7. fejezet - Titkos élet

Sziasztok! =)

Köszönöm az előző fejezethez írt két komit:

Mili, hálás vagyok a figyelmeztetést, át is néztem. A jókívánságokat köszönöm, számítok a véleményedre a továbbiakban is. A folytatás pedig már itt is van. =)

Klau, az arcodra olvasás közben tényleg kíváncsi lennék. Egyszer majd felveszem videóra, ezt mindenkinek látnia kell. XD Hálás vagyok neked minden sorért, amit rám pazarolsz. Szeretlek! <3 =)

Most pedig a folytatás! Ezt a fejezetet egyik barátnőmnek ajánlanám: Clary-nak. Ő is író, ahogy azt már korábban említettem. A történeteiből már rengeteget tanulhattam, és még nincs vége. Az ő személye ihlette a következő fejezet szereplőjét... =)
Nem is szaporítom tovább a szót.

Jó olvasgatást!
Puszi: Emi =)

7. fejezet - Titkos élet

Maja szemszöge

- Hogy lehet valaki akkora idióta, mint ez a Ricsi? – fújtattam a bejárati ajtót becsapva magam után.

- Maja?! Az ajtó! – hallottam anyám korholó hangját a konyhából kiszűrődni.

- Szia! Bocsi – kiáltottam vissza, nem mintha nagyon érdekelt volna.  

Ahogy lerúgtam a cipőmet a folyosó közepén, rögtön a szobám felé vettem az irányt. Felszaladva a lépcsőn a tetőtérben találtam magam. Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy anya kitakarított… Remélem a szobámba nem ment be. Ahogy beértem a sötétben úszó kuckómba, bezárkóztam, lehajítottam a táskám az ajtó elé a sarokba és levetettem magam az ágyra. A plafont bámultam, még mindig totál pipa voltam. Ha még egyszer meglátom azt a… srácot, esküszöm, teszek róla, hogy ne legyenek unokái. Mit képzel magáról? Ki ő, hogy csak úgy fogdosson? Utálom ezt a sulit, tele van önimádókkal, akiket azon kívül, hogyan áll a hajuk semmi más nem érdekel. Jó, azért akad néhány jó arc is, de a többség – forgattam a szemem a gondolatra.  És nekem miért pont mindig ezekkel kell összeakadnom? Még csak elsős vagyok a gimiben, de már tudom, hogy így nem fogom túlélni a következő három évet. Úgy jöttem ide, hogy tiszta lappal indulok. Nem akartam az a megszeppent, kis nyuszi lenni, aki régen voltam. Az általános iskolai emlékek lassan kúsztak be a tudatomba, egyre bosszúsabb lettem. Dühösen vágtam az öklömet az ágyra, megpróbálva elhessegetni magamtól azokat a kellemetlen képeket. Megfogadtam mikor beléptem első nap az új iskola ajtaján, hogy nem hagyom magam megalázni. Erre tessék, egész évben ilyen egocentrikus mitugrászok szívóznak velem. Szerencsére sikerült elég hamar ráébresztenem a többségüket, hogy nem érdemes engem piszkálni - az mellékes, hogy milyen módszereket használtam… Anya persze, ha ezt meghallaná, megint elkezdené a szokásos beszédét, hogy apa és ő mindent megtettek, hogy mi jó nevelést kapjunk. Erre én mindent tönkreteszek, folyton szégyent hozok rájuk a viselkedésemmel… bla-bla-bla. Erre én persze mindig elmondom neki, hogy nem én kezdem a verekedést, de mintha ezt meg sem hallaná. Néha a falnak tudnék menni a szelektív hallásától. Csak akkor vesz észre valamit, ha az tetszik neki. Sosem figyel rám…

És még ez a mai is: volt még néhány gyerek a suliban, akik nem adták fel a szekálást. Az iskola sztárja – Ricsi – és a sleppje nem bírnak leszállni rólam és a barátaimról. Nem volt olyan nap, hogy ne kötöttek volna belénk. Attól, hogy olyan jó pasinak képzeli magát, nem kellene úgy bánnia az emberekkel, mintha a lábtörlői lennének. Mikor ezt megmondtam neki ma is például, csak vigyorgott, és mikor megfordultam, hogy elmenjek, megfogta a fenekem. Nekem sem kellett több, jól képen töröltem, de ez sem hatotta meg. Látszott az arcán, ahogy kirajzolódik a tenyerem nyoma, de csak nevetett. Tuti, hogy nem élte volna túl a délutánt, ha nem jött volna ki az ebédlőből épp Sörhas – a tesi tanár -, aki mellékesen kicsit sem csíp engem. Ennek az lehet az oka, hogy folyton beszólogatok neki órán, mert állandóan piásan jön be tanítani. Ilyen embert hogyan engedhetnek gyerekek közé? Amint meglátott a kis üdvöskéjével szemben – mert persze Ricsike a sztárfocista a suliban -, megfogta a karomat és magával rángatott, mondván már megint biztos valami rosszat tettem. Ez süket volt? Nem hallotta, hogy épp engem aláztak meg a fél aula előtt? Persze, hogy nem, hisz Ricsike a kis kedvenc. Fúj. A hányinger is elkap, ha arra gondolok, hogy az ujjai köré csavarta ez a pávián a tanári kar tagjait – olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy az már fájt. És hát mit számít az igazság? Persze, hogy semmit. A suli hierarchiája felbonthatatlan. Ha egyszer beskatulyáznak, akkor tehetsz bármit, viselhetsz bármit, mondhatsz bármit, nincs menekvés.

Ezek után persze rabszolgamunkára lettem fogva. Mindjárt vége a sulinak, már csak egy hét, és aztán enyém az egész nyár – próbáltam nyugtatni magam. De addig ki kell még bírnom valahogy.

- Húúú, de jól esne most egy cigi – sóhajtottam egy nagyot.

- De te most épp leszokóban vagy, Maja. Ezt ne felejtsd el!- tök jó, már magamban beszélek. Ha ez nem jelenti azt, hogy bediliztem, akkor semmi. Bár, ha úgy vesszük szeretek értelmes emberekkel beszélgetni, szóval ez is elfogadható – gondoltam Tomi szavaira kuncogva. Tomi Zoé egyik legjobb haverja, akit ha minden igaz holnap akar bemutatni Becának. Kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből… - mosolyodtam el, ahogy elképzeltem néhány lehetőséget.

Merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel, rögtön a zsebemhez kaptam, de az üres volt. Hova is tettem? Zavartan néztem körbe a szobámban. Azt hallom, hogy valami alatt van… De hol? Mikor leesett, hogy még mindig a táskám mélyén lapul, akkorát csaptam a homlokomra, hogy az biztos, meg fog látszani.

- Gratula – nálam szerencsétlenebb ember nincs is a Földön. Talán csak a nővérem. Ahogy eszembe jutott a ma reggeli incidense, mosolyra húzódott a szám. Közben már a táskám előtt térdelve sikerült nagy nehezen kihalászni a készüléket, ami SMS érkezését jelezte. Ismeretlen számról jött az üzenet és csak egyetlen szóból állt: „chat”.

 Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy mit is jelenthet ez. Rögön levágódtam az asztalom előtti gurulós székre.

- Gurulós szék! Gurulós szék! – sikítottam pánikozva. Még idejében sikerült - megkapaszkodva az asztal szélébe - megállítanom magam, mielőtt nekiestem volna a szekrénynek. Aztán ijedten néztem körbe a szobában, hogy látta e valaki az előző megmozdulásomat. Mintha koppanást hallottam volna? Ááá, dehogy csak a fejem volt… leesett, hogy egyedül vagyok. Ufff. Én sem vagyok normális.

Totó – a gépem – meglehetősen lassan töltött be, amíg én azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az üzenet feladója? A dühöm elpárolgott, már csak feszült voltam. Ujjaimmal az asztalon dobolva vártam, hogy kapcsolódjon a net. De mivel ez is eltartott egy darabig, elindítottam közben a válogatás albumomat, így most már zene járta át az egész helyiséget, ami megnyugtatott egy kissé. Ahogy betöltött a böngésző, a kezdőlapon már rögtön megjelent a drágaságom. Széles vigyor ült ki az arcomra, ahogy végignéztem rajta. A legjobb dolog az életemben. Az életművem. A saját blogom. Ahogy láttam Jay és Nichol ölelkező alakját az oldal tetején, egy jóleső bizsergés futott át rajtam. Alattuk pedig a legszebb mondat cikornyás betűkkel írva: „Ha az álmok útját járom”. Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, na de ennyi még belefér – nyugtattam meg magam. A szemem tovább siklott: a nap folyamán lett két új rendszeres olvasóm. Aztán észbe kaptam, hogy miért is jöttem fel… az üzenet. Rögtön a chatet kerestem a szememmel. A legfelső bejegyzés: „ A legnagyobb rajongóid: kop-kop.” Mi van? Ez meg mit akar jelenteni? Összerezzentem, ahogy meghallottam, hogy valaki kopogtat, de most igazából. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha egy horrorfilmbe cseppentem volna – és a homályban úszó szoba nem sokat javított a hangulaton. Aztán mégis felálltam, odébb rúgtam a táskám, majd remegő kezekkel a kilincs felé nyúltam. Megtorpantam, de aztán nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Meglepődve láttam, hogy senki nem áll előtte. Ki akartam lépni, hogy körbenézzek, de a lábammal belerúgtam valamibe. Ahogy lenéztem, egy dobozt pillantottam meg díszcsomagolásban. Mi van? Én itt már semmit sem értek. Lemaradtam valamiről? A szülinapom majd csak három hónap múlva lesz. Leguggoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a csomagot. Kék alapon könyvek díszelegtek a csomagolópapíron, szürke szalaggal volt átfűzve a doboz, aminek a tetején egy kézzel írt kis kártya díszelgett: „A legnagyobb rajongóidtól. =)”. Nem ismertem fel a kézírást. De hogyan kerülhetett ez ide? Még mindig nem értettem semmit, és ez egyre inkább frusztrált. Ahogy felemeltem, meglepődve vettem észre, hogy sokkal könnyebb, mint amire számítottam – tekintve, hogy milyen nagy. Bevittem a szobámba, majd sarokkal berúgtam az ajtót magam után, miközben le sem vettem a szememet az ajándékról. Miután letettem az ágyra, az ablakhoz léptem és felhúztam a redőnyt. Na, így már sokkal jobb. Nyugodtabb lettem, ahogy a fénysugarak egyre jobban betöltötték a teret. Nincs nagy bajom a sötétséggel, csak épp nem akkor vágyom rá, mikor ismeretlenektől kapok csomagot. A legnagyobb rajongóim? Ez csak valami vicc lehet. Egyetlen dolog, amiért rajongóim lehetnének az… a blog. Ezzel kapcsolatban már rengeteg e-mailt kaptam a csajoktól, és néhány sráctól is – amin meg is lepődtem. De anya nem enged be idegeneket a házba, és a családból pedig senki nem tudja, hogy én írok. Vagyis azt tudják, hogy írok – még néhány művemet meg is mutattam nekik, még Becának is -, de azt nem, hogy blogolok, főleg, hogy elég jól is megy. Hogy miért nem mondtam el nekik? Nem is tudom, talán nem akartam, hogy ez alapján ítéljenek meg. Anya szerint az írásból nem lehet megélni, és mint hivatásos munkamániás hobbiként sem tudja ezt elfogadni. Vagy talán nyomósabb indok volt, hogy féltem. Féltem a véleményüktől. Szóval ők sem tudhatják. Akkor meg ki?

Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem kibontom a meglepetés tárgyát. Jó alaposan le volt ragasztva, szóval fel kellett túrnom - a nem túl rendezett - szobámat az ollóért. De végül megtaláltam. Ahogy lefejtettem a csomagolást és levettem a doboz fedelét, még mindig értetlenül álltam a „probléma” előtt. Még egy dobozt találtam, ugyanígy becsomagolva. Ezen is volt egy kártya: „Majának”. Folytattam az előző műveletet egymás után még háromszor. Egyre kisebb és kisebb dobozok lapultak a nagyobbakban, mindegyiken volt egy kártya: „Mert te vagy a legjobb”, „Mert te vagy a legtehetségesebb”, „Mert mi szeretünk”. A papír már halomban állt körülöttem, beterítette az egész franciaágyat is. Ahogy a dobozok mérete csökkent, az én izgatottságom csak fokozódott. A következő már alig volt nagyobb, mint egy doboz üdítő. Ahogy megpillantottam a kártyát, elkerekedett a szemem: „És mert nem szóltál…”.

- Kinek? – kiáltottam a feszültségtől - talán - kicsit hangosan. Gyorsan lekaptam róla díszítést, majd a tetejét, reménykedve, hogy már végre megtudom, mi rejlik a sok szemét között. De csak egy újabb kis csomagot találtam. Remegett a kezem, ahogy az utolsó kis üzenetért nyúltam. Félve pillantottam meg a cikornyás betűket: „… most takaríthatsz. XD”. Ha eddig értetlenül álltam a helyzet előtt, akkor most tuti, hogy elvesztem. Körbenéztem a szobámban és fanyarul konstatáltam, hogy káoszt varázsoltam a már amúgy is kupis helyiségbe. De ez most a legkevésbé sem érdekelt. Óvatosan levettem az utolsó fedelet is, elkerekedett a szemem, ahogy megpillantottam az ezüstözött szelencét a mélyén. Talán még levegőt venni is elfelejtettem. Minden idegszálam megfeszült. Elkapott a szédülés, ezért lehuppantam az ágyra az ölemben tartva a kis ládikát. Lassan hajtottam fel a fedelét. Ahogy megpillantottam, könnyek csordultak ki a szememből, éreztem a számban a sós ízüket. Meghatódtam. A szelence egy fekete tollat rejtett, rá pedig csak ennyi volt gravírozva: „Büszkék vagyunk rád. Zoé és Beca. =)”

Mindenkinek van véleménye, a tiédre is kíváncsi valaki! =)