy levegőt venni, hogy legyen elég a tüdőmben csobbanáshoz. Magamban elmondtam néhány kedves szót a bűnösökre, akiket tuti, hogy megkeresek, ha élve kikerülök innen.

Minden olyan rövid idő alatt történt. Ám, meglepően sok mindenre emlékszem. Emlékszem, ahogy a víz centiről centire belepi a testem, aztán ahogyan a tó alja felé ereszkedem. A hideg víz mintha a csontjaimig átjárt volna. A szemem nyitva volt, bár nem tudom hogyan. Az adrenalin pumpált az ereimben. A szívverésem majd átszakította a dobhártyámat. Azon voltam, hogy a legtovább kitartsak. Ahogy a víz mélyére értem, éreztem a kezem alatt a homokot és a kavicsokat. Tudtam, hogy fel kell állnom és el kell rugaszkodnom, hogy a felszínre törve újra levegőhöz jussak. Az eszemmel mindezt tudtam, de a testem nem reagált. Meg sem bírtam mozdulni. Aztán éreztem, ahogy az utolsó levegőfoszlány is elhagyja a számat, az utolsó buborék szállt fel a szemem előtt. Segítségért szerettem volna kiáltani, vagy tenni valamit, bármit. De semmi. Aztán minden kezdett elsötétülni. Tudtam, hogy el fogom veszíteni az eszméletemet, ha gyorsan nem csinálok valamit. Mozdulj már! Ordítozott egy hang a fejemben. De semmi. Így nyelt el a sötétség. Úgy, hogy nem tettem ellene semmit…

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =)