9. fejezet - Első pillantásra…

Sziasztok! =)

Itt is van a folytatás, de előtte még köszönet az előző fejezethez kapott véleményekért: mind a pipák terén, mind a komikért: 

Zora, nem is tudod, mennyire örültem a komidnak. Feldobtad a napomat. =) Örülök, hogy tetszett. Remélem, ez most sem lesz másként. ;)

Klau, remélem, nem fog lehervasztani, ha újra megelőznek, és ehhez a részhez kapcsolódóan is megosztod velünk a véleményedet. Ez aztán de szép egy kerek mondat lett. =P Gonosz vagyok tudom - hmm... ezt lehet, hogy tőled tanultam =P <3 -, de örülök, hogy ilyen hatást tudok kiváltani belőled. A megmentő... na majd meglátjuk. =D Köszönöm a komid, sokat jelent. =)

Mili, a folytatás máris a küszöbön áll... =D Bevallom őszintén a fulladásos részt nagyon szerettem írni, mert szinte írta magát. Hűha, remélem, azért lehetett érteni, amit ki akartam fejezni. XD Köszönöm a komid. =)

Most pedig a folytatás...
Csak annyit: Jó olvasást! =)

Puszi: Emi =)

9. fejezet – Első pillantásra…

Először csak hangfoszlányokat hallottam, de nem értettem belőlük semmit. Aztán ahogy kezdtem magamhoz térni, éreztem a kezem alatt a talajt. Meleg homok és fű. Hol vagyok? Fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha valami szét akarna feszíteni belülről. Alig kaptam levegőt. Szóval nem haltam meg. Ez megnyugtató. Komolyan, külön olimpiai szám lehetne a fulladás, biztosan én lennék a bajnok – gondoltam bele nyöszörögve, hogy hányszor is nyelt már el a sötétség a víz alatt. Lehet, hogy nem ártana végre megtanulni úszni…  

- Rebeka. Beca, nyisd ki a szemed! – hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Szegénynek remegett a hangja. Biztos megijesztettem. Zoé? De nem ő volt az, mélyebb volt a hangja. Talán egy férfi? Meg akartam szólalni, bocsánatot akartam kérni, meg akartam nyugtatni mindenkit, de szavak helyett csak nyögések hagyták el a számat.

Au! Valaki felpofozott. Nem túl erősen, de eléggé, hogy fájjon. Kezdtem érezni, ahogy lassacskán újra erő költözik belém, de még mindig iszonyatosan fájt a belsőm. Mintha valami ki szeretne törni belőlem, de nem találja az utat hozzá. Éreztem, ahogy kezek ragadják meg a vállaimat, és rázni kezdenek, miközben valaki még mindig a nevemen szólongat. Émelyegtem, fájt a torkom, úgy éreztem hánynom kell. Aztán hirtelen, mint mikor valaki az éjszaka közepén egy rémálomból ébred, kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy baj van. Nem tudtam megállítani, ami feltörni készült belőlem. Éreztem, ahogy a légcsövemből víz tör elő. Összegörnyedve fogtam a hasam, miközben megpróbáltam az összes vizet kiköpni, amit lenyelhettem a tóból. Valaki a hajamat fogta hátra, miközben a hátamat veregette, de éreztem, hogy a karok szorítása sem engedett, amik az előbb még ráztak, most megtartottak, hogy ne dőljek bele a „művembe”. Mikor már úgy éreztem, hogy nincs több dolog, ami kijöhetne belőlem, visszahanyatlottam a földre, és próbáltam most már rendesen lélegezni.

- Rebeka, nyisd ki a szemed! Jól vagy? – még mindig ugyanaz a férfi, de még most sem tudom, hogy ki az. Nem emlékszem a hangjára. Biztos a sokk miatt. Fájdalmas nyögésekkel kísérve próbáltam teljesíteni, amit az előbb kért tőlem, és válaszolni szerettem volna. Csukott szememen keresztül éreztem, hogy még mindig ragyog a nap. Hunyorogva próbáltam erőt venni magamon. Egyfolytában pislogtam, ahogy résnyire nyílt a szemem. Nem láttam semmit, csak éreztem a fájdalmat, mintha kiégnének a szemeim. De nem adtam fel. Először csak vakító fehérséget láttam, de lassacskán kezdett kitisztulni a kép. Színek, majd formák rajzolódtak ki előttem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a szemüvegem rajtam van. Még mindig a földön feküdve láttam, hogy valaki fölém hajol. Víz csöpögött a barna tincseiről az arcomra. Tudtam, hogy meg kellett volna szólalnom, de nem tudtam, csak néztem… a szemeibe. Elmerültem bennük. A férfi, valójában egy srác volt, aki nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. A tekintetéből aggodalom tükröződött, ami miatt mérges lettem… magamra. Ezt jól megcsináltad, komolyan – korholtam magam. Éreztem, ahogy az arcomat simogatva próbál magamhoz téríteni. Meleg kezének érintését, bizsergés követte, ami aztán végigfutott az egész testemen.

- Jól vagy? – kérdezte egy nagy sóhaj kíséretében. Halk moraj zúgott végig a körülöttünk álló tömegen. Gondolom megnyugodtak, hogy nem ájultam el megint. Zavarodottan pillantottam körbe, miután sikerült elszakadnom a tekintetétől.

- Bocsi – próbálkoztam valami válaszadással. De éreztem, ahogy elhal a hangom. Megköszörültem a torkom, hogy valami eredményesebb dolgot tudjak produkálni. – Én nem akartam…

- Te megőrültél? A szívrohamot hoztad rám – ez már Zoé volt, aki időközben letérdelt mellém. Szegénynek rémület látszott az arcán. Komolyan, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy még őt is megijeszted? – szidtam magam még mindig. Próbáltam felkönyökölni, de még éreztem, hogy nem tért vissza teljesen az erőm. Szerencsémre két kéz megtámasztott és segített felülni. Szemem sarkából egy hálapillantást küldtem a fiú felé, amire válaszul egy bátorító mosolyt kaptam. Hasogatott a fejem, ahogy függőlegesbe helyezkedtem. Zoé az eddig kezében tartott törölközőt a hátamra terítette, éreztem, ahogy kezével a hátamon köröz. Nagyon jól esett, megnyugtató érzés volt. Ahogy ott ültem végigpillantottam magamon, láttam, hogy a vizes ruhám a testemre tapad, az alja, pedig kissé felcsúszott a combom közepére. Remegő kézzel és elvörösödve húztam lejjebb, amit a mellettem térdelő srác is láthatott, mert hallottam, ahogy fojtottan felkuncog. – Beca. Beca – újra Zoé hangjára koncentráltam, próbálva elfelejteni az előbbi kínos pillanatot. 

- Én… sajnálom – elszégyelltem magam, amiért ennyi galibát okoztam. Lesütött szemmel folytattam – Nem akartam elrontani a hangulatot.

- Neked komoly bajod van – korholt le barátnőm. – Nem ütötted be a fejed? Még te kérsz bocsánatot? – hallottam a hangjából, hogy neheztel valakire. De ahogy felé fordultam - hogy szembenézzek haragjával -, láttam, hogy dühös pillantásokat vet néhány srácra a tömegben. Gondolom azokra, akik bedobtak a vízbe. – Jobban vagy? – kérdezte már egy kicsit jobb hangulatban.

- Igen – és tényleg így éreztem. Egyre jobban kitisztult a fejem, és az érzékeim is jobban működtek.

- Vigyük be! – hallottam Zoé utasító hangját. De most nem hozzám beszélt. A fiúhoz szólt, aki még mindig a karomat fogta, hogy el ne dőljek.

- Fel bírsz állni? – kérdezte a srác az arcomat fürkészve, még mindig mosolyogva.

- Persze – bár ebben nem voltam teljesen biztos.

Éreztem, ahogy a keze a karomról a kezeimre csúszik. Felállt, majd felhúzott magával. Meglepően könnyen sikerült talpra állnom, ám úgy maradnom már kevésbé. Remegett a lábam, és hirtelen elhomályosult a látásom. Csak azt éreztem, hogy összecsuklik a lábam, de a „támaszom” elkapott, mielőtt eleshettem volna. A karjaiban tartott, a mellkasának dőlve éreztem, hogy kuncog. - Ho-hó. Vagy inkább mégsem?

- Felálltam – nyögtem erőtlenül - utalva a tényre, miszerint nem tévedtem. Közben próbáltam újra megtalálni az egyensúlyom. Úgy látszik, jól szórakozik a szenvedésemen, vagy a makacsságomon, mert a vigyor még mindig nem tűnt el az arcáról.

- Várj! – láttam, ahogy lehajol, hogy az ölébe vegyen. Erre a mozdulatra mintha bekapcsolt volna a vészriasztóm, eléggé felélénkültem. Ne! Akartam kiabálni neki. Kiáltás helyett csak arra futotta, hogy megfogjam a kezét, mielőtt az a combom köré tekeredett volna. Értetlenül nézett vissza rám, nem tudhatta, mit akarok…

- Hagy próbáljam meg még egyszer – kértem, megpróbálva minden magabiztosságot a hangomba erőltetni.

- Rendben- láttam a kétkedést a szemében, de nem erősködött tovább. Bal kezét a derekamra csúsztatta, még a jobbal a kezemet fogta. – Támaszkodj rám!

- Köszönöm – reméltem, hogy kihallja a hálát hangomból.

Ahogy ott álltunk, körbepillantottam, hogy választ kapjak egy régebbi kérdésemre: hol is vagyunk? Mint kiderült a stég mellett feküdtem a füvön még néhány pillanattal ezelőtt. Az, hogy hogyan kerültem oda, még rejtély a számomra. Bár gondolom, kihúzott valaki. A vizes hajból kikövetkeztetve pont ez a srác lehetett az. Ahogy ránéztem, láttam, ahogy az arcomat fürkészi. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem tartott soká, de nekem óráknak tűnt. Zoé érintése térített észhez. Rákaptam a tekintetemet, megtörve a varázst, amit azok a zöld szemek ébresztettek. Barátnőm megfogta a bal kezemet, hogy ő is segítsen. Visszafordultam a mellettem álló fiúhoz, akinek az arcán mintha egy röpke pillanatra zavarodottság látszott volna. Bár ebben nem lehettem biztos, olyan gyorsan tovaszállt. Ahogy meglátta, hogy újra őt figyelem, felém fordult és elmosolyodott, majd bólintott, jelezve, hogy ideje indulnunk.

Bizonytalan léptekkel haladtunk a ház felé, a srácok utat engedtek nekünk. Ahogy az arcokat néztem, már mindenki nyugodtabbnak tűnt, némelyikük még rám is kacsintott, ami mosolyt csalt az arcomra. Na, akkor még sem rontottam el mindent. Örültem, hogy nem vágtam taccsra a partit. Ahogy felértünk a lépcsőre már éreztem, hogy egyre jobban vagyok. Végigsétáltunk egy folyosón, amit kétoldalt lambéria borított, a falakon képek lógtak. Azt nem tudtam kivenni, hogy kik lehetnek a fotókon, mivel két oldalról eltakarták a kilátást a kísérőim. A lépcsőn felevickéltünk a felső szintre, ami sokkal világosabb volt a sárga falaival, mint a földszint, ami kékre volt festve. Az emeleten egy nappali rész volt kiképezve egy hatalmas barna bőrkanapéval és egy tv-vel, ebből a helyiségből pedig két ajtó vezetett - gondolom - két kisebb szobába. Mi a jobb oldaliba mentünk be. A támaszaim elkísértek az ágyig és leültettek rá. Még mindig hasogatott a fejem, de már legalább nem remegett annyira a lábam.

- Jól van. Itt rendbe szedheted magad, vagy pihenhetsz egy kicsit – állt meg előttem megmentőm, még Zoé leült mellém az ágyra. Normális fényviszonyokban így jobban szemügyre vehettem az előttem álló alakot. Kék térdnadrágot viselt, amiből csöpögött a víz, a pólója a testére tapadt, tökéletes kihangsúlyozva az izmait. Nem az a kigyúrt izompacsirta alkat volt, de látszott rajta, hogy foglalkozik a testével. Biztos sportol valamit - néztem rajta végig tetőtől-talpig. Mikor elkapta a tekintetemet, elmosolyodott, majd a hajába túrt és körbepillantott a helyiségben. – Öööö… a zuhanyzó ott van – mutatott az egyik ajtóra, ami egy komód mellett volt. – Hozhatok neked még valamit? – hátrált az ajtó felé, hogy magunkra hagyjon minket.

- Nem kell köszönöm – de ekkor akkorát korgott a gyomrom, hogy szerintem kihallatszott az udvarra is. – Hupsz – sütöttem le a szemem. De már mindhárman nevettünk.

- Oké, akkor utána nézek, hogy áll a kaja – lépett ki az ajtón mosollyal az arcán.

Ahogy bezáródott az ajtó én hátravetettem magam az ágyon. Hallottam Zoét, ahogy fel-alá járkál a szobában és közben morog az orra alatt. Feldühítették, és ez nem jó. Ha valaki csak kívülről nézi őt, nem is gondolná, hogy egy vadmacska lakozik benne. Erre mondják azt, hogy a külső nem minden. Csodálkozom, hogy a fiúk - akik bedobtak a vízbe – még élnek. Legalábbis remélem, hogy nem végezte ki őket. Azt biztosra veszem, hogy már különböző módokat kieszelt a bosszúra. Alig várom, hogy elkezdje majd ecsetelni őket. Mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább idegekkel a cikkázását kénytelen voltam leállítani.

- Zoé, nyugi. Állj le, kérlek, nem lett semmi baj.

- De lehetett volna – szállt szembe velem. Majd tovább sétálgatott. – Ezért még olyat kapnak…  

- De nem lett – mosolyodtam el az előző megjegyzésén. - Kérlek, ülj le, mert szétrobban a fejem a rohangálásodtól – erre hirtelen megtorpant, majd kiment a fürdőszobába. Hallottam, hogy kotorászik valahol és megnyitja a csapat. Egy perccel később egy pohár vízzel és egy aszpirinnel tért vissza, amit nagy hálálkodás közepette gyorsan magamévá is tettem. Miután úgy gondoltam, hogy elég erőm van, hogy elmenjek lezuhanyozni, felültem az ágyon.

- Már csak valami száraz ruhát kellene varázsolni – néztem bizakodó tekintettel barátnőmre, miután végigpillantottam magamon.

- Hmm… Talán van itt még néhány ruhám, amit még akkor hagytam itt, mikor a legutóbb itt voltunk a srácokkal – a haját csavargatva gondolkodott el. – Megyek, megnézem – és végre újra derűsen szaladt ki a szobából. Megkönnyebbültem, hogy újra mosolyogni látom. Utáltam neki fájdalmat okozni és azt is, ha felhúzza magát valamin.

Amíg barátnőmre vártam körbepillantottam a szobában, nagyon hangulatos volt a halványzöld színével és a rendezettségével, mindennek megvolt a maga helye. A falakon poszterek és képek lógtak. Az ágy mellett egy asztal állt. Szemben a másik fal mellett volt egy komód és a fürdőajtó. Balra pedig egy színben tökéletesen passzoló zöld földig érő sötétítő takarta el az erkélyajtót. Miután felmértem mindent, elsétáltam a fürdőig, hogy levegyem a vizes gönceimet, és szemügyre vegyem magam a tükörben. Még nem álltam olyan stabilan a lábaimon, de már biztos voltam benne, hogy nem fogok elájulni. Még szerencse, hogy nem lett semmi baj. Ohh, hogy nézek ki? – simítottam végig víztől csöpögő fürjeimen, ahogy megláttam a képmásomat. A szín már kezdett visszatérni az arcomra, amihez az előbbi néhány pirulásom is hozzásegített –gondoltam bele kuncogva. Jókat szoktam szórakozni a saját szerencsétlenségeimet, persze csak utólag. A szememet látva örömmel állapítottam meg: még jó, hogy nem sminkeltem ki magam, mert akkor most úgy néznék ki, mint egy drogos. A frizurám totál káosz volt, vizes hajamba fűszál és pici ágak ragadtak. De mindezek mellett nem voltam olyan vészes a helyzet. A ruháimat egy lavórba tettem, egy törölközőt tekertem magam köré és úgy mentem vissza a szobába. 

Időközben Zoé is megérkezett egy kék trikóval, egy piros rövidnadrággal és tiszta fehérneművel a kezében. Ahogy átvettem a ruhadarabokat ismét a fürdő felé indultam, hogy egy forró zuhannyal lemossam magamról a mocskot. De az ajtóban megtorpantam, és visszafordultam barátnőmhöz, aki épp az ablakhoz lépett és kifele bámult. Már nyugodtabb volt, mint az előbb, de még mindig érződött rajta a feszültség.  

- Mi történt? – kérdeztem egyszerűen. Zoé lassan fordult felém, látszott rajta, hogy nem akar beszélni róla. Nem szeret olyan dolgokat felhánytorgatni, amik megijesztették, vagy amik fájdalmat okoztak neki. Valójában, van, aki szeret ilyen dolgokról beszélni? Na, de mivel látta rajtam, hogy nem tágítok, leült az ágyra, és várta, hogy mellé telepedjek. Aztán nagy levegőt vett, és nekikezdett a mesélésnek.

 - Én a konyhában voltam, mikor hallottam a sikítozásodat – kezdte kelletlenül. – Rögtön kiszaladtam, de már későn értem oda, csak azt láttam, ahogy a fiúk bedobtak a vízbe. Gyorsan odamentem. A fiúk csak nevettek, meg lepacsiztak mindenkivel, hogy milyen ügyesek voltak – látszott rajta, a tehetetlen düh. – Meg se hallották, ahogy kiabálok nekik, csak vihogtak és várták, hogy fel gyere. De nem jöttél. Azzal viccelődtek, hogy milyen sokáig bírod már a víz alatt. Olyan süketek voltak – egyre dühösebb lett, a kezét simogatva próbáltam megnyugtatni. – Csak akkor hallották meg a hangom, mikor közöltem velük, hogy nem tudsz úszni. Hirtelen lefagytak. Aztán minden olyan gyorsan történt – meredt maga elé barátnőm, az emlékeiben kutatva. – Hirtelen a semmiből megjelent Tomi és beugrott utánad a vízbe. Olyan volt mintha órák teltek volna el, pedig csak néhány perc volt – letöröltem a könnyeket, amik barátnőm szeméből hullottak. Kis szünetet tartott, még összeszedte magát, majd folytatta. – Aztán nagy sokára felbukkantatok a vízen, Tomi kiúszott veled és lefektetett a fűbe. Annyira megkönnyebbültem, de aztán láttuk, hogy nem vagy eszméletednél és nem veszel rendesen levegőt. Nagyon megijedtem – nézett rám szipogva barátnőm, átöleltem, hogy tudja, most már minden rendben van. – Tomi próbált felébreszteni, de nem akartad kinyitni a szemed – halt el a hangja Zoénak a mondat végén.

- Na, de végül mégis kinyitottam a szemem. És most már minden rendben van – paskoltam meg a kezét és rámosolyogtam.

- Igen. Hála Tominak - mosolyodott el most már Zoé is. Miután úgy véltem, hogy barátnőm jól van, felálltam, és a zuhany felé vettem az irányt. Ahogy az ajtóba értem, barátnőm még kuncogva hozzátette:

- Még szerencse, hogy volt egy ilyen lovag a környéken…

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =)